So you think you are chosen

Az utóbbi időben a szokásosnál jóval több impulzus ért, úgyhogy azt hiszem, kezdem végre megérteni, hogyan változik az ember személyisége. Bármennyire próbáltam, sosem tudtam teljesen azonosulni azzal, miért válik valaki szerényebbé, ha az életben feljebb jut. Aztán hirtelen szíven ütött, milyen felemelő érzés, amikor nem kell negyedóránként a saját vállamat veregetnem, amiért sikerült x feladatot véghez vinnem (például bekapcsolni az új porszívót anélkül, hogy az tönkremegy - ízig-vérig művészet).

Az igazság az, hogy néhány megnyilvánulásomra a legkevésbé sem vagyok büszke. Pontosabban: a hátterükre az vagyok, csak a kifelé kommunikálás megy kissé nehézkesen. Szerintem sokan vagyunk így ezzel. Például azt is észrevettem, hogy bár a privát hangvételemmel nincsenek nagy bajok (Isten őrizz, hogy ismét nyámnyila nebántsvirág legyek!), egyes írásaim más benyomást kelthetnek, mint amit Valójában el szeretnék érni. Igen, szeretnék.

1. Túl gyakran hangoztatom, mi az, amit akarok. Ráadásul rendszerint jól ki is hangsúlyozom. Mintha ezzel próbálnám elérni a céljaim (ami önmagában nem igaz). Úgyhogy visszaveszek az agresszív kismalacból.

2. A versek. Nem azért vannak, mert depresszív vagyok! Szeretek gondolkodni, ennyi az egész. Nem kell túlkomplikálni. (Ez az üzenet nem célzott, az viszont célzott, hogy az üzenet nem célzott. Ha érthető, miről beszélek. :D)

3. Annak ellenére, hogy időnként megemlítem, hogy ez egy régész blog, egyáltalán nem követek sablonokat. Mi több, mostantól nem is fogom így nevezni. Ez a blog én vagyok: amit gondolok magamról, a világról, az emberekről; ami foglalkoztat; amennyi szabadidőm/ihletem éppen van; ami a felszabaduláshoz és az önkifejezéshez szükséges.

4. Tudom, hogy helyenként túl bonyolultan fogalmazok. Tehát igyekszem lepépesíteni a gondolataim. :P

Most, hogy ezeket tisztáztam, a képzeletbeli énem leszáll a magas lóról, kényesen ügyelve, hogy ne essen bele a pocsolyába. Muszáj, hogy valahogy balanszot vigyünk az életünkbe. Szóval pontosan ezt fogom tenni. Nagyzolás és önmarcangolás helyett szerénységet tanulok. Mert nem attól vagyok valaki, hogy ezt bizonygatnom kell.

Ki a frásznak akarsz megfelelni?!

Amikor létrehoztam ezt az oldalt, kisakkoztam, hogy heti két-három bejegyzésem lesz mindig.
Erre föl augusztusban volt, hogy egy nap ötöt is közzétettem, a szeptember csaknem teljesen kimaradt, októberben többet írtam és rendszeresebben, most meg őszi szünet óta megint semmi. Kecsegtethettem volna hasonlóan érdekes témákkal, mint például: "A metrópótló autóbuszok előnyei és a többi", "Mégsem lesz új munkám, átdobtak a kerítésen", vagy mondjuk "10 ok, amiért délig kellene aludnod". Kongott a fejem. Az igazat megvallva, gyűlölök kényszerből klaviatúrát ragadni. Egyszerűen ostobaságnak tartom.

Kinek akarsz megfelelni?
Letudni a napi rutinfeladatokat, hazacammogni, megvacsorázni, lemosni magadról a bőrödre tapadt tisztátalan benyomásfoltokat, pókerarccal lefeküdni és azt mondani: igen. Megtettem. Elvégeztem a feladatom. Jobb ember lettem ma is. Tulajdonképpen fogalmam sincs, mit miért csináltam, de valahol valakinek mindez nyilvánValóan a hasznára vált. Az ember a vakvilágba cselekszik, mert ez az elvárt formula. Állj közénk, mondják a haverok. Állj be a sorba. Robotolj, üzemelj, áramoltasd az energiád 0-24-ben, vedelj, károgj, tapsolj, kunyerálj, élj a mának, mert a holnapod sosincs ott, hogy kiélvezd.

Fütyülni az ő élvezeteikre.
Ez még nem jelenti azt, hogy aszkéta vagy. Csupán azt, hogy tudatos, tervező ember, aki ha kell, ha akar, ha úgy látja jónak, tud kikapcsolni is. Néha el kell tűnni, hogy utána teljes pompádban felbukkanhass. Érteni kell a tömegkápráztatást, a manipulációt, különben téged fognak manipulálni és hipnotizálni. Ember embernek farkasa. Nem így van? Akkor miért nyitod ki a reklámújságot, tátod el a szád, rohansz az autódhoz, meg sem állva a flancos bevásárlóközpontig, melynek ajtajában a babakocsis anyukát és a gurulós bőröndjét húzó nyugdíjas asszonyt kétoldali irányba lököd, hogy időben odaérj, és első körben juthass a szolgáltatáshoz? Miért vetődsz le a buszon a négyes ülésre, amit a félúton felszálló spanoknak foglalsz, amíg tele nem lesz a busz? Ki törődik vele, mit akarsz, mit akartok? Legyél csak hülye és akarnok, de savanyú lesz a szőlő, mert kerülsz még te az ő helyzetükbe - bizony!

Mire vagy büszke? Pontosabban: mire vágsz fel?
A szépséged elszáll, a mosolyod idővel megkopik, a diplomád a sarki boltba lesz elég - és nem azért,  hogy kedvedre vadászhasd a százforintos akciókat. Mondhatod, hogy nem akartad, nem a te ötleted volt lógni az iskolából/munkából, áthágni a közlekedési szabályokat, szembeköpni a támadót, meghúzni a fegyvert. A lelked néhány üres forint, párszázas ajánlat. Az egészséges énképed romokban hever. Megéri?

Első régész konferenciám

*.* *.* *.*

Rettentően vártam már, hogy eljöjjön ez a nap! Még sosem jártam Visegrádon, még sosem vettem részt konferencián, nem csatlakoztam még egyetlen régész társasághoz sem, szóval most mindez együttvéve doppingszerű élményt nyújtott számomra.

Tulajdonképpen nem tettem semmi különöset, csak hallgattam a tapasztalt "kollégák" előadásait különböző ásatásokról, melyek közül háromban én is részt vettem. Nagyon jó érzés volt visszanézni az ismert várak képeit és jobban tisztába kerülni az ásatási eredményekkel. Vicces, mennyivel másabb egy szakmai megközelítésű beszámoló, mint az én olykor komikus jellegű írásaim. De ez egy (nyilvános felületen kezelt) privát blog, és az én olvasóimat szerintem nagyrészt hidegen hagyja, hogy a 23. árok észak-déli irányú metszetéből a népvándorlás kori kengyeles és cikáda fibulák milyen arányban kerültek elő. Az atomreaktort sem azért nézem meg, hogy aztán otthon maghasadási egyenleteket számolgassak lefekvés előtt. Ezt pedig értelemszerűen mástól sem fogom elvárni.

Tehát, jó kis Castrum Bene konferencia, szerencsére fűtött teremben, így bundakabátban még pont nem szenvedtem maradandó károsodást. Délelőtt tízkor kezdtük az első kétórás blokkot, melyet a házigazda Visegrád indított. Fel is spannolt a téma rendesen, mert a városhoz van/lesz más irányú kötődésem is... és csak remélni tudom, hogy a szakdolgozatom előkészítésére nem ilyen kutya hidegben kerül majd sor (februárban, jó vicc). Ezen kívül csupa olyan vár került terítékre, ahol vagy turistáskodtam (Eger), vagy ástam (Sátoraljaújhely) korábban, esetleg olyanok, amelyek egyetemi kutatás alatt állnak és ezért szimplán érdekelnek (Regéc). Természetesen az újhelyi gyűrűk és a faragott kövek még mindig nagy kedvenceim.

Ebédszünetben körbejártam a Mátyás király Múzeum környékét, melynek az egykori palotaépület ad otthont. A monumentális emlékek beazonosításában segítségemre voltak korábbi tanulmányaim, ezt röviden Buzás Gergely rekonstrukciójával tudnám szemléltetni.

A visegrádi királyi palota

Megnéztem az állandó kiállítást is, innen leginkább a Herkules-kút és a Múzsák kútja eredeti maradványai ragadtak meg. Ma a belső udvarban az előbbi rekonstruciója áll.

Íme!

Felülről pedig még szebb :)

A délután folyamán előkerült az általam oly nagyon szeretett Csábrág vára és szülővárosom, Várpalota is - valamint Zádorvár, amit a nyár folyamán erősen fontolgattam, de ugye két munkahelye napi 10 órás beosztással nem igazán lehet az embernek. Annak viszont felettébb örülök, hogy jövőre folytatódnak a munkálatok, és jó eséllyel tudok a brigádhoz csatlakozni.

Természetesen az első adandó alkalmat kihasználtam, hogy a Castrum Bene Egyesület tagjává avanzsáljak, és a közös kirándulásokat már előre várom - hehe, várom!  -, ahogy azt is remélem, hogy az ingergazdag környezet a publikálásra is sarkallni fog.

Ééés, az előadássorozat után sor került egy kiállításmegnyitóra is, a magyarországi várak fejlődéstörténetéről és a középkori lovagi kultúráról - ergo csomó olyan dologról, ami engem ebihal korom óta érdekel.

"A Magyar Nemzeti Múzeum Mátyás Király Múzeumának kiállítás a középkori magyar várak és a haditechnika fejlődését, a várakért folyó harcokat, az ostromok és várvédelem módszereit és eszközeit mutatja be az államalapítás korától a törökkor kezdetéig, virtuális rekonstrukciók, 3D nyomtatott makettek, számítógépes animációk, fegyvermásolatok és régészeti leletek segítségével. Egy-egy korszakot, illetve vártípust egy-egy emlék képvisel, valamint a korszakból való fegyverek és azok rekonstrukciói."

Végezetül pedig, néhány kép Visegrádról:

Palotaépület - itt zajlott a konferencia

Füves udvar, címeres díszítés

Gyümölcsöskert a palota északi oldalán

Mátyás kori kályha
rekonstrukciója az ebédlőteremben

Néha random embereket kukkolok a vonaton

Nem is értem, minek. Ma is így történt, pedig halálkomolyan mondom, nem tehetek róla. Nem vagyok én perverz, meg semmi ilyesmi. Isten ments. Nem az én hibám, hogy egy fiatal pasasnak az a legjobb dolga, hogy a vagon falára kenje a vihorászó barátnőjét. Haver, bocs, hogy van szemem és nézek!

Elképesztő. A múltkor nem volt időm itthon reggelizni. Bedobtam egy szendvicset, mondván, útban Pest felé majd megeszem. Aha, persze. Egy széksorral odébb, velem szemben egy gyér hajzatú fazon ült. Akárhányszor megpróbáltam beleharapni a zsemlémbe, felvonta a szemöldökét. Leengedtem a kezem, mire ő visszanézett az újságjába. Harapok. Fintorog. Rágok. Köhint. Nyelek. Megrándul a homloka. Elegem van, elment az étvágyam. Rám néz, várakozó arckifejezéssel lapoz egyet. Biztos én vagyok paranoiás.

A metrón nem merek kajálni, ott még be is szólnak. A múltkor egy kalóztetkós, pink hajú csaj kis híján a lábam elé köpött. Édesem, te hol szocializálódtál? Az Altamira-barlangban? A többi fiatal között is láttam már fura arcokat, hogy a csapatokat ne említsem. Mindig rossz érzés fog el, amikor át kell vergődnöm köztük. Úgy érzem, hogy stírölnek. Ez általában nem zavar, nem érdekelnek a vadidegen emberek esetleges szennyes gondolatai. Kivéve persze, ha a késő esti óráikat tengetik a közelemben durván benyomva - olyankor fel kell kapcsolnom a sebességváltót.

Ki nem állhatom, amikor szűk utcákban követnek. Kamaszként megtanultam, hogy kislányommindignézzahátadmögé, így addig nem is kezdtem pletykálni soha, míg nem bizonyosodtam meg róla, hogy nincs a közelben ismerős vagy illetékes. Ha befogom a szám, nem fáj a fejem. Nem verik oda sehová.

Rosszul vagyok a sötéttől. Komolyan mondom, kiver a víz. Utazáskor mindig elalszom - mert, ugye, az éjszakai elmaradást be kell pótolni valamikor -, és amilyen a formám, mikor felébredek, kvázi egy horrorfilmben találom magam. Ha egyszer az ránt fel a kómázásból, hogy Samara eszelősen üvöltve elrohan melletted, érteni fogod, miről beszélek. Az utcán még rosszabb. Folyamatosan úgy pörög a fejem, mint a ringlispíl.

Megyek hazafelé. Meglátok egy árnyat, de nem szaladok el. Ha félelmet mutatsz, támadnak. Ha vérzel, megízlelnek. Ha kukkolsz, kukkolnak ők is, de miért? Mert miért ne? Kettőn áll a vásár. Előbb vagy utóbb valaki győzni fog. Te vagy az előítéletek.

Megjött az ellenőr, fene essen belé. Mindig akkor keveredik ide a hordozható vonalkód-csekkolójával, amikor a bérletem a három táskám közül a legutolsó aljába van gyűrve. Fejjel lefelé.

Céltábla

Na, nem pont olyan, mint amilyenre a legtöbb ember gondol.

Nem is olyan régen (az elmúlt két év folyamán valamikor) volt szerencsém elolvasni Arielle Ford A lélektársad titka c. könyvét. Bevallom, valamelyest szkeptikusan álltam neki, mert pont akkoriban lettem túl egy ""komoly"" csalódáson (amin ma már csak röhögni tudok). Úgy gondoltam, engem mindenki utál, és nem érdemlek meg semmit, amire vágyom. Kérlek szépen, kis tapasztalatlan naiv tündérvirágszálam, az élet nem így működik. Már az első oldal után rájöttem, mi volt a probléma.

"Hiszel benne, hogy a lélektársad él valahol?

Készen állsz rá, hogy akár ma, ebben a pillanatban találkozz a lélektársaddal?

Ha a lélektársad bepillanthatna a jelenlegi életedbe, büszke lennél mindarra, amit látna?"

És így tovább, egy sor kérdés. Az a poén az egészben, hogy ha akár egyetlen kérdésre nemmel válaszolsz, kizárt dolog, hogy sikerül az ideális személyt magadhoz vonzanod. A tagadással felállított blokkok ugyanis szüntelenül gátolják a lélektársad abban, hogy eljusson Hozzád. Bontsd le a saját magad által kreált akadályokat, és varázsütésre megkapod, amire vágysz!

Ez mekkora. De igaz!

Rájöttem valamire: hihetetlenül jó érzés szívből kacagni a saját ostobaságunkon. Ha fel akarok hozni egy személyes példát: "nem tudom, mit szeretnék tanulni az egyetemen, nem vesznek fel sehová, nem vagyok jó semmire, kizárt dolog, hogy bármi lesz így belőlem" típusú eszmefuttatások. A titok: nyugodj meg. Emlékszem, annak idején tetszés szerint beírtam a felvi.hu-s listámba egy teljesen random szakot, majd az utolsó pillanatban sorrendet módosítottam, úgy, hogy lila gőzöm nem volt, jó-e ez nekem egyáltalán. Bíztam a megérzéseimben, ez pedig végül bejött: mindent, amire vágytam, megtaláltam az egyetemi szakomon, azaz jóval többet, mint amit valaha remélni mertem. Ugyanezt tettem, amikor orvoshoz kellett járnom, vagy ha rám tört az ihlethiány/lámpaláz, akkor is.

Visszakanyarodva az eredeti témához: makacs voltam, kicsinyes, felületes és kisajátító, ergo olyan, mint a hősszerelmesek egy tipikus prototípusa, akinek még nem rögzültek a felnőtt normák a gyermeki agyában. Egy agresszív kismalac voltam, aki be akarta váltani az ideáit (amik Valójában köszönőviszonyban sem voltak az idealizmussal), és amikor "el akarták venni tőlem, ami az enyém", csakazértis beálltam védekező pozícióba, és az első dolgot, amit megláttam, behúztam a páncélom alá. Azért nem találtam meg, akit kerestem, mert nem a szeretett személyt láttam benne, hanem a megValósulatlan énemet, aki lenni szeretnék. Utólag pedig rájöttem, ha el akarok érni valamit, tennem kell érte amellett azon kívül ahelyett, hogy köpködve ujjal mutogatok a másikra.

Néhány fejezettel később rátaláltam egy útmutatóra. Kincskereső térkép a szerelemhez, így hívták. Persze, itt a szerelemnél jóval többről van szó: a térkép arra koncentrál, hogy a segítségével Valóra válthasd az álmaid (realistábban: megValósíthasd a céljaid) az élet minden területén. Mikor utánaolvastam, kezdett egyre jobban érdekelni a dolog. A kincskeresős kifejezést viszont kevésbé preferáltam, így egy tömörebb, velősebb nevet adtam a feladatnak: céltábla.

Ezt a táblát feloszthatod az élet négy fő területe (szerelem és kapcsolatok, egészség és erőnlét, karrier és pénz, spirituális és érzelmi elégedettség) szerint, ezután pedig az a dolgod, hogy az elérni kívánt célokat a térképre/táblára vizualizáld képek formájában. Univerzumtrollság, hogy nekem pont az eredileg "lélektársas" részhez nem sikerült semmi relevánsat kitalálnom. Ennek ellenére nem csüggedek, mert (bármily hihetetlenül hangzik) én egy realista nő vagyok, és a saját aktuális céltáblám az elkövetkező öt év wannahave eredményeit tükrözi.

Hogy mit szeretnék elérni a kollázsommal? Természetesen a fent említett célokat. Ha pedig prózaibban szeretnék fogalmazni: egy nagy adag motivációt minden reggelre, hogy újult erővel láthassak neki a feladataimnak. Aztán majd huszonöt évesen meglátom, mindebből mi jött be a nagybetűs életben.

(Szponzorált tartalom.)

Állati hírek

Erre tényleg nem számítottam!

Tegnap a Régészettudományi Intézet könyvtárában ráakadtam egy '86-os TDK dolgozatra, az Állatorvostudományi Egyetem Állattenyésztési Tanszékéről! Eszméletlen, mi mindenre jó ez a szak! Meg az archaeozoológia. :)

(A csodába, muszáj volt szmájliznom, pedig komolyan gondoltam, hogy nem teszem. De nem az én hibám, hogy - a változatosság kedvéért - imádom, hogy az út egyre szélesedik előttem, és minden sokkal jobb, mint ahogy el mertem képzelni.)

Btw, ha komolynak számít a megjegyzés, miszerint nehéz lesz a megélhetés, de kemény munkával kitarthatok az elképzeléseim mellett... Mindenki elmehet a csodába. Szenvedély nélkül nincs értelme.

Nélküled

Megállok egy percre. Halkan beszívom a levegőt. Benntartom. Kiengedem. Szünet. Véletlen alakult úgy, hogy délután Bridzsitdzsonszt olvastam és Mörájákerit hallgattam, de talán okkal történt mindez.

Ma van a születésnapod. Pontosan egy év és két nap telt el azóta, hogy itthagytál minket. Emlékszem még arra az őszi délutánra, frissen él bennem. Ködös vasárnap volt. Sokáig aludtam, hiszen a szombati munkából későn értem haza. Délután összepakoltam a bőröndöm, a lépcső mellé tettem. Veszprémbe menet megbüntettek a buszon. Ideges lettem. Ügyetlen vagy, te kis hülye, gondoltam. Feltettem a fejhallgatóm és a végtelenbe meredtem.

Aznap délután sírtam. Sokat. Sokáig. Az a néhány óra könnyáztatta, amorf tér-idő kontinuummá olvadt pirosló szemeim előtt. Bent voltam a tanodában, a nagy teremben, és szörnyen kicsinek éreztem magam. Bántott, hogy ilyen szerencsétlen gondolatok kavarognak bennem. Akkoriban költöztem Budapestre, és igyekeztem minél több pénzt keresni és megspórolni, erre elszúrtam... de ami ennél is rosszabb volt, az a lelkiismeretem. Éreztem, hogy ez csak a kezdet, és olyan dolog fog történni, amit nem tudok egyedül megállítani. A legjobb barátomba kapaszkodtam, üvöltöttem és keservesen zokogtam. Utáltam, amiért így látnak az emberek. Nem őt, hanem az egész helyzetet.

Este lett. Szó nélkül indultam Pestre. Akkor már vége volt. Nem sokkal később megtudtam, hogy ami voltál, ami vagy, megszűnt a mi világunkban fizikai egységként létezni. Anyag lett belőled, élettelen forma, amit nem befolyásol, nem irányít emberi akarat. Emlékszel még rám? Megismernél? Most már tisztább a memóriád, mint akkor, mikor az ágyadban feküdtél előttem, mozdulatlanul, halkan szuszogva.

Gondolok ám Rád. Sokszor. Sokáig. Ha eszembe jutsz, olykor egész nap Te jársz a fejemben. Ezt nem könnyítette meg a ferences közösséggel töltött idő sem; egyre csak erősebben éreztem a jelenléted. Köszönettel tartozom. Nemcsak azért, mert azt a dacos kicsi embert, aki voltam, intelligens, kitartó felnőtté nevelted, hanem azért is, mert most már tudom: miattad mentem tovább. Amikor újra beleestem a gödörbe, eszembe jutottál. Eszembe jutott a bőröd puhasága, a szemed fénye és a mosoly, mely az arcodra ült indulás előtt. Istenem, milyen hálás voltam, Istenem, milyen boldog! Akkor láttalak utoljára, a születésnapomon. Soha nem búcsúztam el Tőled. Még a gyerekkori képeket sem régészekedtem elő többé.

https://www.youtube.com/watch?v=J8vZUqxlW88

Megtudtam a hírt és megborzongtam. Sírni akartam, de elfogytak a könnyeim. Sosem sirattalak el. Leültem a szobámban, néztem az ürességet magam előtt. Ezt hagytad magad után. Legalább megkönnyebbültél, és bárhol is találtad meg a helyed, végre boldog vagy.

Utolsó napom tinédzserként

Kicsit furcsa lesz elsőre ez a bejegyzés, de semmi baj... nem zavartatom magam amiatt, hogy ezt a felületet helyenként e-napló gyanánt használom.

Ahogy az előző posztomból is látható, amíg az ember fiatal, nagyon könnyen és hirtelen képes a változásra (de lehet, hogy később is, erről nem tudok nyilatkozni). Ezeket a változásokat pedig érdemesnek tartom dokumentálni. Hogy miért? Bízom abban, hogy azoknak az embereknek egy része, akiket tényleg érdekel, mi van velem, olvassa a bejegyzéseket, amiket néhanapján ide írok. Ha a közeli ismerőseimnek legalább egy kisebb hányada tisztában van azzal, miről hogyan gondolkodom, egyrészt könnyen elkerülhetők a nézeteltérések, másrészt meg a számat sem kell fölöslegesen koptatnom olyan dolgok miatt, amikért nem szívesen teszem. Példának okáért, itt vannak a "miért nem jársz füvet szívni" és a "miért nincsen pasid" típusú kérdések (amikre a válasz más apropóból, de ugyanaz: semmi közöd hozzá). Ha ezeket bármilyen formában még egyszer meghallom, komolyan mondom, hogy az illetőt szívből jövő felebaráti szeretetből fogom lefejelni. Aztán pedig gyorsan elfutok.

Ennyit a kötelező humorkörökről. Most pedig hozzáfognék ahhoz a témához, amiért a mai cikk születik: pontot teszek életem első két évtizedének végére. Élvezetes lesz, vagy csak a szokásos. Majd elválik.

2017.10.01.

Ma van a zene 43. világnapja. Ennek örömére egész reggel Bakot hallgattam. Nem... nem mekegett, de kárpótlásul lenyomta a G-moll szimfóniát. Nehezen indultak be a dolgok... de igazából pontosan úgy, ahogy lenniük kellett. Mivel ez volt életem utolsó napja tiniként, elhatároztam, hogy tipikus "hülyetini" dolgokkal fogok foglalatoskodni. Facebookoztam, sorozatot néztem... még a Paint-tel is elkezdtem szórakozni - aztán másfél órán belül meguntam az egészet. Jó gyerek módjára főztem anyukámmal a konyhában. Mert néha azt is kell. Reszeltem sajt is. Imádom az ízletes, ropogósra sült sajt. Finom is az. Most is az volt. Ahogy mindig.

Folytattam tovább a színjátékot: hangosan beszéltem az asztalnál, ugrattam az öcsémet és teli szájjal röhögtem. Ezt követően összevesztünk azon, ki fog elmosogatni. Majd a porszívózáson is. Én kő-papír-ollóval kívántam eldönteni a játszmát, az öcsém már nem repesett úgy az ötletért. Régen mindig én nyertem a kő-papír-ollót, vagy ha ő nyert, megvertem. Ma már inkább ő verne meg engem. De nem fog, mert elég neki, ha kicsavarja a kezem, és hallja, ahogy visítok. Rendszerint addig szokta hallgatni, amíg a szobámba nem viharzom, és bömböltetni nem kezdem az első emós számot, amit kidob a YouTube kezdőlapja. Engem senki nem ért meg. Nem szeret engem senki.

Dacosan ülök az ágyon, és elhatározom, hogy most jól felidegelek mindenkit: nem fogok felöltözni, majd csak az utolsó pillanatban, amikor már kapkodni kell, hogy elérjük a délutáni buszt. Hah, ezt most jól megkapja mindenki! Micsoda lángelme vagyok! Leloholok a lépcsőn. Egyedül kell sietnem a buszra, nem jön velem senki. Ezt az utazást én kaptam. Születésnapomra. Ma este cefet jól fogom érezni magam! Feltéve persze, hogy odaérek. Mi a fene, miért van itthon olyan cipő, ami kicsi a lábamra? Pontosabban: miért csak olyan cipő van? Pff. Puff. Legközelebb megpróbálok a tízcentis sarokkal nem pofára esni.

A cipőm sarka lyukat váj a padlóba. Jaj, ne! Sebaj, majd ügyenes rálépek és eltakarom, akkor talán nem hajítanak le a főváros felé félúton. Ó, Budapest, te szép! Te csodás! Te reménytelen, mihaszna dögunalom! Ne vedd zokon, de unom már a banánt rendesen... Alig látok belőled valamit, és még azt sem részletesen. Bár engedné már az a földöntúli erő, hogy egy légbuborékban a Duna-hidak fölé repüljek, a sétahajók tatján lebegjek, leszaltózzak a Citadellán, és hóangyaljelmezbe burkolózzak a befagyott tavon a Városligetben. Megint megőrültem. Örülök. De legalább az említett folyón sikerült épségben átkelnem.

A színházi előadás egyébként nagyon tetszett. Végigvihogtam az egészet. Amikor meg éppen nem kacarásztam, azon gondolkodtam, hogyan nevessek úgy, hogy el tudjam hitetni a környezetemmel: kulturált ember vagyok. Néha kezdem azt hinni, egyre kevésbé megy. Attól függ, az ember éppen melyik arcát mutatja. Amikor kemény játékról van szó, arc nélküli ember vagyok. Lassan ideje lesz már, hogy egyéniséget kössek magamhoz. Meg mások is hozzám.

Hazafelé igazoltattak még a rendőrök is. Nem semmi! Nem akarják elhinni, hogy én egy komoly, majdnemhúszéves felnőtt ember vagyok? Félfelnőtt inkább, félember, félnőstény, félfenetudjami. Jó lenne, ha végre megszabadulnék a gyerekes gondolataimtól... holnap talán majd máshogy ébredek (csak levelibéka ne legyek!).

Brekeke.

2017.10.02.

A különbség Ég és Föld! Az egyik kék, a másik zöld. És mégis - na, miért is? -, ha visszanézem, még emlékszem, a régi képen miért néztem olyan szépen, mint mint két legörbült arcú kék szem.

Jólvanjó, befejezem.

Reggel korán keltem. Fél hatkor! Brrr. Elkészültem és húztam is le a vonathoz - mentem régészkedni. Anatómia jegyzet. Szakdolgozati teendők. Öt előadás az egyetemen. Közben még mentem egy kört a HÉV-vel, mert egyszer azt is ki kell próbálni... mit vártam? Hogy a világ egyből a feje tetejére fordul?

Mondok valamit. Teljesen mindegy, milyen számjeggyel kezdődik a naptári korom. Kézzel fogható változást érzékelek, többszörösét annak, amikor tizennyolc éves lettem. Mire jók ezek a számok? Szavazhattam, oké. Csak egy évet kellett vele várnom, napra pontosan. Később a szavazást érvénytelenítették, de legalább kaptam egy mágnest emlékbe. Piát is vettem. Az volt az első és egyben utolsó alkalom, de azt sem én ittam meg. Cigit mondjuk nem szereztem be... minek, ha van retró rágó? A kor a világon semmire nem jó, csak arra, hogy reálisnak képzelt társadalmi elvárásoknak feleltessen meg minket (pontosabban rávegyen, hogy megpróbáljunk megfelelni nekik).

Ennek semmi értelme. A harmadik X-be lépve azt mondom... bár nem ez volt a legmeghatóbb, legviccesebb vagy legnagyobb volumenű születésnapom, kétségkívül a mostanira fejlődtem a legtöbbet. Mindent másnak érzek, erről pedig nem az a nyavalyás szám tehet. Na jó... talán egy kicsit.

Az élet szép!

Szenvedély nélkül nincs értelme

Kicsit érzelgős lesz ez a poszt, vagy nem. Igyekszem annyi rációt belevinni, amennyi tőlem telik. A hangulatok mellé. Mert az értelem és az érzelem kiegészítik egymást.

Kezdeném azzal, miért nem írtam az utóbbi időben. Újhelyről nem publikáltam semmit, annak ellenére, hogy két teljes értékű és nyolc fejnélküli hullát találtunk az egyik szelvénybe temetve. Már a nevére sem emlékszem (a szelvénynek, nem a halottaknak). A gigantikus várhegyet és megmászását sem említettem. (Jó, tessék, felrakok néhány fotót, csak a rend kedvéért. Jó szemezgetést!)

A várhegy

Útban a várhegyre

Ásónyomon

Deszeretem boltíves kapu

Ezt a falat én tisztítottam!

Sárospataki leletpuzzle

Most pedig:

Causa1: Szeptember közepén az ásatásokkal párhuzamosan beindult az egyetemi élet, aminek felettébb örültem (erre persze csak utólag jöttem rá). Az, hogy kiestem az ingatlanpixisből, cseppet sem zavart. A Magyar Államvasutak és én egykettőre a szívünkbe zártuk a másikat, és kapcsolatunk azóta is... intenzív, hogy úgy mondjam. Legnagyobb örömömre.

Causa2: Szerencsémre kiderült, hogy a hivatásom egyben a hobbim is (jobban, mint gondoltam), azóta pedig le sem lehet állítani, folyamatosan képzem és szórakoztatom magam. Kitűnő példa erre csonthatározás (amit nem terveztem most részletezni, mert méltatlannak tartom, hogy a tudományágról két tagmondatban emlékezzek meg). Úgy néz ki, végre sínen van az életem - jobban, mint József Attiláé -, és már pontosan tudom, mit akarok belőle kihozni. Ez pedig nem kis dolog. Büszke vagyok magamra.

Causa3: Sok mindent átértékeltem az életemben, és arra jutottam, nem fog ártani, ha karakterfejlődöm egy hangyányit... vagyis na, fejlesztem a karakterem. Ki szeretnék lépni a fránya komfortzónámból, és minden erőmmel azon vagyok, hogy a cukormázat egy gigantikus bontógolyóval robbantsam le a személyiségemről (mindezt persze stílusosabban, mint Miley Cyrus). Ha nem vértezed fel magad a világ ellen, a világ megsebez. Ezt pedig szeretném a lehető legmesszebbről elkerülni.

Persze, mindig lesznek olyanok, akik megkérdőjelezik a döntéseim, hogy mi értelme ennek vagy annak, mikor jó vagyok így meg úgy is. Ja, nyilván szép ívű pályafutást eredményez, ha megmaradok egy tizenéves szintjén egész életemre, csak nem jövedelmező. Ezen kívül azért sem tudom a hasonló "jó tanácsokat" komolyan venni, mert ezek jórészt olyan emberektől származnak, akiknek tökéletesen közömbös a boldogságom. Miért is számítana nekik bármit? Én sem fogok a szomszéd lány halott kiskutyájával vagy Baradlay Kazimir húszkilós túlsúlyával foglalkozni, mert ezek nélkül is van elég megoldandó problémám. Viszont arra sem predesztinálom magam, hogy önjelölt prédikátorként tartsam nekik a hegyi beszédet, mit csináljanak és mit ne a saját életükkel.

Ahhoz, hogy az ember túlélje az életet (hah!), egyféle összetevő szükséges, az viszont kihagyhatatlanul: a szenvedély. Teljesen mindegy, mi a kiváltója; egy tevékenység, egy személy, vagy egy régi élmény emlékei, amikre szívesen gondolunk vissza... az egyetlen, ami számít, hogy a mindennapjainkból az érzéseket nem szabad száműzni. Motiváció nélkül nincs, ami a célig repítsen.

A minap én is kisebb számvetést végeztem, megéri-e az a rengeteg befektetett energia, hogy ilyen-olyan célt szolgáljon. Könnyebb lenne kényelmesen élni, ez igaz, de akkor hol lenne az eredmény?

Mindezt persze nem úgy mondom, mint aki a végtelenségig sajtolja magát (jó, volt azért olyan időszak is az életemben). Ha az ember elkötelezi magát valami mellett, nem fogja úgy érezni, hogy már megint muszáj, a fene vigye el, holott lenne jobb dolgom is. Akkor teszek egy 180°-os fordulót, és foglalkozom inkább a "jobb dolgommal". Minden okkal történik. Mehettem volna olyan irányba is, ahol nincs keresniValóm, de szerencsére az égiek közbeszóltak. Ha annak idején nem éreztem volna vesztesnek magam, nem láttam volna a kiúttalanságot, nem tudnék most így örülni az alagút végének. Ezért vagyok ennyire hálás mindenért.

Azok a fránya cölöplyukak

Kis hazánkba visszatérve azonnal indultam a mélyen tisztelt néhai Laczkó Dezső paleontológus kutatóról elnevezett veszprémi múzeumba. Da, jártam a főkajári ásatáson is. Rendkívül üdítő volt, a rekkenő júliusi hőség után legalábbis biztosan.

Amiben friss élményem a korábbitól számottevően különbözött, az egészen pontosan... Ugorjunk vissza egy kicsit július harmincegyedike délután háromnegyed négyre!

"- Lili, tud rajzolni?"

Hát persze! Megmutassam, hogy tudom gyakorlatba fektetni?

(Utóbbi kommentárom a csábrági kiruccanás előtt persze még nem állta volna meg a helyét; ami azóta lefolyt a Varbók patakon, azóta már történelem.)

Legújabb bejegyzésemben a régészeti rajzról szeretnék beszélni - azoknak, akik még nem hallottak róla, vagy csak nincsenek vele tisztában, mi fán terem az ilyesmi. Szóval, kezdjünk is neki!

👉 Mire lehet szükség, ha régészeti rajzot készítünk?

• először is milliméterpapírra (nyolc-tíz órás munkanapra bőven elég egy A/3-as lap)
• ceruzára, radírra, természetesen
• rajztáblára
• spárgára vagy strapabíró fonalra és két karóra, amikhez ez rögzítve van
• libellára
• mérőszalagra /colstokra (inkább az előbbit ajánlanám, abból is a 20 méteres verziót), ebből kettő darab fog kelleni
• kalapácsra
• szögekre
• alkoholos filcre
• kb 2x2 centis műanyag lapokra
• kosárra vagy szerszámosládára, amiben mindezt visszük magunkkal ide-oda
• végezetül egy szivacspárna sem árt, amire ráülhetünk a tűző napon

👉 Hogyan kezdjünk hozzá a művelethez?

• Amint megtaláltuk a megfelelő objektumot, nekiláthatunk a megtisztításnak (amennyiben ezt korábban nem tették meg helyettünk); erre szolgál a horoló, ecset, spakli stb.
• Ha a leképezni kívánt terület/felület rajzkompatibilis, jelöljük be az A és a B pontokat (tehát például a 614-es objektum esetén a pontjaink 614A és 614B lesznek) nagyjából 10 cm-re a szelvény szélétől és rögzítsük is ezeket.
• A és B ponttal egy vonalban (úgy, hogy egy egyenesbe essenek) állítsuk fel a tengelyt, ami szintén rögzítendő.
• Libella segítségével ellenőrizzük a tengely pontosságát; hiba esetén korrigáljuk azt.
• A továbbiakban a mért adatokat mindig a tengelyhez viszonyítjuk.
• A rögzítetett pontok között vezessük végig a hosszabb mérőszalagot (ezt sem kell mozgatnunk később).
• Ezt követően a mérés a második mérőszalag vagy colstok segítségével történik.

👉 Hogy néz ki a régészeti rajz?

• A fejlécen mindig tüntessük fel a lelőhely pontos nevét, adattári számát, a rajzoló nevét és a méretarányt (ez általában 1:20 értékű).
• Aktuális feladatunknak megfelelően készíthetünk metszet-, felszín- vagy falszövetrajzot; amire figyelnünk kell, hogy A és B pontokat mindig a tengelyen ábrázoljuk.
• Segíthet a mérésben, ha méterenként (5 kocka) jelölést hagyunk a lapon. ☑
• Kisebb rajzokat egymás mellett is elkészíthetünk; annyi a lényeg, hogy a tengely mindig egy vonalba essen.
• Ha kész a rajzunk, lássuk el a fontosabb információkkal, jelmagyarázattal.

Készül a régészeti rajz
Forrás: https://szikmblog.wordpress.com

Hasonló élményben volt részem nekem is, amikor az emlegetett csábrági falat azzal a bizonyos Lőréssel, később pedig a balatonfőkajári kelta cölöplyukakat vázolgattam a nyári délutánokon. Szó se róla, mindezért nagyon hálás vagyok, mert rengeteg gyakorlatot szereztem, így most már, ha ellátogatok egy ásatásra, az a jóleső érzés fog magával ragadni, hogy "Igen! Velem itt már lehet kezdeni valamit."

Büszke vagyok, mint a páwa kan!

Kirándulás Bazillal

Vissza a főmenübe.

Elég cikinek érzem, hogy random a levegőbe írogatok úgy, hogy pontosan ma három hete utaztam el Csábrágra. Mi tagadás, mesés élmény volt a várban töltött öt nap, melynek során néha középkori úrhölgynek, máskor meg - úgy az esetek 99%-ában - műkedvelő kültéri építésznek és/vagy hobbikertésznek éreztem magam.

Az első néhány nap eseményeiről már beszámoltam, és egy-két apróbb információ-morzsa elejtésén kívül ezúttal nem is gondoltam másra. (Ja de, egy kis képes dokumentációra!)

Itt látható még egyszer a kapubejárat alatt húzódó szelvény
a farkasveremmel, amit a hét folyamán ástunk

Előtérben a szlovák vármentők kedvelt tűzrakó helye,
mögötte a cserépmosás során használt két víztartály és a csábrági vár

Ugyanez, hátul a teljes várfal látszik

Modern várkonyha - itt készült a macskapörkölt :)

A konyha kertjének falai - itt gazolták a veteményt szaktársaim

Ez is a szelvényünk - immár betemetve, elkerítve

Bazil autója - egy gombóstűt sem lehetett volna az utastérbe ejteni

Ha pedig már itt tartunk... néhány szóval folytatnám is az eddigieket.

3. nap:

A nap első felében a fent látható szelvény belső felét ástam, tisztítottam, kerámiát mostam és ragasztottam, a lényegre viszont estefelé került sor: kiderült, hogy vendéglátónk, a szlovák várvédő egyesület tagja, Bazil ki tud rángatni az ajánlás-nyomtatási csávából, ami a továbbiakban mindegy is, mi célt szolgált. Az viszont fix volt, hogy 4. nap érkezik az ásatási bizottság a szlovák régésszel, Jannal, aki hivatalosan az ásatásunkat vezeti. Már alig vártam a csütörtököt, akkor is, miután kiderült, hogy Bazil a teljes városba vezető utat (amit 10-15 kilométerre tippelek) gyalog szándékozza megtenni. Végül minden máshogy alakult...

4. nap:

Kezemben a fényképezőgép, melynek túloldalán négy régész társaságában Jan mosolyog. Mikor átadom a gépet, megköszöni és tovább beszélgetnek. Egyre jobban frusztrál, hogy nem értem a szlovák nyelvet. Bazil az egyetlen ember, akitől érdeklődhetek magyarul is, így nekiszegezem a kérdést, mikor indulunk. A húsz percből másfél óra lesz, így kicsit fölöslegesen siettem az ebéddel.

Délután kettő körül lehet, mikor a várkapuban beszállok a szóban forgó fehér autóba. A volánnál Bazil ül, mellette Jan, bal oldalt hátul egy másik régész, én meg az anyósülés mögött egy kislányt ölelgetek. Igen, Bazil gyerekei is jönnek velünk. Amint kiérünk a várvölgyből, négyen maradunk az autóban, engem meg még mindig kiakaszt, hogy egy dobrén kívül egy kukkot nem beszélem a helyiek nyelvét, azt meg azért mégsem játszhatjuk, hogy jókislány módjára rávágom mindenre, hogy "rendben". Tehát csendben ülök a helyemen és az ablakon kifelé bambulok. Néha Bazil hozzám szól, ennek örülök, mert mégsem úgy kell ülnöm egész úton, mint akinek Cili cica elvitte az egyébként cirmos nyelvét.

Mikor a CsábrágCity-hez legközelebb található község határához érünk (mi is volt a neve?), előtör belőlem a megkönnyebbülés - pár másodperccel később pedig tudatosul bennem, hogy a városházán is a szlovák lesz a tuti nyelv, én pedig a polgármester társaságában egy árva nyikkot nem fogok tudni kipréselni magamból. Miért nem volt annyi eszem, hogy utánajárjak, hogyan kell legalább köszönni vagy kikéredzkedni a mellékhelyiségbe?

Amíg ezen filozofálok, Bazil kényelmesen leparkolja az autót; lányai jégvarázsos hátizsákban már az ajtó előtt toporognak. Az épületben egy fiatalember fogad minket - mint később kiderült, neki az a funkciója, hogy az emeleti mágneses(?) ajtón beengedjen minket (mert oda mégsem mehet be akárki!). A polgármester irodája előtt szabályosan gyökeret ver a lábam, de nem toyotázhatok, mert az asztalnál szemben ülő férfi már észrevett, és mellesleg Bazilék is rég beléptek a helyiségbe. Oké, akkor most jövök én... cirka úgy viselkedhetek, mint a tejbetök fejű csajszik a szépségversenyen (akinek nem inge...), pedig Isten bocsássa meg nekem, nem vagyok egy kifutólány. Félszegen odaintek(!) a város urának, majd Bazil utasítására a titkárnőnek nyújtom a pendrive-om (ő beszélt magyarul!).

Miután kész a művelet, a kapott A4-es papírlapot A6-os formátumra hajtom. A nő kimegy a szobából, hogy hozzon egy kancsó vizet. A polgármester rendkívül előzékeny; annak ellenére, hogy nem nézhetek ki túl intelligensnek, hellyel kínál és elém tesz egy poharat. Hát, akkor oké. Szemben ül a másik férfi, beszélgetnek - a kisebbségvédelmi politikát és egy kulturális rendezvény lebonyolítását sikerült kiszűrnöm, úgyhogy én vagyok a király (mj.: amúgy tényleg, mert a királyokat latinul úgy mondjuk, hogy régész). Bazil néha közbeszól, én a változatosság kedvéért igyekszem jó képet vágni, közben megállapítom, milyen hangulatos az iroda. Mikor elköszönünk, a férfi feláll, kezet ráz Bazillal és a kislányaival, majd kimegy. Belül röhögök, hogy akár fel is szívódhatnék, de a polgármester van olyan illedelmes, hogy ez elfeledteti velem, hogy gyakorlatilag koloncként vagyok most itt. A titkárnővel váltok néhány szót magyarul, az ajtó bezárul és Bazil megmutatja, hol vesszük meg a hozzáValókat a másnapi ebédhez.

Vendéglátónk tényleg rettentő jó fej; ezt akkor sikerül leszűrnöm, mikor egy nagy doboz kaja és tíz liter víz társaságában ülünk a bolt előtti padnál, ő felváltva beszél szlovákul és magyarul (hozzám és a lányokhoz), közben pedig Mroz Maliny-t eszünk (ez a legjobb málnás jégkrém, amit valaha kóstoltam, étcsokival és igazi málnadarabokkal, csak ajánlani tudom).

(A kép csak illusztráció.)

Az egyik kislánnyal a nyelvi akadályok ellenére rendkívül jól kijöttem, ami később ahhoz is hozzájárult, hogy az ásatás végére karamellamérgezést kapjak. Mondjuk, én imádom a karamellát, és a gyerekekért mindent.

Visszafelé zökkenőmentesen mentek a dolgok, mármint egészen a várvölgyig, ahol fordult a kocka: a kis fehér terepjáró meglehetősen szűknek találta az utat, ráadásul én a szakadékhoz közelebbi oldalon ültem. Egy bukkanó után Bazil meg is kérdezte, nem félek-e. Nemmel válaszoltam, mire ő azt mondta: nagy kár, mert ő igen. A lányok folyamatosan azt kiabálták: pozor, pozor! (vigyázz! - a szerk.) Miután már vagy két kilométert leautóztunk, lenéztem a völgybe és rosszul lettem. A sofőrre meredve megszeppent fejjel suttogtam:

"oké, most már félek egy kicsit"

Bazil nevetett, és szerencsére hamarosan kiértünk a tisztásra, ahol a zuhanyzófülkébe vezető csapból előtörő friss forrásvizet palackba zártuk és ötvenliteres hordókban vittük tovább a vár felé. Imádtam ezt a hideg vizet, és később nehezemre esett hozzászokni, mikor otthon a fürdőszobában a csörgedező erdei nedű helyett a zuhanyrózsa forrósága várt. Ami ezen kívül a legjobban fog hiányozni, az a vasállványokra mászkáláskor előtörő adrenalinlöket és a hihetetlen kilátás, amit az északi palotából tapasztaltam.

Másnapra már betemettük a szelvényt, én pedig örülhettem, amiért az esti metrón nagy ívben elkerültek az emberek. Nézzük a dolog jó oldalát: nekem terepgyakorlat után van olyan szagom, ami nekik egy átlagos hétköznap velejárója. Azon kívül meg mi értelme másokkal foglalkozni?

A szerelem lélektana

Mielőtt folytatnám csábrági történetem, melyben a kalandos negyedik napi útról is mesélek majd, úgy döntöttem, szusszanok egy kicsit. Túl sok az impulzus. Nehéz ennyi újdonságot záros határidőn belül feldolgozni.

Itt van például ez a magasztos, gyomorforgató érzéshullám, amit úgy nevezünk: szerelem. Miben különbözik eme pillangó-hatás a szeretet érzésétől, amivel szintén ragaszkodást, egyfajta vonzalmat fejezünk ki? Talán furán hangzik, de vonzalom és vonzalom között is van különbség, hiszen nincs két ember, akiben ugyanaz az összetevő fogna meg (az én esetemben legalábbis nemigen, mert akkor az új ismeretség kísértetiesen emlékeztet az előző emberre - tehát "az exemre" - a szerk.). Van, akiben a modorát szeretem meg, másban azt, hogy bármiről el tudunk beszélgetni, a harmadik embernek pedig az enyémhez hasonló az érdeklődési köre. Ez persze mind szép és jó, hogy szimpatikus X, bírom Y-t, ráadásul Z is rendkívül jó fej... és csak idő kérdése, hogy kialakuljon a beleesés.

Egyáltalán mitől "esünk bele" valakibe? Miért érezzük úgy, hogy ő a másik felünk, aki kiegészíthet minket? Ez meglehetősen komplikált, hiszen minden ember másra gerjed, tehát ízlések és pofonok. Nehéz olyan általánosan elfogadott vizes lepedőt találni, amit minden (vagy a legtöbb) szerelmi kapcsolatra gondolkodás nélkül ráhúzhatunk. Egyetlen egyén esetén is megfigyelhető, hogy olyan emberek kerülnek a bizonyos górcső alá, akik teljesen más tulajdonságokkal rendelkeznek. Mit veszünk figyelembe akkor, amikor kinézünk magunknak valakit? Eszembe jutottak egy régi barátnőm szavai, miszerint "akkor jövök össze egy pasival, ha szerelmes vagyok belé, vagy akkor, ha ***** jó teste van". Ezzel a mondattal sikerült megfognia a lényeget, amit egyből tovább is gondolhatunk. Szerelmes vagyok belé vagy jó teste van. Szerelmes vagyok belé, mert jó teste van. Ilyen egyszerű lenne? Nem egészen, de a külső sarkalatos pont a kérdésben, akár tetszik, akár nem.

Miért olyan fontos az első benyomás? Az első pillanatban rengeteg dolog dől el, leginkább az, szívesen megismernéd-e a másikat közelebbről, avagy hasta la vista, baby. Persze, számtalanszor előfordul az emberrel, hogy nem alakul ki az úgy nevezett szerelem első látásra, amikor viszont konkrétan falra mászol valakitől (nem úgy értve, hogy idegesít vagy cukkol, hanem szabályosan taszít), azt szinte lehetetlen később visszafordítani.

Miért akar minden fiú és lány/férfi és nő jól kinézni? Azon kívül persze, hogy rendkívül felemelő érzés büszkén végigsétálni a strandon vagy bezsebelni a barátaidtól kapott bókokat. NyilvánValó, hogy vonzók akarnak lenni a másik nem számára, ami persze teljesen érthető. Viszont egyúttal azt is eredményezi, hogy a delikvens nem beléd, hanem a megnyerő külsődbe lesz szerelmes, amit rendszerint a célszemély közelebbi megismerése vagy a szerelem elhalványulása követ. Utóbbi esetben hamar bekövetkezik a pofáraesés: "De hát ez nem lehet igaz!", "Nem ilyennek képzeltem.", "Olyan aranyosnak tűnt..." etcetera, etcetera. Erre most mindjárt három dolgot mondanék: 1. Dehogynem igaz, csak a rózsaszín szemüveged korábban prímán eltakarta a kilátást. 2. Az egy dolog, milyennek képzelted; ez van és kész, barátkozz meg vele! 3. Könnyen lehet az illető egy tündéri, áldott jó ember, csak éppenséggel nem Te kellesz neki. Van ez így. Ha pedig kérdésed van, ugorj vissza a 2-es ponthoz, és barátkozz meg vele! Mindegyikünk mást akar - a nő a férfit, a férfi a nőt (és erre vannak még alternatívák, természetesen). Azon túl pedig, mindegyikünk mást akar - másik férfit, másik nőt. Ezt azért annyira nem nehéz megérteni. Feldolgozni annál inkább.

Szóval, annyit tudunk eddig, hogy a tipikus átlagparasztok (bocsánat, a társadalom krémje) modell alkatú lányokba és izompacsirtákba szeretnek bele. Ne utáljátok őket emiatt. Mindenki arra vágyik, ami hiányzik belőle, ezért a másiktól várja, hogy az majd kárpótolja a benne rejlő hiányosságot. Például: "undorító, dagadt disznó vagyok, megyek, felszedem Miss Universe Hungary-t, hátha attól én is szép leszek", vagy "mindig utáltam a matekot, de ott az a helyes srác a suliban, ő nagyon penge, majd felkészít a dolgozatra - ha mást nem, egy francia nyelvleckét kapok tőle". Felejtsétek el!!! Dobjátok ki a fejetekből, hogy más által többek lesztek, mert a fejlődést nem az ismeretlen másik generálja, hanem saját magatok, akinek az adott tulajdonság hiánya az érzékeny pontja, és ezáltal akarjátok a hiányt kitölteni! A testetek és elmétek sokkal okosabb, mint hinnétek, csak figyelnetek kell a jelzésekre! Amint az agyatok felfogja, hogy a vágyott minőség nem egy kirakatbábu hozománya, világossá válik előttetek, hogy átértékeljétek, mi is az a szerelem. Ezt azért mondom el, mert mindannyian - különösen mi, fiatalok - hajlamosak vagyunk a másik emberbe "pofára" beleesni (és pofára esni), ami hosszú távon cseppet sem kifizetődő.

Az alapvető különbség tehát ez a szerelem és a szeretet között: a szeretet odaadó, a szerelem követelőző. Szóval döntsétek el okosan, kiért teszitek tűzbe a kezeteket. Mindannyian követünk el hibákat, de van egy jó hírem: ha hibázol, az már azt jelenti, nem vagy tétlen. Ha néha el is buksz, küzdesz. Először másokért, aztán már a saját eszméidért, amikért érdemes élni. Erre büszke lehetsz. Büszke lehetsz, mert elérted azt, amit sokan nem tudnak és nem is mernek: kiemelkedtél a mocsárból. Kiálltál a sorból és kiálltál magadért.

Miután így lealáztam az emberi élet mozgatórugóját, hadd tegyem fel a koktélcseresznyét a zsúrtorta tetejére. Én igenis hiszek az emberi hűségben, lojalitásban, a házasság intézményében, de még a sírig tartó """szerelemben""" is. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy őkelme a legelcsépeltebb szavaink közé tartozik manapság - és ezt én bánom a legjobban. Így szeretlek, úgy szeretlek - csak sokszor nem mindegy, hogy úgy, vagy így.

Változatlan "szeretettel".

(Na, nem így...)

Mezítlábas kihívás Csábrágon

Akkor most következik a Nagy Ásatási Beszámoló!

Oké, azért akkora nagy durranás talán mégsem lesz, mint amekkorának tűnhet. A lényeg, hogy összességében túléltem az első hosszabb egyetemi utam, mely a régészettel is kapcsolatban állt, méghozzá olyan szinten, hogy a második napra a büszkeségtől a kék véremen keresztül az ipolysági Billában vásárolt mentolos vízig minden a fejembe szállt, porcikáim pedig henye izomláztól sajogtak. Idáig pedig úgy jutottam el...

0. nap:

Rettenetesen vártam már a vasárnap délutánt, bár annak tükrében, hogy három méretes táskám az utolsó pillanatig nem sikerült bezárnom, állításom egyesekben joggal ébreszthet kételyeket.

Bárcsak ezt a színkavalkádot is magammal vihettem volna!

Azt már nem is említem, hogy pesti vonatom több mint huszonöt percet késett, így felpakolt A Madaszkár pingvineis örökzöld (fekete) bőröndöm mellett érkezésem időpontja is megalapozhatta a rólam alkotott, nagyban pozitív véleményt.  És mégis megérkeztem! Újpest-Városkapu! Éljeeeeeen!

Ezután következett a fasírt (mármint a derült égből): vajon hány középkoros hallgató kell ahhoz, hogy az ötszemélyes autóba fejenként minimum három emberméretű csomagot (hálózsák, polifoam, Quechua táska) beszuszakoljon? És a végén még mi is befértünk valahogy! Nobel-díjat az ELTE-BTK régész különítményének! Viccen kívül, az utazást roppant mód élveztem, a Trónok harca-spoilerezést ugyanis rövidesen felváltotta az Imagine Dragons-maraton, amiért plusz pont jár a sofőrnek. Meg azért is, amiért a bénázásom ellenére sikerült sötétedés előtt megérkeznünk Csábrágvarbók határába.

Íme a vár madártávlatból :)

Persze, amilyen az én formám, mire eljutottam zuhanyozni, már leszállt az éj, így izzadt testemre a tücskök ciripelése és a szentjánosbogarak fénye mellett engedhettem a megváltás tizenöt fokos elixírjét (aka forrásvíz). A padlás, ahol aludtunk, kifejezetten tetszett - olyannyira, hogy egyből a helyiség közepén le is cuccoltam. Akit zavar, hatoljon át rajtam! Ezt szerencsére sikerült megúsznom, bár a hajnali órák szaharai hőingadozásáról inkább nem beszélnék.

1. nap:

Reggel hétkor egy öblös vadászkürt(?) hívó szava ébresztett édes álmomból (szóval még véletlenül sem a dermesztő hideg). Gyorsan magamra kaptam a melegítőm, amit reggeli után nem sokkal mindjárt meg is bántam. Ahogy felkelt a Nap, perzselő sugarai Valósággal kétszersült-szagúra égették bőrszövetem minden szabad négyzetcentijét, így talán mondanom sem kell, hogy az alabástrom megjelenés hamar odalett. Magával a lapátolással nem volt az égvilágon semmi bajom (első nap még mindenki #lelkes és #pozitív - különös tekintettel az elsőévesekre). A korábbi évekkel ellentétben nem rohantunk neki minden falnak/gödörnek/épületszárnynak, ahol találhatunk valamit (Valószínűleg ez is a korral jár), viszont a már meglévő leleteket letisztítottunk, szortíroztuk és igen - ragasztottunk is! Ez volt a kedvencem. (Mj.: Olcsó játék hülye gyerekeknek.)

Ez a multikulti tábla is kifejezetten tetszett, különösképpen a "Fogd a söröm" kezdetű rész

Délután három óra felé szomorú szívvel nyugtáztam, hogy időközben Nagyot nőtt az árnyék..., ami hosszú távon egyenetlen (építőmunkásokéhoz hasonló) barnaságot eredményezett mind a két karomon. (Mj.: Itthon is röhögve mutogattam magam, na majd legközelebb pénzt is kérek érte.) Pozitívum viszont, hogy napi tisztálkodási rutinom ezúttal világosban végezhettem, így még a szúnyogok sem csíptek agyon.

Ezt a szépséget ástuk ki aznap

2. nap:

Ha minden kívánságom ilyen könnyen teljesülne! Már alig vártam, hogy elkészítsem életem első szelvényrajzát, melynek így a csábrági vár (vagy ha pontosítani akarok, a Hrad Čabraď) északi palotája melletti második kaputorony adott otthont.

Voilà 🌠🌟

Természetesen a feladat korántsem bizonyult olyan egyszerűnek, mint amilyennek első ránézésre tűnt. Kezdés gyanánt mindjárt két órát tömény kőméricskéléssel tölthettem - és ez még csak nem is a fal része volt a dolognak! Mire eljutottam A Lőrésig (ez lett volna, és ez is volt a feladat lényege), a rajzon már semmi nem hasonlított arra, amire Valójában teremtetett. Sebaj, van ez így.

Innen meg hova lettek a teguláim??

A tanulság az, hogy soha (ismétlem, soha!) ne indulj el hegyen-völgyön át olyan papucsban, amit Nagyker Áron (199,- forintért) vásároltál öt-hat évvel ezelőtt, mert könnyen lehet, hogy a kanyargós domboldalon lefelé fékezve akkorát szalad a lábadról, hogy még jó esetben is csak darabokban látod viszont (így viszont a "rossz" eset, mely szerint a lábbelinek nyoma vész, tárgyi funkcióvesztés okán felértékelődik). Ja, és még valami: ha már vetted a bátorságot, lebattyogtál a szakadt teszkós papucsodban, lezuhanyoztál a völgyben (igen, Csábrágon dívik a #KertiZuhanyzóStyle) és még túl is élted, még véletlenül se támadjon olyan beteg ötleted, hogy női intim kiegészítők ragasztócsíkjával próbálod egymásba tuszkolni gajra vágott kedvenced pázldarabkáit - ha ugyanis kóstolgatod a sorsot, és nekivágsz a várhegynek... a találmányod hajszálpontosan másfél másodpercet fog épségben kibírni, erről kezeskedem.

Hogyan dolgozom fel a kudarcot?

Oké, tudom, lassan egy hét telik már el azóta, hogy hazajöttem Csábrágról. Szlovák kalandjaimat igyekszem minél előbb papírra vetni, előtte viszont szeretnék valami másról, egy komolyabb témáról beszélni.

Ugye, mindenkit ért már az életben kisebb-nagyobb csalódás? Gondoltam. Ha az elmúlt egy évet nézzük, nekem sem mindig állt rózsásan a szénám (ilyen közmondás nincs is), de az esetek többségében azt vettem figyelembe, amit elértem, ami már mögöttem van. Pozitívan gondolkodni persze nem mindig egyszerű – legtöbbször egyáltalán nem az –, ennek ellenére meg kell ragadnunk azokat a bizonyos kapaszkodókat, amik nélkül a falmászás könnyen zuhanórepüléssé alakulna.

Vegyünk egy tök normális, nyugodt vérmérsékletű, büntetlen előéletű választópolgárt, Ács Gézát (Ácsok és/vagy Gézák, sorry). Az adott úriember egy nemzetközi konferenciára igyekszik éppen, pontosabban csak igyekezne, autójának motorja ugyanis nem indul. A hétfő reggeli dugóban a Boráros téren Salamander cipőjének sarkával a frissen cserélt gumiszőnyeget trancsírozza, ha már a gázpedált nem lehet – enyhén szólva gáz szituáció. A Ferihegyre érve a Dél-Olaszországba tartó repülőgép szabályosan az orra előtt startol el. A férfi egyszerre csalódott, ingerült, fásult és reményvesztett. Hazaérve unalmában a televíziót kapcsolgatja. Esti híradó: egy utasszállító repülőgép üzemzavar következtében meghibásodott, majd Nápoly közelében a tengerbe zuhant. Túlélők nincsenek.

Aki rám néz, egy fiatal, megnyerő külsejű csajszit lát (ezt minden elfogultság nélkül mondom). Kreatív lány vagyok, aki amellett, hogy rendszeresen ásatásokra jár és olyan helyekre jut el, amiről mások csak álmodnak, az egyetemen rendkívül jól teljesít és azt csinálja, amit szeret; verset, prózát, tanulmányokat ír, négy nyelven beszél és zenét szerez. Ez a húszéves Sólyom Lili. Szeretek energiát és önbizalmat adni másoknak, de azt nagyon kevesen tudják, hol vagyok én az események mögött. Kevés embernek van tudomása arról, hogy fél évig nem beszéltem az apámmal, érettségi után négy egyetemről kicsúsztam, és hogy majdnem a Bethesdában hagytam a kis fehér nyúlfogam két évvel ezelőtt. Nem tudják, hogy keveredtem már rendőrségi ügybe, bíztak meg kábítószer-kereskedelemmel (amiből persze nem lett semmi, mert sikerült leállítanom az illetőt), emellett éveken keresztül, a létező minden értelemben bántottam magam. Nekem is volt hazug barátom, nekem is volt reménytelen szerelmem. Hívő személy vagyok, de nem Szent Mihály arkangyal és nem is Szűz Mária. „Csak” egy ember.

Ülök az Eötvös Collegium 307-es szobájában és veszettül gépelek. Ahogy tavaly az MCC, most ez az intézmény is elutasított. A szociális kollégiumba vajmi kevés esélyem volt bekerülni. Ebben mi a pozitívum? A szockoli nem nekem Való, tényleg nem. Ezért voltam jó helyen tavaly a Kassákon, ahova a Matthias Collegium után mentem. Hogy miért nem bántam meg? Volt ott egy lány, a lakótársam, akit már a csoporttárskeresőben kinéztem magamnak. Megtanultam, milyen önállóan élni, gondoskodni magamról, alkalmazkodni másokhoz, vadidegenekhez, akik a barátaim lettek. Rengeteget fejlődtem.

Az Eötvössel kapcsolatban… erős volt a mezőny, persze, de nem ez a lényeg. Nem bújok kifogások mögé. Élveztem. Nagyon. Meglepően jó volt a beszélgetés, szakmabeliekkel és diákokkal egyaránt. És a fenébe is, nem fogom feladni. Akkor bejáró leszek, vagy valahogy elérem, hogy az lehessek. Tudom, hogy helyem van a magyar egyetemi közéletben, a hallgatói kutatásokban, a legnagyobbak között. Mindenkinek helye van. Mindenkinek, aki erős, kitartó és hisz benne. Minden okkal történik, ezért nem bánkódom és nem is adom fel a harcot soha. Nálam a pohár félig tele van, vagy ha mégsem, mindegy, mert még töltök.