Megállok egy percre. Halkan beszívom a levegőt. Benntartom. Kiengedem. Szünet. Véletlen alakult úgy, hogy délután Bridzsitdzsonszt olvastam és Mörájákerit hallgattam, de talán okkal történt mindez.
Ma van a születésnapod. Pontosan egy év és két nap telt el azóta, hogy itthagytál minket. Emlékszem még arra az őszi délutánra, frissen él bennem. Ködös vasárnap volt. Sokáig aludtam, hiszen a szombati munkából későn értem haza. Délután összepakoltam a bőröndöm, a lépcső mellé tettem. Veszprémbe menet megbüntettek a buszon. Ideges lettem. Ügyetlen vagy, te kis hülye, gondoltam. Feltettem a fejhallgatóm és a végtelenbe meredtem.
Aznap délután sírtam. Sokat. Sokáig. Az a néhány óra könnyáztatta, amorf tér-idő kontinuummá olvadt pirosló szemeim előtt. Bent voltam a tanodában, a nagy teremben, és szörnyen kicsinek éreztem magam. Bántott, hogy ilyen szerencsétlen gondolatok kavarognak bennem. Akkoriban költöztem Budapestre, és igyekeztem minél több pénzt keresni és megspórolni, erre elszúrtam... de ami ennél is rosszabb volt, az a lelkiismeretem. Éreztem, hogy ez csak a kezdet, és olyan dolog fog történni, amit nem tudok egyedül megállítani. A legjobb barátomba kapaszkodtam, üvöltöttem és keservesen zokogtam. Utáltam, amiért így látnak az emberek. Nem őt, hanem az egész helyzetet.
Este lett. Szó nélkül indultam Pestre. Akkor már vége volt. Nem sokkal később megtudtam, hogy ami voltál, ami vagy, megszűnt a mi világunkban fizikai egységként létezni. Anyag lett belőled, élettelen forma, amit nem befolyásol, nem irányít emberi akarat. Emlékszel még rám? Megismernél? Most már tisztább a memóriád, mint akkor, mikor az ágyadban feküdtél előttem, mozdulatlanul, halkan szuszogva.
Gondolok ám Rád. Sokszor. Sokáig. Ha eszembe jutsz, olykor egész nap Te jársz a fejemben. Ezt nem könnyítette meg a ferences közösséggel töltött idő sem; egyre csak erősebben éreztem a jelenléted. Köszönettel tartozom. Nemcsak azért, mert azt a dacos kicsi embert, aki voltam, intelligens, kitartó felnőtté nevelted, hanem azért is, mert most már tudom: miattad mentem tovább. Amikor újra beleestem a gödörbe, eszembe jutottál. Eszembe jutott a bőröd puhasága, a szemed fénye és a mosoly, mely az arcodra ült indulás előtt. Istenem, milyen hálás voltam, Istenem, milyen boldog! Akkor láttalak utoljára, a születésnapomon. Soha nem búcsúztam el Tőled. Még a gyerekkori képeket sem régészekedtem elő többé.
Megtudtam a hírt és megborzongtam. Sírni akartam, de elfogytak a könnyeim. Sosem sirattalak el. Leültem a szobámban, néztem az ürességet magam előtt. Ezt hagytad magad után. Legalább megkönnyebbültél, és bárhol is találtad meg a helyed, végre boldog vagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése