Nem is értem, minek. Ma is így történt, pedig halálkomolyan mondom, nem tehetek róla. Nem vagyok én perverz, meg semmi ilyesmi. Isten ments. Nem az én hibám, hogy egy fiatal pasasnak az a legjobb dolga, hogy a vagon falára kenje a vihorászó barátnőjét. Haver, bocs, hogy van szemem és nézek!
Elképesztő. A múltkor nem volt időm itthon reggelizni. Bedobtam egy szendvicset, mondván, útban Pest felé majd megeszem. Aha, persze. Egy széksorral odébb, velem szemben egy gyér hajzatú fazon ült. Akárhányszor megpróbáltam beleharapni a zsemlémbe, felvonta a szemöldökét. Leengedtem a kezem, mire ő visszanézett az újságjába. Harapok. Fintorog. Rágok. Köhint. Nyelek. Megrándul a homloka. Elegem van, elment az étvágyam. Rám néz, várakozó arckifejezéssel lapoz egyet. Biztos én vagyok paranoiás.
A metrón nem merek kajálni, ott még be is szólnak. A múltkor egy kalóztetkós, pink hajú csaj kis híján a lábam elé köpött. Édesem, te hol szocializálódtál? Az Altamira-barlangban? A többi fiatal között is láttam már fura arcokat, hogy a csapatokat ne említsem. Mindig rossz érzés fog el, amikor át kell vergődnöm köztük. Úgy érzem, hogy stírölnek. Ez általában nem zavar, nem érdekelnek a vadidegen emberek esetleges szennyes gondolatai. Kivéve persze, ha a késő esti óráikat tengetik a közelemben durván benyomva - olyankor fel kell kapcsolnom a sebességváltót.
Ki nem állhatom, amikor szűk utcákban követnek. Kamaszként megtanultam, hogy kislányommindignézzahátadmögé, így addig nem is kezdtem pletykálni soha, míg nem bizonyosodtam meg róla, hogy nincs a közelben ismerős vagy illetékes. Ha befogom a szám, nem fáj a fejem. Nem verik oda sehová.
Rosszul vagyok a sötéttől. Komolyan mondom, kiver a víz. Utazáskor mindig elalszom - mert, ugye, az éjszakai elmaradást be kell pótolni valamikor -, és amilyen a formám, mikor felébredek, kvázi egy horrorfilmben találom magam. Ha egyszer az ránt fel a kómázásból, hogy Samara eszelősen üvöltve elrohan melletted, érteni fogod, miről beszélek. Az utcán még rosszabb. Folyamatosan úgy pörög a fejem, mint a ringlispíl.
Megyek hazafelé. Meglátok egy árnyat, de nem szaladok el. Ha félelmet mutatsz, támadnak. Ha vérzel, megízlelnek. Ha kukkolsz, kukkolnak ők is, de miért? Mert miért ne? Kettőn áll a vásár. Előbb vagy utóbb valaki győzni fog. Te vagy az előítéletek.
Megjött az ellenőr, fene essen belé. Mindig akkor keveredik ide a hordozható vonalkód-csekkolójával, amikor a bérletem a három táskám közül a legutolsó aljába van gyűrve. Fejjel lefelé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése