Kirándulás Bazillal

Vissza a főmenübe.

Elég cikinek érzem, hogy random a levegőbe írogatok úgy, hogy pontosan ma három hete utaztam el Csábrágra. Mi tagadás, mesés élmény volt a várban töltött öt nap, melynek során néha középkori úrhölgynek, máskor meg - úgy az esetek 99%-ában - műkedvelő kültéri építésznek és/vagy hobbikertésznek éreztem magam.

Az első néhány nap eseményeiről már beszámoltam, és egy-két apróbb információ-morzsa elejtésén kívül ezúttal nem is gondoltam másra. (Ja de, egy kis képes dokumentációra!)

Itt látható még egyszer a kapubejárat alatt húzódó szelvény
a farkasveremmel, amit a hét folyamán ástunk

Előtérben a szlovák vármentők kedvelt tűzrakó helye,
mögötte a cserépmosás során használt két víztartály és a csábrági vár

Ugyanez, hátul a teljes várfal látszik

Modern várkonyha - itt készült a macskapörkölt :)

A konyha kertjének falai - itt gazolták a veteményt szaktársaim

Ez is a szelvényünk - immár betemetve, elkerítve

Bazil autója - egy gombóstűt sem lehetett volna az utastérbe ejteni

Ha pedig már itt tartunk... néhány szóval folytatnám is az eddigieket.

3. nap:

A nap első felében a fent látható szelvény belső felét ástam, tisztítottam, kerámiát mostam és ragasztottam, a lényegre viszont estefelé került sor: kiderült, hogy vendéglátónk, a szlovák várvédő egyesület tagja, Bazil ki tud rángatni az ajánlás-nyomtatási csávából, ami a továbbiakban mindegy is, mi célt szolgált. Az viszont fix volt, hogy 4. nap érkezik az ásatási bizottság a szlovák régésszel, Jannal, aki hivatalosan az ásatásunkat vezeti. Már alig vártam a csütörtököt, akkor is, miután kiderült, hogy Bazil a teljes városba vezető utat (amit 10-15 kilométerre tippelek) gyalog szándékozza megtenni. Végül minden máshogy alakult...

4. nap:

Kezemben a fényképezőgép, melynek túloldalán négy régész társaságában Jan mosolyog. Mikor átadom a gépet, megköszöni és tovább beszélgetnek. Egyre jobban frusztrál, hogy nem értem a szlovák nyelvet. Bazil az egyetlen ember, akitől érdeklődhetek magyarul is, így nekiszegezem a kérdést, mikor indulunk. A húsz percből másfél óra lesz, így kicsit fölöslegesen siettem az ebéddel.

Délután kettő körül lehet, mikor a várkapuban beszállok a szóban forgó fehér autóba. A volánnál Bazil ül, mellette Jan, bal oldalt hátul egy másik régész, én meg az anyósülés mögött egy kislányt ölelgetek. Igen, Bazil gyerekei is jönnek velünk. Amint kiérünk a várvölgyből, négyen maradunk az autóban, engem meg még mindig kiakaszt, hogy egy dobrén kívül egy kukkot nem beszélem a helyiek nyelvét, azt meg azért mégsem játszhatjuk, hogy jókislány módjára rávágom mindenre, hogy "rendben". Tehát csendben ülök a helyemen és az ablakon kifelé bambulok. Néha Bazil hozzám szól, ennek örülök, mert mégsem úgy kell ülnöm egész úton, mint akinek Cili cica elvitte az egyébként cirmos nyelvét.

Mikor a CsábrágCity-hez legközelebb található község határához érünk (mi is volt a neve?), előtör belőlem a megkönnyebbülés - pár másodperccel később pedig tudatosul bennem, hogy a városházán is a szlovák lesz a tuti nyelv, én pedig a polgármester társaságában egy árva nyikkot nem fogok tudni kipréselni magamból. Miért nem volt annyi eszem, hogy utánajárjak, hogyan kell legalább köszönni vagy kikéredzkedni a mellékhelyiségbe?

Amíg ezen filozofálok, Bazil kényelmesen leparkolja az autót; lányai jégvarázsos hátizsákban már az ajtó előtt toporognak. Az épületben egy fiatalember fogad minket - mint később kiderült, neki az a funkciója, hogy az emeleti mágneses(?) ajtón beengedjen minket (mert oda mégsem mehet be akárki!). A polgármester irodája előtt szabályosan gyökeret ver a lábam, de nem toyotázhatok, mert az asztalnál szemben ülő férfi már észrevett, és mellesleg Bazilék is rég beléptek a helyiségbe. Oké, akkor most jövök én... cirka úgy viselkedhetek, mint a tejbetök fejű csajszik a szépségversenyen (akinek nem inge...), pedig Isten bocsássa meg nekem, nem vagyok egy kifutólány. Félszegen odaintek(!) a város urának, majd Bazil utasítására a titkárnőnek nyújtom a pendrive-om (ő beszélt magyarul!).

Miután kész a művelet, a kapott A4-es papírlapot A6-os formátumra hajtom. A nő kimegy a szobából, hogy hozzon egy kancsó vizet. A polgármester rendkívül előzékeny; annak ellenére, hogy nem nézhetek ki túl intelligensnek, hellyel kínál és elém tesz egy poharat. Hát, akkor oké. Szemben ül a másik férfi, beszélgetnek - a kisebbségvédelmi politikát és egy kulturális rendezvény lebonyolítását sikerült kiszűrnöm, úgyhogy én vagyok a király (mj.: amúgy tényleg, mert a királyokat latinul úgy mondjuk, hogy régész). Bazil néha közbeszól, én a változatosság kedvéért igyekszem jó képet vágni, közben megállapítom, milyen hangulatos az iroda. Mikor elköszönünk, a férfi feláll, kezet ráz Bazillal és a kislányaival, majd kimegy. Belül röhögök, hogy akár fel is szívódhatnék, de a polgármester van olyan illedelmes, hogy ez elfeledteti velem, hogy gyakorlatilag koloncként vagyok most itt. A titkárnővel váltok néhány szót magyarul, az ajtó bezárul és Bazil megmutatja, hol vesszük meg a hozzáValókat a másnapi ebédhez.

Vendéglátónk tényleg rettentő jó fej; ezt akkor sikerül leszűrnöm, mikor egy nagy doboz kaja és tíz liter víz társaságában ülünk a bolt előtti padnál, ő felváltva beszél szlovákul és magyarul (hozzám és a lányokhoz), közben pedig Mroz Maliny-t eszünk (ez a legjobb málnás jégkrém, amit valaha kóstoltam, étcsokival és igazi málnadarabokkal, csak ajánlani tudom).

(A kép csak illusztráció.)

Az egyik kislánnyal a nyelvi akadályok ellenére rendkívül jól kijöttem, ami később ahhoz is hozzájárult, hogy az ásatás végére karamellamérgezést kapjak. Mondjuk, én imádom a karamellát, és a gyerekekért mindent.

Visszafelé zökkenőmentesen mentek a dolgok, mármint egészen a várvölgyig, ahol fordult a kocka: a kis fehér terepjáró meglehetősen szűknek találta az utat, ráadásul én a szakadékhoz közelebbi oldalon ültem. Egy bukkanó után Bazil meg is kérdezte, nem félek-e. Nemmel válaszoltam, mire ő azt mondta: nagy kár, mert ő igen. A lányok folyamatosan azt kiabálták: pozor, pozor! (vigyázz! - a szerk.) Miután már vagy két kilométert leautóztunk, lenéztem a völgybe és rosszul lettem. A sofőrre meredve megszeppent fejjel suttogtam:

"oké, most már félek egy kicsit"

Bazil nevetett, és szerencsére hamarosan kiértünk a tisztásra, ahol a zuhanyzófülkébe vezető csapból előtörő friss forrásvizet palackba zártuk és ötvenliteres hordókban vittük tovább a vár felé. Imádtam ezt a hideg vizet, és később nehezemre esett hozzászokni, mikor otthon a fürdőszobában a csörgedező erdei nedű helyett a zuhanyrózsa forrósága várt. Ami ezen kívül a legjobban fog hiányozni, az a vasállványokra mászkáláskor előtörő adrenalinlöket és a hihetetlen kilátás, amit az északi palotából tapasztaltam.

Másnapra már betemettük a szelvényt, én pedig örülhettem, amiért az esti metrón nagy ívben elkerültek az emberek. Nézzük a dolog jó oldalát: nekem terepgyakorlat után van olyan szagom, ami nekik egy átlagos hétköznap velejárója. Azon kívül meg mi értelme másokkal foglalkozni?