Kicsit furcsa lesz elsőre ez a bejegyzés, de semmi baj... nem zavartatom magam amiatt, hogy ezt a felületet helyenként e-napló gyanánt használom.
Ahogy az előző posztomból is látható, amíg az ember fiatal, nagyon könnyen és hirtelen képes a változásra (de lehet, hogy később is, erről nem tudok nyilatkozni). Ezeket a változásokat pedig érdemesnek tartom dokumentálni. Hogy miért? Bízom abban, hogy azoknak az embereknek egy része, akiket tényleg érdekel, mi van velem, olvassa a bejegyzéseket, amiket néhanapján ide írok. Ha a közeli ismerőseimnek legalább egy kisebb hányada tisztában van azzal, miről hogyan gondolkodom, egyrészt könnyen elkerülhetők a nézeteltérések, másrészt meg a számat sem kell fölöslegesen koptatnom olyan dolgok miatt, amikért nem szívesen teszem. Példának okáért, itt vannak a "miért nem jársz füvet szívni" és a "miért nincsen pasid" típusú kérdések (amikre a válasz más apropóból, de ugyanaz: semmi közöd hozzá). Ha ezeket bármilyen formában még egyszer meghallom, komolyan mondom, hogy az illetőt szívből jövő felebaráti szeretetből fogom lefejelni. Aztán pedig gyorsan elfutok.
Ennyit a kötelező humorkörökről. Most pedig hozzáfognék ahhoz a témához, amiért a mai cikk születik: pontot teszek életem első két évtizedének végére. Élvezetes lesz, vagy csak a szokásos. Majd elválik.
2017.10.01.
Ma van a zene 43. világnapja. Ennek örömére egész reggel Bakot hallgattam. Nem... nem mekegett, de kárpótlásul lenyomta a G-moll szimfóniát. Nehezen indultak be a dolgok... de igazából pontosan úgy, ahogy lenniük kellett. Mivel ez volt életem utolsó napja tiniként, elhatároztam, hogy tipikus "hülyetini" dolgokkal fogok foglalatoskodni. Facebookoztam, sorozatot néztem... még a Paint-tel is elkezdtem szórakozni - aztán másfél órán belül meguntam az egészet. Jó gyerek módjára főztem anyukámmal a konyhában. Mert néha azt is kell. Reszeltem sajt is. Imádom az ízletes, ropogósra sült sajt. Finom is az. Most is az volt. Ahogy mindig.
Folytattam tovább a színjátékot: hangosan beszéltem az asztalnál, ugrattam az öcsémet és teli szájjal röhögtem. Ezt követően összevesztünk azon, ki fog elmosogatni. Majd a porszívózáson is. Én kő-papír-ollóval kívántam eldönteni a játszmát, az öcsém már nem repesett úgy az ötletért. Régen mindig én nyertem a kő-papír-ollót, vagy ha ő nyert, megvertem. Ma már inkább ő verne meg engem. De nem fog, mert elég neki, ha kicsavarja a kezem, és hallja, ahogy visítok. Rendszerint addig szokta hallgatni, amíg a szobámba nem viharzom, és bömböltetni nem kezdem az első emós számot, amit kidob a YouTube kezdőlapja. Engem senki nem ért meg. Nem szeret engem senki.
Dacosan ülök az ágyon, és elhatározom, hogy most jól felidegelek mindenkit: nem fogok felöltözni, majd csak az utolsó pillanatban, amikor már kapkodni kell, hogy elérjük a délutáni buszt. Hah, ezt most jól megkapja mindenki! Micsoda lángelme vagyok! Leloholok a lépcsőn. Egyedül kell sietnem a buszra, nem jön velem senki. Ezt az utazást én kaptam. Születésnapomra. Ma este cefet jól fogom érezni magam! Feltéve persze, hogy odaérek. Mi a fene, miért van itthon olyan cipő, ami kicsi a lábamra? Pontosabban: miért csak olyan cipő van? Pff. Puff. Legközelebb megpróbálok a tízcentis sarokkal nem pofára esni.
A cipőm sarka lyukat váj a padlóba. Jaj, ne! Sebaj, majd ügyenes rálépek és eltakarom, akkor talán nem hajítanak le a főváros felé félúton. Ó, Budapest, te szép! Te csodás! Te reménytelen, mihaszna dögunalom! Ne vedd zokon, de unom már a banánt rendesen... Alig látok belőled valamit, és még azt sem részletesen. Bár engedné már az a földöntúli erő, hogy egy légbuborékban a Duna-hidak fölé repüljek, a sétahajók tatján lebegjek, leszaltózzak a Citadellán, és hóangyaljelmezbe burkolózzak a befagyott tavon a Városligetben. Megint megőrültem. Örülök. De legalább az említett folyón sikerült épségben átkelnem.
A színházi előadás egyébként nagyon tetszett. Végigvihogtam az egészet. Amikor meg éppen nem kacarásztam, azon gondolkodtam, hogyan nevessek úgy, hogy el tudjam hitetni a környezetemmel: kulturált ember vagyok. Néha kezdem azt hinni, egyre kevésbé megy. Attól függ, az ember éppen melyik arcát mutatja. Amikor kemény játékról van szó, arc nélküli ember vagyok. Lassan ideje lesz már, hogy egyéniséget kössek magamhoz. Meg mások is hozzám.
Hazafelé igazoltattak még a rendőrök is. Nem semmi! Nem akarják elhinni, hogy én egy komoly, majdnemhúszéves felnőtt ember vagyok? Félfelnőtt inkább, félember, félnőstény, félfenetudjami. Jó lenne, ha végre megszabadulnék a gyerekes gondolataimtól... holnap talán majd máshogy ébredek (csak levelibéka ne legyek!).
2017.10.02.
A különbség Ég és Föld! Az egyik kék, a másik zöld. És mégis - na, miért is? -, ha visszanézem, még emlékszem, a régi képen miért néztem olyan szépen, mint mint két legörbült arcú kék szem.
Jólvanjó, befejezem.
Reggel korán keltem. Fél hatkor! Brrr. Elkészültem és húztam is le a vonathoz - mentem régészkedni. Anatómia jegyzet. Szakdolgozati teendők. Öt előadás az egyetemen. Közben még mentem egy kört a HÉV-vel, mert egyszer azt is ki kell próbálni... mit vártam? Hogy a világ egyből a feje tetejére fordul?
Mondok valamit. Teljesen mindegy, milyen számjeggyel kezdődik a naptári korom. Kézzel fogható változást érzékelek, többszörösét annak, amikor tizennyolc éves lettem. Mire jók ezek a számok? Szavazhattam, oké. Csak egy évet kellett vele várnom, napra pontosan. Később a szavazást érvénytelenítették, de legalább kaptam egy mágnest emlékbe. Piát is vettem. Az volt az első és egyben utolsó alkalom, de azt sem én ittam meg. Cigit mondjuk nem szereztem be... minek, ha van retró rágó? A kor a világon semmire nem jó, csak arra, hogy reálisnak képzelt társadalmi elvárásoknak feleltessen meg minket (pontosabban rávegyen, hogy megpróbáljunk megfelelni nekik).
Ennek semmi értelme. A harmadik X-be lépve azt mondom... bár nem ez volt a legmeghatóbb, legviccesebb vagy legnagyobb volumenű születésnapom, kétségkívül a mostanira fejlődtem a legtöbbet. Mindent másnak érzek, erről pedig nem az a nyavalyás szám tehet. Na jó... talán egy kicsit.
Az élet szép!
Ma van a zene 43. világnapja. Ennek örömére egész reggel Bakot hallgattam. Nem... nem mekegett, de kárpótlásul lenyomta a G-moll szimfóniát. Nehezen indultak be a dolgok... de igazából pontosan úgy, ahogy lenniük kellett. Mivel ez volt életem utolsó napja tiniként, elhatároztam, hogy tipikus "hülyetini" dolgokkal fogok foglalatoskodni. Facebookoztam, sorozatot néztem... még a Paint-tel is elkezdtem szórakozni - aztán másfél órán belül meguntam az egészet. Jó gyerek módjára főztem anyukámmal a konyhában. Mert néha azt is kell. Reszeltem sajt is. Imádom az ízletes, ropogósra sült sajt. Finom is az. Most is az volt. Ahogy mindig.
Folytattam tovább a színjátékot: hangosan beszéltem az asztalnál, ugrattam az öcsémet és teli szájjal röhögtem. Ezt követően összevesztünk azon, ki fog elmosogatni. Majd a porszívózáson is. Én kő-papír-ollóval kívántam eldönteni a játszmát, az öcsém már nem repesett úgy az ötletért. Régen mindig én nyertem a kő-papír-ollót, vagy ha ő nyert, megvertem. Ma már inkább ő verne meg engem. De nem fog, mert elég neki, ha kicsavarja a kezem, és hallja, ahogy visítok. Rendszerint addig szokta hallgatni, amíg a szobámba nem viharzom, és bömböltetni nem kezdem az első emós számot, amit kidob a YouTube kezdőlapja. Engem senki nem ért meg. Nem szeret engem senki.
Dacosan ülök az ágyon, és elhatározom, hogy most jól felidegelek mindenkit: nem fogok felöltözni, majd csak az utolsó pillanatban, amikor már kapkodni kell, hogy elérjük a délutáni buszt. Hah, ezt most jól megkapja mindenki! Micsoda lángelme vagyok! Leloholok a lépcsőn. Egyedül kell sietnem a buszra, nem jön velem senki. Ezt az utazást én kaptam. Születésnapomra. Ma este cefet jól fogom érezni magam! Feltéve persze, hogy odaérek. Mi a fene, miért van itthon olyan cipő, ami kicsi a lábamra? Pontosabban: miért csak olyan cipő van? Pff. Puff. Legközelebb megpróbálok a tízcentis sarokkal nem pofára esni.
A cipőm sarka lyukat váj a padlóba. Jaj, ne! Sebaj, majd ügyenes rálépek és eltakarom, akkor talán nem hajítanak le a főváros felé félúton. Ó, Budapest, te szép! Te csodás! Te reménytelen, mihaszna dögunalom! Ne vedd zokon, de unom már a banánt rendesen... Alig látok belőled valamit, és még azt sem részletesen. Bár engedné már az a földöntúli erő, hogy egy légbuborékban a Duna-hidak fölé repüljek, a sétahajók tatján lebegjek, leszaltózzak a Citadellán, és hóangyaljelmezbe burkolózzak a befagyott tavon a Városligetben. Megint megőrültem. Örülök. De legalább az említett folyón sikerült épségben átkelnem.
A színházi előadás egyébként nagyon tetszett. Végigvihogtam az egészet. Amikor meg éppen nem kacarásztam, azon gondolkodtam, hogyan nevessek úgy, hogy el tudjam hitetni a környezetemmel: kulturált ember vagyok. Néha kezdem azt hinni, egyre kevésbé megy. Attól függ, az ember éppen melyik arcát mutatja. Amikor kemény játékról van szó, arc nélküli ember vagyok. Lassan ideje lesz már, hogy egyéniséget kössek magamhoz. Meg mások is hozzám.
Hazafelé igazoltattak még a rendőrök is. Nem semmi! Nem akarják elhinni, hogy én egy komoly, majdnemhúszéves felnőtt ember vagyok? Félfelnőtt inkább, félember, félnőstény, félfenetudjami. Jó lenne, ha végre megszabadulnék a gyerekes gondolataimtól... holnap talán majd máshogy ébredek (csak levelibéka ne legyek!).
 |
| Brekeke. |
2017.10.02.
A különbség Ég és Föld! Az egyik kék, a másik zöld. És mégis - na, miért is? -, ha visszanézem, még emlékszem, a régi képen miért néztem olyan szépen, mint mint két legörbült arcú kék szem.
Jólvanjó, befejezem.
Reggel korán keltem. Fél hatkor! Brrr. Elkészültem és húztam is le a vonathoz - mentem régészkedni. Anatómia jegyzet. Szakdolgozati teendők. Öt előadás az egyetemen. Közben még mentem egy kört a HÉV-vel, mert egyszer azt is ki kell próbálni... mit vártam? Hogy a világ egyből a feje tetejére fordul?
Mondok valamit. Teljesen mindegy, milyen számjeggyel kezdődik a naptári korom. Kézzel fogható változást érzékelek, többszörösét annak, amikor tizennyolc éves lettem. Mire jók ezek a számok? Szavazhattam, oké. Csak egy évet kellett vele várnom, napra pontosan. Később a szavazást érvénytelenítették, de legalább kaptam egy mágnest emlékbe. Piát is vettem. Az volt az első és egyben utolsó alkalom, de azt sem én ittam meg. Cigit mondjuk nem szereztem be... minek, ha van retró rágó? A kor a világon semmire nem jó, csak arra, hogy reálisnak képzelt társadalmi elvárásoknak feleltessen meg minket (pontosabban rávegyen, hogy megpróbáljunk megfelelni nekik).
Ennek semmi értelme. A harmadik X-be lépve azt mondom... bár nem ez volt a legmeghatóbb, legviccesebb vagy legnagyobb volumenű születésnapom, kétségkívül a mostanira fejlődtem a legtöbbet. Mindent másnak érzek, erről pedig nem az a nyavalyás szám tehet. Na jó... talán egy kicsit.
Az élet szép!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése