Céltábla

Na, nem pont olyan, mint amilyenre a legtöbb ember gondol.

Nem is olyan régen (az elmúlt két év folyamán valamikor) volt szerencsém elolvasni Arielle Ford A lélektársad titka c. könyvét. Bevallom, valamelyest szkeptikusan álltam neki, mert pont akkoriban lettem túl egy ""komoly"" csalódáson (amin ma már csak röhögni tudok). Úgy gondoltam, engem mindenki utál, és nem érdemlek meg semmit, amire vágyom. Kérlek szépen, kis tapasztalatlan naiv tündérvirágszálam, az élet nem így működik. Már az első oldal után rájöttem, mi volt a probléma.

"Hiszel benne, hogy a lélektársad él valahol?

Készen állsz rá, hogy akár ma, ebben a pillanatban találkozz a lélektársaddal?

Ha a lélektársad bepillanthatna a jelenlegi életedbe, büszke lennél mindarra, amit látna?"

És így tovább, egy sor kérdés. Az a poén az egészben, hogy ha akár egyetlen kérdésre nemmel válaszolsz, kizárt dolog, hogy sikerül az ideális személyt magadhoz vonzanod. A tagadással felállított blokkok ugyanis szüntelenül gátolják a lélektársad abban, hogy eljusson Hozzád. Bontsd le a saját magad által kreált akadályokat, és varázsütésre megkapod, amire vágysz!

Ez mekkora. De igaz!

Rájöttem valamire: hihetetlenül jó érzés szívből kacagni a saját ostobaságunkon. Ha fel akarok hozni egy személyes példát: "nem tudom, mit szeretnék tanulni az egyetemen, nem vesznek fel sehová, nem vagyok jó semmire, kizárt dolog, hogy bármi lesz így belőlem" típusú eszmefuttatások. A titok: nyugodj meg. Emlékszem, annak idején tetszés szerint beírtam a felvi.hu-s listámba egy teljesen random szakot, majd az utolsó pillanatban sorrendet módosítottam, úgy, hogy lila gőzöm nem volt, jó-e ez nekem egyáltalán. Bíztam a megérzéseimben, ez pedig végül bejött: mindent, amire vágytam, megtaláltam az egyetemi szakomon, azaz jóval többet, mint amit valaha remélni mertem. Ugyanezt tettem, amikor orvoshoz kellett járnom, vagy ha rám tört az ihlethiány/lámpaláz, akkor is.

Visszakanyarodva az eredeti témához: makacs voltam, kicsinyes, felületes és kisajátító, ergo olyan, mint a hősszerelmesek egy tipikus prototípusa, akinek még nem rögzültek a felnőtt normák a gyermeki agyában. Egy agresszív kismalac voltam, aki be akarta váltani az ideáit (amik Valójában köszönőviszonyban sem voltak az idealizmussal), és amikor "el akarták venni tőlem, ami az enyém", csakazértis beálltam védekező pozícióba, és az első dolgot, amit megláttam, behúztam a páncélom alá. Azért nem találtam meg, akit kerestem, mert nem a szeretett személyt láttam benne, hanem a megValósulatlan énemet, aki lenni szeretnék. Utólag pedig rájöttem, ha el akarok érni valamit, tennem kell érte amellett azon kívül ahelyett, hogy köpködve ujjal mutogatok a másikra.

Néhány fejezettel később rátaláltam egy útmutatóra. Kincskereső térkép a szerelemhez, így hívták. Persze, itt a szerelemnél jóval többről van szó: a térkép arra koncentrál, hogy a segítségével Valóra válthasd az álmaid (realistábban: megValósíthasd a céljaid) az élet minden területén. Mikor utánaolvastam, kezdett egyre jobban érdekelni a dolog. A kincskeresős kifejezést viszont kevésbé preferáltam, így egy tömörebb, velősebb nevet adtam a feladatnak: céltábla.

Ezt a táblát feloszthatod az élet négy fő területe (szerelem és kapcsolatok, egészség és erőnlét, karrier és pénz, spirituális és érzelmi elégedettség) szerint, ezután pedig az a dolgod, hogy az elérni kívánt célokat a térképre/táblára vizualizáld képek formájában. Univerzumtrollság, hogy nekem pont az eredileg "lélektársas" részhez nem sikerült semmi relevánsat kitalálnom. Ennek ellenére nem csüggedek, mert (bármily hihetetlenül hangzik) én egy realista nő vagyok, és a saját aktuális céltáblám az elkövetkező öt év wannahave eredményeit tükrözi.

Hogy mit szeretnék elérni a kollázsommal? Természetesen a fent említett célokat. Ha pedig prózaibban szeretnék fogalmazni: egy nagy adag motivációt minden reggelre, hogy újult erővel láthassak neki a feladataimnak. Aztán majd huszonöt évesen meglátom, mindebből mi jött be a nagybetűs életben.

(Szponzorált tartalom.)