Oké, tudom, lassan egy hét telik már el azóta, hogy
hazajöttem Csábrágról. Szlovák kalandjaimat igyekszem minél előbb papírra
vetni, előtte viszont szeretnék valami másról, egy komolyabb témáról beszélni.
Ugye, mindenkit ért már az életben kisebb-nagyobb csalódás?
Gondoltam. Ha az elmúlt egy évet nézzük, nekem sem mindig állt rózsásan a
szénám (ilyen közmondás nincs is), de az esetek többségében azt vettem
figyelembe, amit elértem, ami már mögöttem van. Pozitívan gondolkodni persze
nem mindig egyszerű – legtöbbször egyáltalán nem az –, ennek ellenére meg kell
ragadnunk azokat a bizonyos kapaszkodókat, amik nélkül a falmászás könnyen
zuhanórepüléssé alakulna.
Vegyünk egy tök normális, nyugodt vérmérsékletű,
büntetlen előéletű választópolgárt, Ács Gézát (Ácsok és/vagy Gézák, sorry). Az
adott úriember egy nemzetközi konferenciára igyekszik éppen, pontosabban csak
igyekezne, autójának motorja ugyanis nem indul. A hétfő reggeli dugóban a
Boráros téren Salamander cipőjének sarkával a frissen cserélt gumiszőnyeget
trancsírozza, ha már a gázpedált nem lehet – enyhén szólva gáz szituáció. A
Ferihegyre érve a Dél-Olaszországba tartó repülőgép szabályosan az orra előtt
startol el. A férfi egyszerre csalódott, ingerült, fásult és reményvesztett.
Hazaérve unalmában a televíziót kapcsolgatja. Esti híradó: egy utasszállító
repülőgép üzemzavar következtében meghibásodott, majd Nápoly közelében a
tengerbe zuhant. Túlélők nincsenek.
Aki rám néz, egy fiatal, megnyerő külsejű
csajszit lát (ezt minden elfogultság nélkül mondom). Kreatív lány vagyok, aki
amellett, hogy rendszeresen ásatásokra jár és olyan helyekre jut el, amiről
mások csak álmodnak, az egyetemen rendkívül jól teljesít és azt csinálja, amit
szeret; verset, prózát, tanulmányokat ír, négy nyelven beszél és zenét szerez.
Ez a húszéves Sólyom Lili. Szeretek energiát és önbizalmat adni másoknak, de
azt nagyon kevesen tudják, hol vagyok én az események mögött. Kevés embernek
van tudomása arról, hogy fél évig nem beszéltem az apámmal, érettségi után négy
egyetemről kicsúsztam, és hogy majdnem a Bethesdában hagytam a kis fehér
nyúlfogam két évvel ezelőtt. Nem tudják, hogy keveredtem már rendőrségi ügybe,
bíztak meg kábítószer-kereskedelemmel (amiből persze nem lett semmi, mert
sikerült leállítanom az illetőt), emellett éveken keresztül, a létező minden
értelemben bántottam magam. Nekem is volt hazug barátom, nekem is volt
reménytelen szerelmem. Hívő személy vagyok, de nem Szent Mihály arkangyal és
nem is Szűz Mária. „Csak” egy ember.
Ülök az Eötvös Collegium 307-es szobájában és veszettül
gépelek. Ahogy tavaly az MCC, most ez az intézmény is elutasított. A szociális
kollégiumba vajmi kevés esélyem volt bekerülni. Ebben mi a pozitívum? A
szockoli nem nekem Való, tényleg nem. Ezért voltam jó helyen tavaly a Kassákon,
ahova a Matthias Collegium után mentem. Hogy miért nem bántam meg? Volt ott egy
lány, a lakótársam, akit már a csoporttárskeresőben kinéztem magamnak.
Megtanultam, milyen önállóan élni, gondoskodni magamról, alkalmazkodni
másokhoz, vadidegenekhez, akik a barátaim lettek. Rengeteget fejlődtem.
Az
Eötvössel kapcsolatban… erős volt a mezőny, persze, de nem ez a lényeg. Nem
bújok kifogások mögé. Élveztem. Nagyon. Meglepően jó volt a beszélgetés,
szakmabeliekkel és diákokkal egyaránt. És a fenébe is, nem fogom feladni. Akkor
bejáró leszek, vagy valahogy elérem, hogy az lehessek. Tudom, hogy helyem van a
magyar egyetemi közéletben, a hallgatói kutatásokban, a legnagyobbak között.
Mindenkinek helye van. Mindenkinek, aki erős, kitartó és hisz benne. Minden
okkal történik, ezért nem bánkódom és nem is adom fel a harcot soha. Nálam a
pohár félig tele van, vagy ha mégsem, mindegy, mert még töltök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése