Kicsit érzelgős lesz ez a poszt, vagy nem. Igyekszem annyi rációt belevinni, amennyi tőlem telik. A hangulatok mellé. Mert az értelem és az érzelem kiegészítik egymást.
Kezdeném azzal, miért nem írtam az utóbbi időben. Újhelyről nem publikáltam semmit, annak ellenére, hogy két teljes értékű és nyolc fejnélküli hullát találtunk az egyik szelvénybe temetve. Már a nevére sem emlékszem (a szelvénynek, nem a halottaknak). A gigantikus várhegyet és megmászását sem említettem. (Jó, tessék, felrakok néhány fotót, csak a rend kedvéért. Jó szemezgetést!)
 |
| A várhegy |
 |
| Útban a várhegyre |
 |
| Ásónyomon |
 |
| Deszeretem boltíves kapu |
 |
| Ezt a falat én tisztítottam! |
 |
| Sárospataki leletpuzzle |
Most pedig:
Causa1: Szeptember közepén az ásatásokkal párhuzamosan beindult az egyetemi élet, aminek felettébb örültem (erre persze csak utólag jöttem rá). Az, hogy kiestem az ingatlanpixisből, cseppet sem zavart. A Magyar Államvasutak és én egykettőre a szívünkbe zártuk a másikat, és kapcsolatunk azóta is... intenzív, hogy úgy mondjam. Legnagyobb örömömre.
Causa2: Szerencsémre kiderült, hogy a hivatásom egyben a hobbim is (jobban, mint gondoltam), azóta pedig le sem lehet állítani, folyamatosan képzem és szórakoztatom magam. Kitűnő példa erre csonthatározás (amit nem terveztem most részletezni, mert méltatlannak tartom, hogy a tudományágról két tagmondatban emlékezzek meg). Úgy néz ki, végre sínen van az életem - jobban, mint József Attiláé -, és már pontosan tudom, mit akarok belőle kihozni. Ez pedig nem kis dolog. Büszke vagyok magamra.
Causa3: Sok mindent átértékeltem az életemben, és arra jutottam, nem fog ártani, ha karakterfejlődöm egy hangyányit... vagyis na, fejlesztem a karakterem. Ki szeretnék lépni a fránya komfortzónámból, és minden erőmmel azon vagyok, hogy a cukormázat egy gigantikus bontógolyóval robbantsam le a személyiségemről (mindezt persze stílusosabban, mint Miley Cyrus). Ha nem vértezed fel magad a világ ellen, a világ megsebez. Ezt pedig szeretném a lehető legmesszebbről elkerülni.
Persze, mindig lesznek olyanok, akik megkérdőjelezik a döntéseim, hogy mi értelme ennek vagy annak, mikor jó vagyok így meg úgy is. Ja, nyilván szép ívű pályafutást eredményez, ha megmaradok egy tizenéves szintjén egész életemre, csak nem jövedelmező. Ezen kívül azért sem tudom a hasonló "jó tanácsokat" komolyan venni, mert ezek jórészt olyan emberektől származnak, akiknek tökéletesen közömbös a boldogságom. Miért is számítana nekik bármit? Én sem fogok a szomszéd lány halott kiskutyájával vagy Baradlay Kazimir húszkilós túlsúlyával foglalkozni, mert ezek nélkül is van elég megoldandó problémám. Viszont arra sem predesztinálom magam, hogy önjelölt prédikátorként tartsam nekik a hegyi beszédet, mit csináljanak és mit ne a saját életükkel.
Ahhoz, hogy az ember túlélje az életet (hah!), egyféle összetevő szükséges, az viszont kihagyhatatlanul: a szenvedély. Teljesen mindegy, mi a kiváltója; egy tevékenység, egy személy, vagy egy régi élmény emlékei, amikre szívesen gondolunk vissza... az egyetlen, ami számít, hogy a mindennapjainkból az érzéseket nem szabad száműzni. Motiváció nélkül nincs, ami a célig repítsen.
A minap én is kisebb számvetést végeztem, megéri-e az a rengeteg befektetett energia, hogy ilyen-olyan célt szolgáljon. Könnyebb lenne kényelmesen élni, ez igaz, de akkor hol lenne az eredmény?
Mindezt persze nem úgy mondom, mint aki a végtelenségig sajtolja magát (jó, volt azért olyan időszak is az életemben). Ha az ember elkötelezi magát valami mellett, nem fogja úgy érezni, hogy már megint muszáj, a fene vigye el, holott lenne jobb dolgom is. Akkor teszek egy 180°-os fordulót, és foglalkozom inkább a "jobb dolgommal". Minden okkal történik. Mehettem volna olyan irányba is, ahol nincs keresniValóm, de szerencsére az égiek közbeszóltak. Ha annak idején nem éreztem volna vesztesnek magam, nem láttam volna a kiúttalanságot, nem tudnék most így örülni az alagút végének. Ezért vagyok ennyire hálás mindenért.
Causa2: Szerencsémre kiderült, hogy a hivatásom egyben a hobbim is (jobban, mint gondoltam), azóta pedig le sem lehet állítani, folyamatosan képzem és szórakoztatom magam. Kitűnő példa erre csonthatározás (amit nem terveztem most részletezni, mert méltatlannak tartom, hogy a tudományágról két tagmondatban emlékezzek meg). Úgy néz ki, végre sínen van az életem - jobban, mint József Attiláé -, és már pontosan tudom, mit akarok belőle kihozni. Ez pedig nem kis dolog. Büszke vagyok magamra.
Causa3: Sok mindent átértékeltem az életemben, és arra jutottam, nem fog ártani, ha karakterfejlődöm egy hangyányit... vagyis na, fejlesztem a karakterem. Ki szeretnék lépni a fránya komfortzónámból, és minden erőmmel azon vagyok, hogy a cukormázat egy gigantikus bontógolyóval robbantsam le a személyiségemről (mindezt persze stílusosabban, mint Miley Cyrus). Ha nem vértezed fel magad a világ ellen, a világ megsebez. Ezt pedig szeretném a lehető legmesszebbről elkerülni.
Persze, mindig lesznek olyanok, akik megkérdőjelezik a döntéseim, hogy mi értelme ennek vagy annak, mikor jó vagyok így meg úgy is. Ja, nyilván szép ívű pályafutást eredményez, ha megmaradok egy tizenéves szintjén egész életemre, csak nem jövedelmező. Ezen kívül azért sem tudom a hasonló "jó tanácsokat" komolyan venni, mert ezek jórészt olyan emberektől származnak, akiknek tökéletesen közömbös a boldogságom. Miért is számítana nekik bármit? Én sem fogok a szomszéd lány halott kiskutyájával vagy Baradlay Kazimir húszkilós túlsúlyával foglalkozni, mert ezek nélkül is van elég megoldandó problémám. Viszont arra sem predesztinálom magam, hogy önjelölt prédikátorként tartsam nekik a hegyi beszédet, mit csináljanak és mit ne a saját életükkel.
Ahhoz, hogy az ember túlélje az életet (hah!), egyféle összetevő szükséges, az viszont kihagyhatatlanul: a szenvedély. Teljesen mindegy, mi a kiváltója; egy tevékenység, egy személy, vagy egy régi élmény emlékei, amikre szívesen gondolunk vissza... az egyetlen, ami számít, hogy a mindennapjainkból az érzéseket nem szabad száműzni. Motiváció nélkül nincs, ami a célig repítsen.
A minap én is kisebb számvetést végeztem, megéri-e az a rengeteg befektetett energia, hogy ilyen-olyan célt szolgáljon. Könnyebb lenne kényelmesen élni, ez igaz, de akkor hol lenne az eredmény?
Mindezt persze nem úgy mondom, mint aki a végtelenségig sajtolja magát (jó, volt azért olyan időszak is az életemben). Ha az ember elkötelezi magát valami mellett, nem fogja úgy érezni, hogy már megint muszáj, a fene vigye el, holott lenne jobb dolgom is. Akkor teszek egy 180°-os fordulót, és foglalkozom inkább a "jobb dolgommal". Minden okkal történik. Mehettem volna olyan irányba is, ahol nincs keresniValóm, de szerencsére az égiek közbeszóltak. Ha annak idején nem éreztem volna vesztesnek magam, nem láttam volna a kiúttalanságot, nem tudnék most így örülni az alagút végének. Ezért vagyok ennyire hálás mindenért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése