Ugyan egy laza sátoraljaújhelyi vármentő hétvégéhez tavasszal már volt szerencsém, alapvetően az amolyan... "ízig-vérig" ásatásokat (értsd: amikor már vért izzadsz, és a kánikulában az ízed is rettenetes - nos, akkor elkapott az ás-hatás), amik leginkább egy doppingszerű élményhez hasonlíthatók, nem igazán tudtam hova tenni.
Megmondom, miért. Reggel-hajnalban (azt sem tudtam eldönteni, hol áll a fejem, azt meg aztán pláne, milyen napszak van) felpattanni az ébresztőóra idült kerepelésére... na, ez nálam újdonság, másrészt meg az elmúlt hónapok tükrében csodaszámba megy. Ha minden klappol, és időben elkészülök (tehát a tüdőmet még pont nem köpöm ki, miközben lélekszakadva rohanok a buszra), Veszprém felé menet van még ajándék 25+6 percem aludni, amit rendszerint ki is használok. Aztán Go Török Ignác Straße.
Fél óra alatt lazán megoldható a kiautókázás a Balatonfőkajár-Sólápa 7383 besorolás alatt futó cuki lelőhely-együttesre. Azért hívom együttesnek, mert ez egy batár hosszú szakasz, amit a Balatonakarattya felé vezető aszfaltút vág ketté. Ha a munkálatokat Veszprém felől közelítjük meg, jobboldalt elsőként egy csinos kis régész parkolóval ismerkedhetünk meg, mely átlagosan 6-8 gépjármű befogadására hivatott. E mögött húzódik az ókori lelőhelyszakasz, nevezetesen egy kelta vasdepó, ásatásvezetőnk egyik kedvelt helye. Ez egyébként érthető, én három hét leletmosás után szívesebben mentem volna a salakban turkálni, mint kerámiát szortírozni a restaurátor lánnyal, Erikával. Az említett személy ellen semmi kifogásom, #jóarc meg minden, csak már untam a banánt iszonyúan. Ennek ellenére, mivel a lakókocsihoz hasonló villámkabinban többnyire ketten-hárman tartózkodtunk egyszerre, az idő Valósággal elrepült. Aztán délelőtt tíz óra körül, mikor sikerült az összes korábbi leletet elcsomagolnunk, új feladatot kaptam, ekkor már kint, a nagybetűs Terepen, ahol a kiterjedtebb szakasz, a római kori villa feltárásához csapódtam.
A szabadba lépve tudatosult bennem, hogy uppsz, a kalap, a kalap - valami fontos otthon maradt! Mivel a lánynak volt egy felesleges fejfedője, nem zavartattam magam túlzottan: két perc múlva már szálltam is a széllel, hogy na, most aztán megmutatom, mire vagyok hivatott! Francokat mutattam meg.
Az út túloldalát addigra Valósággal ellepték a munkások (jó, 20-30 emberrel azért nem járt akkora Csinnadratta). Erikára néztem, és igen intonált hangon neki szegeztem a kérdést: valahol vannak itt régészek is? Ő a szelvények túlsó irányába meredt (amit én figyelmen kívül hagytam, így a szemkontaktushiány félreértéshez vezetett). Ezek itt mind azok, felelte.
Hát... akkor jó.
Végül tényleg egy Valódi régészhez, Brigihez lettem beosztva, aki megismertette velem a lelőhelyfotózás gyakorlati alapjait. A tűző napon folyamatosan kaptam az instrukciókat, leginkább arról, hogy a talpig fekete style nem éppen a legjobb összeállítás, ha az ember lánya negyven fokban tíz órát készül ásni egy napraforgótábla kellős közepén (aki hülye...), meg hogy ittam-e már elég folyadékot. A vízivásom egyébként csak azért szorult vissza az alap beviteli mennyiségemnek cirka felére, mert 1. mi a telephelyünktől legtávolabb eső szelvényekben ástunk és 2. aki osztozott már rekkenő hőségben Toi Toi vécén harminc másik emberrel, az pontosan tudja, miről beszélek (isteni szerencse, hogy idővel sikerült a női mosdót elkülöníteni).
Miközben nagyban lapátoltam egymásra a földkéreg különböző rétegeit, tapasztaltabb archeológus társaim rendre biztattak, hogy tartsak ki, délután mindig gyorsabban mennek a percek. Nem zárom ki, hogy így történt, ám ebben az esetben szinte biztos, hogy valami megmagyarázhatatlan idővákuumba kerültem, amiből csak akkor sikerült kikecmeregnem, mikor délután negyed hatkor jobb oldalamon kattant egyet a biztonsági öv. Idáig azonban meglehetősen hosszú volt a vándorút.
Miután sikeresen beállítottam a méretarányrudakat a lófejes(!) parcella metszetébe, ezt követően pedig jó pár kisebb gödröt kipucoltam, következett a feketeleves: egy nagyjából három méter hosszú és fél méter mély árkocska belevájása a szűz földbe. Khm... igen. Egy hozzáértő minden bizonnyal tizenötször gyorsabban teljesítette volna a nemes feladatot, mint én. De legalább megtanultam használni a bal kezem.
Tündérmesém legszebb része kétségkívül az a jelenet volt, mikor fél óra vállvetett kemény munka után Brigi közölte velem, hogy egy második világháborús futóárokkal bíbelődök totál eredménytelenül - és ezzel cuccolhattam át a szomszédos szelvénybe.
A nap végén ásatásvezetőnknek felütött, hogy rajzolók terén erős hiányban szenvedünk, így megpróbált bepalizni engem.
- Lili, tud rajzolni?
- Ömm... nem igazán. Nem tanultuk még az egyetemen.
- És bontani tud?
(drámai hatásszünet)
- Azt kicsit jobban.
Valamivel később megtudtam, hogy minden tudásomra és lélekjelenlétemre szükségem lesz, ha ragaszkodom hozzá, hogy a jövő heti csábrági munkálatokról ragasztás nélkül, egy darabban érjek haza. Megtennétek, hogy sok szerencsét kívántok nekem?
Már most totál felspannoltak az élmények!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése