Évtizedösszegző

Két nap - ennyi maradt hátra a 2010-es évekből.

Nemsokára tehát véget ér az évtized, melynek elején nekiláttam a hovatartozásom, mint olyan, felkutatásához - az évtized, mely a jelen megannyi tényezőjét meghatározta számomra.

Lassan 10 év telt el azóta, hogy elkezdtem a középiskolát. Nyolc, mióta létrehoztam az első verses felületem. Öt, mióta nagyjából kapiskálom, milyen irányba szeretnék tartani az életben.

Brutális évtized áll a hátunk mögött.

Az mindennapok még a korábbinál is jobban felgyorsultak, a látóterünket ellepték a tömegcikkek - és lassan magunk is elkezdtünk ebbe az irányba formálódni (akinek nem inge...).

Tíz évvel ezelőtt egy gyerek voltam, elképzelések nélkül, pusztán az álmaimmal. És sokszor ma is attól rettegek, hogy az elképzeléseim ezen az álombeli síkon fognak megrekedni.

Jóval többet tanultam, mint hinni mertem volna - és jóval több áll még előttem, mint amibe valaha bele mertem volna gondolni.

Ha csak a legutóbbi egy év eseményeit veszem sorra, elönt egy szolidabb jótérzekfaktor...

• Szakdolgozatleadás.
• Abszolválás az egyetemen.
• Három külföldi út.
• OKJ elkezdése.
• Versek, cikkek, blogbejegyzések.
• Funiversity publikáció.
• Nyári állás az MTA-n.
• Steerpike cosplay.
• ASCH táborfelügyelet.
• Munkalehetőség régésztechnikusként (diploma nélkül).
• Két UniFest arany.
• Tepsiképű lány-munkálatok.
• Az első saját dalom összerakása.
• Családállítás és agykontroll tanfolyam.
• Két jóga kihívás teljesítése.
• Pálos zarándoklat.

*Egoizmus OFF.

Valahogy mégis azt érzem, valami hiányzik... ám ez furcsa módon inkább ösztökél az új évtized felé, mintsem eltántorítana tőle. Igazság szerint rettegek, mert érzem, hogy egy részem menthetetlenül el fog szakadni tőlem, hogy többé, hogy jobbá válhassak.

Tíz évvel ezelőtt úgy vártam a gimnáziumi felvételit, mintha az lenne a leginkább eget rengető dolog, ami csak létezik.

Most készülök az államvizsgára, és néha megfordul a fejemben, miért nem tudok már úgy gondolkodni, mint annak idején.

Az életnek van a világon a legjobb humorérzéke.

És itt és most, ebben a pillanatban azt hiszem, pontosan tudom, mit kell tennem.

SZEMrebbenés nélkül | Kórházi kalandok

A minap történt velem egy kisebb baleset, ami rákényszerített, hogy belépjek a Faun labirintusába - azaz a Fejér Megyei Szent György Kórházba.

Nem panaszkodom, elvégre egyszer az életben időben elindultam, így maradt két órám megtalálni az orvost. Miután 20 perc eredménytelen sétafikálást követően elvergődtem a megfelelő épületig, már minden ment, mint a karikacsapás. Legalábbis, ebben reménykedtem...

Tehát, főépület: pipa.
Eljutni a második szintre - porta -, mielőtt ledózerolnak a balesetisek: pipa.

Személyszállító lift: öt percig nyomkodtam, végül feladtam.

Napi lépcsőzés: pipa.

A portaszolgálaton felettébb készséges öregúr irányított a büfén túli információs pulthoz. Itt kiderült, hogy rossz helyen járok, és fel kell jutnom a hetedikre (a lift persze megint nem akart felvenni). Járkálok fel-alá a felvonó előtt. Kisvártatva kinyílik az ajtó. Nővéregyenruhás, középkorú nő tessékel be maga mellé. Hányadikra szeretné? Már nyúlok is a gomb irányába, de gyorsan összeráncolom a szemöldököm. Mi az, hogy 1-4. emelet? Hölgyem, ez a lift csak a szakrendelők között közlekedik. Ja, akkor rendben. Marad a gyalog galopp. Lóhalálában futok felfelé, mire csiribí-csiribá, Bogyó és Babóca, a 4. szint fölött véget ér a lépcsősor. Kinézek a tetőre. A hó szitál. Oké, értem - kapjam be.

Ki kellene jutni innen, de minél hamarabb.

Hátraarc - legjobb, ha visszamegyünk a porta felé, ahol az emberméretű felvonók közlekednek. Első emelet: zsákutca. Ne picsogj már, Kriszta, itt még úgyse' voltunk! Meglátok egy rendelőt, az ajtó lezárva. Sajnálatos. Hátulról elkap egy nővérke. Izé, én csak, tudja... a szemészetet keresem. Az itt van a folyosó végén, jobbra, mutatja, és elviharzik. Ahogy nézek utána, mozog a szám, mint a lassított felvétel. Hát nem a hetediken?

Az egyenes folyosón is sikerül eltévednem. Elnézést, a szemészet...? Balra, a második ajtó. Az jó, remélem, Lukács Laciék fogadnak. Zárva. Sebaj, a Mennyország egyelőre várhat.

Mit csinál, miért feszegeti azt a kilincset?! Ne haragudjon, a szemészetre jöttem... Hát a szülei? A szüleim? Nincs kísérőm. Ez komolyan a gyerekszemészet? Huszonkét éves vagyok, még egy baszki is majdnem kiszalad a számon. Doktor úr, a hetedik emeletre szeretnék eljutni, de a nyavalyás felvonó csak a negyedikig közlekedik. De mindegy is, mert amúgy sem jön, amikor hívom. Semmi gond, nekem még a kontrollhoz is díszkíséretre van szükségem. Díszdoktori kalauzzal.

Jó napot kívánok, Sólyom Lili vagyok (tudom, hogy köpnek rá), és tegnap jártam itt, mert belement a törmelék a szemembe. Hogyan? Hát kérem, az úgy volt... Akkor kinek meséljem, ha nem magának? Hogyhogy menjek vissza a másodikra? Mi a jószagú nyű az a kartonozó? Hogy érti azt, hogy használjam a liftet??? Cirip. C i r i p .

Lejutni a lépcsőn: pipa.

Átjutni a büfén: pipa.

Kartonozó: negatív. Hogy lehet, hogy még az itt dolgozók sem ismerik ezt a búbánatverte helyet?

Útbaigazítást kérni: sikeres. Na végre!

Tajszámot bemond, személyigazolványt, lakcímkártyát lead. Kérjük, fáradjon a negyedik emeletre (nahát, mégiscsak jó lett volna az a babalift!). A doktornő egy órán belül megérkezik. Ketten vártunk rá, én kerültem sorra hamarabb. Tíz perccel a rendelési idő vége előtt.

Az AUDIO címadója: Tepsiképű lány!

Itt olvasható a vers, ami miatt Valószínűleg a poet.hu-tól a Holnap Magazinig minden portál csípőből bannolna. :P

Egyébként egy *nagyszabású* projekt része lesz a dolog. Szeretni ér.

Sólyom Lili

Tepsiképű lány

Egyeseket jó külsővel áldott meg az élet,

Sokan viszont tudjuk, hogy ez kiváltságos véglet -

És bár nem kell mondjam, hogy a dumám fergeteges,

De ha nagy lenne a csöcsöm, se lehetnék hetes.

Férfiasan bevallom: próbáltam jó nő lenni,

Amihez a genetikám se félt hozzátenni.

Pár perc alatt száz karaktert kihúzok a listán,

Hisz lehetnék Zsákos Bilbó, avagy Szellő István.

Verítékkel állhatnék bár fitness dobogóra,

Egy a biztos: sosem leszek vonzó homokóra.

Agyam nemrég egy rugóra - botox! - járt csak szüntelen,

De azért háton alvással magam mégse büntetem!

Szangvinikus támadással megöltem a hangot,

Ám ezután bennsőmben csak szívdobogás pangott.

És mert nem jöttek a pasik, megkezdtem egy számvetést...

Who are you, girl? Quo vadis?

Elmondom hát, hogy megértsd:

Megszülettem Várpalotán pont huszonkét éve,

Hirdeti egy gólyacsípés sarlószerű íve.

Porbafingó korom óta minden sejtem bajt keres;

Futni sose szerettem, tán ezért vagyok visszeres.

Sólyom vagyok, nem ám karvaly - nem tréfa a fele se!

Hogy az orrom minek horgas?! Nem tudja a fene se.

A homlokom miért magas? Kell az agytérfogat

Leginkább a tucat bóknak, mit fejem befogad.

Álmos szemem és a bőröm sápadt fehérsége

Olyanná tesz, mint egy mumpszos vámpír felesége.

Legalább a fülem kicsi, pattanásom kevés...

Ja, hogy az már szexepil? Hát ez, kérem, tévedés!

Gondolnátok, hogy e szöveg nagy része halandzsa -

A szomorú igazság, hogy mindkét szemem bandzsa!

Hatévesen menő volt még, hogy mozog a szemizmom,

Most meg minden képhez úgy kell Photoshopot kunyiznom.

Keskeny számat elvileg a papókámtól kaptam,

Pillantásom nagyanyámé: éget, mint a katlan!

És aki e világra szült - járomcsontját birtoklom,

Ahelyett, hogy térdét kéne harisnyába gombolnom!

A kamaszkor átka! Hát most hol vannak az istenek?

Hogy a rákba' csúnyul így meg egy alapból szép gyerek?

Minden csajszi bálkirálynő, én meg állok itt sután.

Most vagyok a legszebb korban... milyen leszek ezután?!

[...] Állj meg, haver! Lépj csak vissza! Még egyet...! Na, most szólhatsz.

Mondd, hogy ne a külsőm nézzem: többre tartják mindig azt,

Akinek a szíve tiszta, szája nevet, csupa báj;

Nem probléma, ha az arcát elfedi a babaháj.

Oké, értem: alkalmazkodj, fogadd el, mert így nyerő!

Klassz, hogy úgy festek, mint akit állon vert egy serpenyő!

Tudjátok, mit? Nem is bosszant! Megbékéltem abszolút.

Ha ilyennek kreáltak, hát minek kéne válaszút?

A sok bamba véleményben nincs egy cseppnyi kis haszon,

És most már az ösztönlények skáláját is leszarom.

Zavar még a fejem? Reméld, hogy az ütés elkerül,

Menj, amerre látsz - én majd elsütögetek egyedül!

Nemsokára érkezik a többi *büszkeségem* is. Stay tuned!

Bivakolók tízparancsolata

Téged is foglalkoztat a kérdés, milyen lehet (sátor nélkül) a szabad ég alatt aludni?

A pálos teljesítménytúrának köszönhetően nemrég kihúzhattam az élményt a bakancslistámról, ráadásul nem is akármilyen körülmények között - zuhogó esőben, egy csapat részeg emberrel és egy hívatlan betolakodóval fűszerezve. Bár e tényezők jó időre elvették a kedvem az ehhez hasonló kalandoktól, sanszos, hogy a későbbiekben újra sort kerítek a bivakolásra - amit biztos, hogy nem ilyen körülmények között fogok újra megtenni.

Ha szeretnétek a dolgot jó érzésekkel abszolválni, ajánlok figyelmetekbe pár tanácsot, amit utólag én is megfogadnék.

1. Először is, az időjárást mindenképp érdemes ellenőrizni, mert bármikor jöhet egy erősebb nyugati szél, vagy - mint az én esetemben - egy pacek hajnali zivatar, ami főleg akkor probléma, ha a hálózsák tetejét nem lehet lezárni.

2. Véletlenek mindig vannak, ezért jó, ha előre megkeressük a legsármentesebb, legszélcsendesebb, lehetőség szerint (legalább részben) fedett helyek egyikét, hogy vészhelyzet esetén se kelljen fejvesztve elmenekülnünk.

3. Éjszaka lehűl a levegő, és bár a réteges öltözködés magától értetődő, azt - különösen ősszel - vastag zoknival, kesztyűvel és pléddel is érdemes megtámogatni. Utóbbi akkor a leghasznosabb, ha magunk alá terítjük, és nem úgy randomkodjuk magunk köré, hogy teljesen beletekeredjünk.

4. A sportcipőt, bakancsot csak akkor vegyük le, ha minimum két réteg zokni védi a lábunkat. Amennyiben (a túrabakancsot) mégis magunkon hagyjuk, érdemes kikötni a fűzőt, hogy másnapra ne szoruljon el brutálisan a vérkeringésünk.

5. Eddig talán nem írtam, de gondoltam egyértelmű, hogy hálózsákot használni kell! És az éjszaka folyamán az értékeinket is ajánlott ezen belül tartani. Mindemellett az se árt, ha kéznél van egy jó vágóeszköz.

6. Fejünket célszerű a lehető legtöbb módon védeni (pl. hálózsák összehúzásával, sapkával, esetleg ruhákkal bebugyolálni). Oké, ezt illetően kicsit paranoiás vagyok, de nem szeretném, ha leharapná az orromat egy vadkan. :D

7. Valószínű, hogy három-négy óránál többet nem fogunk tudni aludni, ezért a bivakolást megelőző napokban ajánlott kipihenni magunkat.

8. A lefekvést megelőző egy-két órában pár decinél többet már ne igyunk, hacsak nem csomagoltunk nadrágpelenkát az útra. Elég kellemetlen hajnalban előmászni és felborítani a fekhely rendjét.

9. Erdőben táborozva számontartjuk az állati tanyákat, és igyekszünk tőlük távol maradni. Viszont ugyanakkora veszélyt hordoz magában, ha esetleg egy nyüzsgő területen kapnak rajta minket... a bivakolás ugyanis sok helyen illegális, arról nem is beszélve, miféle alakok találhatnak ránk az éjszaka közepén.

10. Ha túl vagyunk a kalandon mindig pakoljunk össze magunk után rendesen, és ne hagyjunk hátra szemetet! Tiszteljük meg ezzel egymást és a természetet! :)

+1. A végszót egy korábbi élményemhez hasonlóan a szemét - és karmincáit - villogtató fekete macska fogja megadni (vérmérséklettől függően behelyettesíthető bármilyen állattal, ha annak társasága fenyegetőn hat a bivakolóra). Én vele feküdtem, és vele is ébredtem fel. Azóta is kísért néha álmomban.

bury a friend | pálos70 zarándoklat- és teljesítménytúra #3

A pálos70 teljesítménytúra végeztével tettem egy kis kitérőt: visszatértem a Sukola-kereszti emlékhelyhez, amit a legalkalmasabb helynek találtam arra, hogy lezárjam a történetet.

De nézzük csak meg a képet kicsit közelebbről!

A zsák, amit magammal cipeltem, tulajdonképpen mindvégig jelképes volt. Az idei évben - vagy talán inkább egész életemben - rakódott rám egy súlyos teher, amivel mindezidáig nem tartottam magam elég érettnek szembenézni. Szombat este, amikor a pálos túra teljesítése veszélybe került, megmakacsoltam magam és elhatároztam, hogy ha minden úgy sikerül, ahogy szeretném, végigviszem a küldetést és elbúcsúzom a másik énemtől.

Ott álltam a kereszt alatt, és azt tettem, amit oly gyakran az utóbbi év során: beszéltem hozzá, és közben átértékeltem az életem. Amikor belevágtam ebbe az egészbe, azt hittem, könnyű lesz. Bár a 40 nap folyamán sikerült valamilyen szinten visszanyernem a szuverén gondolkodásom, ehhez el kellett ismernem, hogy sokkal kisebb vagyok, mint azt korábban feltételeztem. Amíg játszottam az emberekkel, átvertem saját magam. Ehhez képest azon a vasárnap délutánon a belsőmet lecsupaszítva néztem a keresztfát, és tudtam, hogy áruló vagyok. Nem a hitem miatt jöttem ide. Szokás szerint hajtott az ismeretlen, a bizonyítási vágy, az újrakezdés lehetősége... és a remény, hogy nem kárhoztam még el teljesen.

Minden készen állt. És akkor hirtelen meggondoltam magam.

Talán mégsem vagyok elég erős ahhoz, hogy önvizsgálatot tartsak, gondoltam. Mert ha átértékelek mindent, ami eddig történt velem, mégis mi lesz? Bólogatok egy sort, fogadkozok, hogy jó útra térek, majd hazamegyek, és mikor holnap felkel a Nap, kezdődik minden elölről. Nem változik semmi, és megint elbukom a lehetőséget, hogy jó ember legyek. De hát basszus, pont erről az útról jutottam el idáig: hogy hiába vagyok jó, nem vagyok "elég"! Csak arra nem sikerült rájönnöm, hogy a világnak, vagy inkább saját magamnak nem.

Közben a vonatjegyem is eltűnt. Semmi gond, több is veszett Mohácsnál. Ha valaki rátalál a cuccaim mellett, legfeljebb utánam küldi őket... bár akkor az egész hercehurca hiábaValó volt.

Kipakoltam a táskámból. Kivettem a pólóm, a blézerem; letisztítottam a túrabotom és mindent elrendeztem a kereszt lábánál. Eszembe jutott, hogy valami még hiányzik. Benyúltam a zsebembe, és a markomba fogtam a jelképes terhet, amit a városmajori vízosztásnál kaptam.

Nagyszerű, már csak te hiányoztál! Mehetsz is a többihez.

Gondolatban számtalan megható búcsúbeszédet megfogalmaztam, erre ott voltam éles helyzetben, és sorra csak elbagatellizáltam a dolgokat. Mintha az egésznek nem lenne a világon semmi jelentősége. Közben pedig az igazat megvallva jól tudom, hogy bárki tűnt el eddig az életemből - hosszabb-rövidebb időre, netán örökre -, soha nem gyászoltam még így. Aznap én is meghaltam a kereszt tövében. Bár könnyen lehet, hogy ez már korábban bekövetkezett, és ami ezután vár, már a feltámadás.

*

2019.10.20., vasárnap

Két héttel az események után még mindig nem sikerült teljesen túllennem a zarándoklat következményein.

Hogy jól érzem-e magam?

Abszolút. Egyre inkább azt tapasztalom, sikerült minden terhet leraknom a vállamról és továbbléptem a sorsfeladatom felé. Elégedett vagyok, kicsit talán büszke is.

Ugyanakkor megvan még a szűnni nem akaró "belső pangás" érzete is.

Ez nem ért meglepetésként, hiszen csaknem két hónapja tudtam, hogy így fog végződni, aminek nekikezdtem. Nem volt más választásom, mert a korábbi állapotom hosszú távon felőrölt volna. Tulajdonképpen nyugodtnak kellene lennem, mert jól döntöttem.

Ha viszont őszinte akarok lenni, be kell valljam: van, hogy nagyon egyedül érzem magam. Eljött az ősz, az elmúlás időszaka. Kopaszodnak a fák, lehűl a levegő, délre repülnek a költöző madarak. Nemrég belőlem is elköltözött valami - egy hatalmas adag energia, a fél tudatom, valamint a lelkem maghatározó része is.

Őszintén... vannak napok, amikor szörnyen irritál a gondolat, hogy én most már csak Sólyom Lili vagyok. Gyakran félek attól, hogy nem vagyok - és talán soha nem is leszek - elég erős. De ez nem igaz.

Egyrészt azért nem, mert van bátorságom mindezt kiadni magamból, és magasról tenni rá, hogy ez után a poszt után (is) mit fogok kapni a hátam mögött.

Másrészt meg:

aki másokat győz le: erős, de aki önmagát legyőzi: hős.

"Hős". Ez talán a leggyakoribb jelző, amit a zarándoklat során a (sok esetben El Caminót megjárt) társaimtól hallottam. Bár az állítással nem értek egyet, meg kell hagyni, hogy konkrétan a semmiből vállalkoztam erre a próbatételre, és bármilyen akadályt gördített elém az élet, nem adtam fel.

Végül eljött az ősz és vele együtt az elmúlás, amit évek óta nem tudtam olyan intenzíven és katartikusan átélni, mint most.

A kétpólusú személyiségek amúgy is sok kockázatot hordoznak magukban.

Dr. Jekyll nem győzött.

Odetta Holmes nem győzött.

Szerintem még Bruce Banner sem győzött.

De én igen.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

xx

Vége a mesének.

az újjászületés próbatétele | pálos70 zarándoklat- és teljesítménytúra #2

Egy korábbi bejegyzésben meséltem a "Pálos70" teljesítménytúra előzményeiről, amik előrevetítették a vállalkozásomat - és amint utólag megtudtam, magához a zarándoklathoz képest pehelykönnyű tehernek számítottak.

De kezdjük mindjárt az elején...

Pálos teljesítménytúra: vándorol a csapat

A szombat hajnali fél négyes felkelés, ugye, kapásból semminek mondható. Még távolról sem pirkadt, amikor elindultam a budai Sziklatemplom irányába, hogy megfelelő támpontott keressek az induláshoz, és egyúttal lélekben felkészüljek a 18 órás erőltetett menetre. Ezen időtartam persze csak azokra vonatkozik, akik nyolcvan literes túrazsákkal vágnak neki az útnak (és abból mondjuk az első ötven kilométert hátukon a pakkal teljesítik is). Szó mi szó, büszke voltam magamra - leginkább azért, amiért a Pilisbe vezető útszakasz előtt lejjebb adtam az egómból, és lepasszoltam a Quechuám az azt megelőző ellenőrző ponton. Többet ésszel, mint erővel.

Az első két és fél órát amúgy is majdhogynem futva teljesítettem, hogy a lemaradásom és egyéb eseti bénázásaim behozásával utolérjem a többieket. Valóságos élmény volt, de sikerrel jártam! Budapest külvárosi részéhez érve már amúgy sem kellett a zseblámpámat kattogtatnom, ennek örömére koncentrálhattam csak és kizárólag a hegymászásra.

Első állomásunk: a Kútvölgyi Boldogasszony-kápolna

Mária kútja

Ez az ellenőrzőpontos megoldás ugyanakkor elég fifikásnak bizonyult. Történt ugyanis, hogy induláskor a kezembe adtak egy pontgyűjtő füzetet, amit összesen tíz állomáson kellett felmutatnom... ebből a tíz állomásból pedig ötöt az első tizenöt kilométeren belül helyeztek ki. A Kútvölgyi kápolna, Normafa, Budaszentlőrinc és Máriaremete után kicsit kiléptem, hogy mihamarabb teljesíthessem a távot a solymári várig - és itt ért utol a felismerés, hogy bár "jajj de jó, megvan a pecsétjeim fele!", azért még cirka hatvan kilométer fog kerülni még aznap a lábamba.

Normafa Park

Az annaréti Szent Anna-kápolna

Budaszentlőrinci pálos kolostorrom

Emlékhely Budaszentlőrincen

Máriaremete

Solymár vára

Ez önmagában nem is lett volna túl nagy probléma. Oké, a hátamat már nagyban gyilkolászta a harminckilós táska, de ekkor még olyan szinten tengett bennem az adrenalin, hogy hajlandó voltam árkon-bokron keresztülvágni a nemes cél érdekében - miközben vagy hatszor utánam szóltak a mögöttem jövők, hogy rossz irányba haladok. Ezúton is köszönöm, hogy megmentették a küldetésem. Mentségemre szóljon, hogy a jelzéseket nem mindenhol lehetett követni, lakott területen belül meg aztán pláne számolni kellett azzal, hogy amelyik városlakónak a jelzőszalagok zavarták az esztétikai érzékét, egyszerűen átpakolta őket a túloldalra. Az ilyen eljárás meg lehet sok minden, kivéve a zöldfülű zarándokok jóbarátja.

Ettől függetlenül eljutottam a féltávot jelentő Csobánkára

A térképet egy darabig próbáltam követni, kevés sikerrel. Ehhez hozzátartozik, hogy még a délelőtt folyamán eleredt az eső, és az ominózus információs füzetemet sikerült három percen belül szétáztatnom (ráadásul utólag még salátásra is gyűrődött). A zivatarhoz meg a levegőfrissítés mellett járulékosan kaptuk a konstans vacogást (én legalábbis a négyrétegnyi ruhám ellenére biztosan) meg valami töméntelen mennyiségű iszapos sarat, amiből néhány lépés után öt kilónyi rátapadt az ember fél pár cipőjére. Így a túrazsákom harminc kilója mellé ajándékba kaptam plusz tíz kiló cementet a lábamra, hogy a bruttó érték is kerek szám legyen.

Egész nap kétszer álltunk meg egy leheletnyi szünetre, miközben az emberek folyamatosan cserélődtek körülöttem (igaz, ehhez két jó félórás tévelygés spontán kitérő is hozzájárult... de persze, az a lényeg, hogy az ember cipőtalpának is a legjobb pillanatban kell a rendeltetésszerű helyéről leválnia).

Klastrompusztai állomás - innentől már fotózni sem volt erőm

A Klastrompusztához vezető tizenkét kilométeres táv utolsó szakaszán már nekiálltam hangosan méltatlankodni, mert kezdtem azt érezni, hogy viccet csinálok saját magamból. Nem beszélve arról, hogy jó fél órán belül be is sötétedett, így vághattunk neki koromsötétben a Pilisnek. Azt a több mint négyórás kutyagolást elképesztően élveztem, leszámítva a terebélyes mocsarat, amivé az erdei út alakult a túra idejére. A hajrában nagy szerencsémre még a térdem is kiment. (Szerk.: Ennek örömére hordhattam egy héten keresztül fáslit, a térdszorítót meg a mai napig felveszem, ha rá vagyok kényszerülve. És a Fastum géllel is megbarátkoztam időközben.)

Pálos kolostorrom Pilisszentlélek határában - ezt már mondjuk éjszakai pompájában láttam

Elkezdtem szétesni, vagy mi a pék

Az áldozatom és a nagy sietség végül hiábaValónak bizonyult, elvégre az orrom előtt kelt át az utolsó komp Basaharcról Szobra. Hoppon maradtam, átmenetileg legalábbis - mert van az a helyzet, amikor az embernek muszáj elővennie a vadászmenyét énjét és a beszélőkéjére hagyatkoznia. Ennek hála még akkor hajnalban át is fuvaroztak a túlpartra. A hirtelen jött örömöt, miszerint újra versenyben vagyok, zuhanyzásnál merő ijedtség váltotta fel, a lábkörmeim ugyanis a sok gyaloglástól olyan formát öltöttek, hogy isteni csoda, hogy nem potyogtak le egyenként. Aztán felhajtottam egy pohár teát, és meglepetten konstatáltam, hogy két deci folyadékot ittam egész nap.

Kompos élményekben is tovább gazdagodtam

A maradék nyolc kilométert másnap fáslizott lábbal teljesítettem. Kalandban ekkor sem volt hiány, mert közben a hátizsákomnak nyoma veszett, és még az ünnepi miséről is majdnem lemaradtam. Azt meg, hogy milyen állapotban léptem be a márianosztrai templom kapuján, szerintem nem érdemes részleteznem... megtehetné helyettem a hetvenéves bácsi, aki a kinézetem alapján úgy gondolta, nagyobb szükségem van az ülőhelyre, mint bárki másnak a közelében.

Sukola-kereszt (erről majd még bővebben...)

Megérkeztünk Márianosztrára, és a börtön befigyel

Ez már itt a Kegytemplom

Belülről is

... annyira boldog voltam :)

Azt hiszem, majdnem mindenre sikerült kitérnem, kivéve talán a legfontosabbat - hogy miként alakult a számvetésem a zarándoklat végén. Legközelebb ezt fogom összefoglalni. Csak el ne csöpögjek a végére...

Lilchen

az előzmények | pálos70 zarándoklat- és teljesítménytúra #1

" - Szép ez a bot. Valamilyen örökség?
  - Mondhatjuk így is. Korábban egy másik szertartásmesteré volt.
  - Azok kicsodák? Még nem nem hallottam róluk.
  - Nem csodálkozom. A dolog nem mindennapos jelenség.
  - Kevés van belőlük?
  - Nem túl sok. Minden generációban egy. "

"Felajánlást tettem"

Innentől EGOIZMUS: OFF.

Annak idején vállalkoztam valamire. Egy kísérletre, melynek során egy másik ember karakterén keresztül próbáltam szemlélni a világot. Végül ez a személyiség elhatalmasodott rajtam, így elhatároztam, hogy eltemetem - örökre.

Kilenc hónap; ennyi időre zártam össze az elmémet egy másik elmével, a szellememet egy másik szellemmel, a lelkemet egy lélek nélküli, sötét energiagömbbel. Most már magam előtt sem próbálom tagadni, hogy ez részben játék, részben kihívás, részben menekülés volt, mert nem mertem szembenézni a saját sorsfeladatommal. A kísérlet hasznát nem tagadom, mert sokban hozzájárult ahhoz, hogy jobban megismerjem magam, a hiányosságaim, és hogy szétfeszítsem a határaimat, amit amúgy is imádok.

A július végi csúcspontont követően azt hittem, sikerülhet a két egymástól teljesen különböző személyiséget összevonnom és ezáltan könnyebben irányíthatom majd az életem. Tévedtem. Egy pozitív tapasztalatokban gazdag, rövid időszak után augusztus végén a szokottnál még több időt töltöttem egyedül, összezárva a gondolataimmal - amikről hamar kiderült, hogy nem feltétlenül az én gondolataim. A miez-hülyevagyok-nincsértelmeezzelfoglalkozni stádiumot hamar lezártam, és mivel nem volt kedvem beparázni, inkább relaxáltam, belemerültem az önfejlesztésbe és a meditációba. Többek között olvastam Müller Pétert is (erről már írtam egy korábbi bejegyzésemben), és az ő írásai hatására úgy döntöttem: megrendezem magamnak Jézus 40 napos pusztai küzdelmét, amit egy háromnapos zarándoklattal fogok megkoronázni.

A  Budapest - Márianosztra közötti "pálos70" zarándoklat

(Egyébként nem a zarándoklat volt az eredeti terv, de hálás vagyok a sorsnak, hogy végül így alakult. Sokkal többet hozzátett a "liturgiám" eredeti mondaniValójához).

A 40 napos program elkezdésekor egy másik platformon létrehoztam egy bejegyzést, amit  eddig szándékosan nem reklámoztam, de az okokat és a tervezetet részletesen leírtam.
Íme: TMoTMoR: The Making of The Master of Ritual

Hogy miről szólt ez az időszak?

• A megkísértések változó intenzitással, de meglehetősen gyakran jelentkeztek a mindennapokban. A cél az volt, hogy a - korábban nyilvánvaló és kényelmes - sajátosságaimat megváltoztatva túllendüljek rajtuk.
• Minden este meditáltam lefekvés előtt, reggelente pedig átértékeltem az előző napomat, mit tettem jól és min lenne érdemes változtatni.
• A nyolc óra alvást is igyekeztem tartani (10-ből 8 esetben általában sikerült is).
• 40 napon keresztül naplószerűen lejegyeztem és heti rendszerességel összegeztem a gondolataimat, tapasztalataimat.
• Sokat olvastam, rendszerint olyan könyveket és internetes oldalakat, amik arra ösztönöztek, hogy jobb ember legyek.
• Elkezdtem két új iskolát (ezekről a későbbiekben részletesebben írok majd - az egyik közelebb vitt a természet szeretetéhez és tiszteletéhez, a másik pedig egy korábban gyenge, de fejlesztésre érdemes oldalamra kezdett ráerősíteni).
• Rávettem magam, hogy végre mozogjak rendszeresen. Meg járjak többet a szabadba.
• Külsőleg is igyekeztem változtatni magamon: kicsit megnőtt a hajam (ennek amúgy funkcionalista szemléletű emberként annyira nem örülök, és a szexuális értelemben vett figyelemfelkeltésnek az én olvasatomban nincs funkciója).
• Be is festtettem a hajamat: ilyen sötét aranyszőke szerű cucc lett. (A első képen a második, a másodikon a harmadik átfestés eredményével. Kimondhatatlanul fotogén vagyok. :D)

• Szerintem kevesebb androgün ruhát hordok (bár lehet, hogy ez csak átmeneti volt a megtisztulás miatt, rózsaszín cicás szarokat meg továbbra sem vagyok hajlandó felvenni).
• Elmerültem a vallásban, és még inkább a spiritualitásban.
• Elkezdtem megválni az anyagi dolgoktól.
• Változtattam a környezetemen - a szobám színe is végre vállalható például.
• Mondanám, hogy empatikusabb lettem, de ez így nem igaz. :D
  Ellenben nagyon sok korábbi sérelmet (és olyan felszínes dolgokat, amikről eddig úgy hittem, meghatároznak) sikerült elengednem.

Amúgy a legnagyobb eredményem szerintem még mindig az, hogy ennyi év távlatából végre én is megalkottam ezt a nyamvadt Bitmoji karaktert.
Annyira flegma, imádom.

[...]
Ezek a tapasztalatok vezettek tehát az idei "pálos70" zarándoklathoz, mely a múlt hétvégén zajlott, és amiről további két bejegyzésben fogok írni (akkor talán végre utolérem magam).

Egyébiránt, itt egy link, ha valaki úgy döntene, hogy jelentkezik jövőre:
http://palos70.hu/

Nemsokára folyt.köv.!
Ja és... boldog születésnapot a nagymamámnak! :)

Lilchen

40 napos [belső] küzdelem

Az utóbbi hónapokban elég sok gondolat kavargott bennem. Életem egy szakasza menthetetlenül lezárult, aminek kapcsán megingott a természetfeletti hatalmába vetett hitem. Nem titok, hogy közelebb kerültem több, számomra eddig csak felszínesen ismert valláshoz, életfilozófiai irányhoz (így pl. a buddhizmushoz is), és többször megfordult a fejemben, hogy talán nem a keresztény egyházban van a helyem.

Persze, az ember kísérletezik, megismer új dolgokat, ami alapjáraton nem bűn (nem szentek vagyunk, hanem útkeresők - ezt Qui-Gon Jinn is megmondta). Pláne, hogy soha nem közelítenék olyan irányvonal felé, amely nem képes a többit békében megtűrni maga mellett. Lelkiismeretfurdalásom is lett, hogy amekkora szangvinikus barom vagyok, képes lennék szűk két év elteltével kikeresztelkedni a közösségből. (Bár bevallom őszintén, fogalmam sincs, honnan jött a gondolat, hogy én bármi mellett képes vagyok az idők végezetéig kitartani. Az "örökre" szótól már kapásból kettéáll a fülem.)

Valahol legbelül persze mindig tudtam, hogy ez nem megoldás. Erre mi történik - pont az utolsó pillanatban, amikor már azt hittem, be fogok kattanni, elém került a megoldás, ami egyszer s mindenkorra megerősítette, hogy jó helyen vagyok ott, ahol vagyok.

Ki ne hallott volna a "40 nap" jelentőségéről?

Húsvét, nagyböjt, húsmentes receptek a blikk.hu-n... ezt a részt senkinek nem kell elmagyarázni. De miért tesszük ezt mi, vagy miért is "kellene" ezt csinálnunk? Mert az előzményekről nem beszél senki, legalábbis nagyon ritkán.

Jézus ugyanis - ha valaki nem tudná - maga is túlesett a 40 napos küzdelmen, melynek során legyőzte a gonoszt, méghozzá saját (emberi) esendőségének felülírásán keresztül.

Bámulatos.

Popper Péter így ír erről:

"A pusztában Jézus egy nagy kört rajzolt a homokba, és azt négy részre osztotta. Ő maga beleült az egyik körcikkelybe, és tíz napon át mély meditációba merült. A tizedik nap reggelén, a felkelő Napból egy sárkány ugrott le a második körcikkelybe, és nekitámadt Jézusnak. De nem férhetett hozzá, mert a körcikk beszorította a helyére. Jézus szembenézett vele és felismerte, hogy az a Hatalomvágy Sárkánya. Tíz nap elteltével a sárkány megnyogva leheveredett. Jézus úrrá lett felette. A huszadik napon egy oroszlán ugrott le a Napból és Jézusnak támadt. Ő felismerte, hogy a Harag Oroszlánja. Tíz nap alatt megszelídítette. A harmincadik napon egy kecskebak, a Kéjvágy Kecskebakja ugrott le a Napból. Jézus tekintetétől tíz nap alatt lecsillapodott. Így telt el a negyven nap. Jézus kilépett a körből, és a három állat engedelmesen követte. Egy idő után visszanézett, és megdöbbenve látta, hogy egész idő alatt egy Hófehér Bika hevert az ő körcikkelyében. Szólította, de a bika nem engedelmeskedett, elment másfelé. Évekkel később, amikor keresztjét vitte a Golgotára, a bámészkodók tömegéből az ő nagy női ellenfele, a Boszorkány ezt suttogta: - Nem vetted észre a Hófehér Bikát, a Siettetés Fehér Bikáját. Siettetted a megváltást. Ezért mész most meghalni a Golgotára."

Az igazi megvilágosodás, az Aha-élmény viszont igazán csak a pusztai megkísértések teljes egészének elolvasásával nyerhető el.

--> Az első részletet olvasd ITT!

--> A második ITT érhető el.

Annyi biztos, hogy én ennek a két olvasmánynak köszönhetem, hogy még keresztény (vagy legalábbis ezirányba törekvő) embernek tartom magam.

[Flashback]

Nem is olyan régen magamba integráltam egy karaktert, akiről azt gondoltam, felemel, de egy idő után elkezdett belülről elpusztítani. Az egyedüli esélyem a végső megtisztulás volt - átélni a saját 40 napos (nem kimondottan pusztai) küzdelmem, aminek lezárása monumentálisabbra sikerült, mint amire valaha számítottam volna.

De erről majd a továbbiakban.

"Szupernaturális"..., avagy mi a jobbagyiság, és hogyan érdemes kezelni

Elgondolkodtál már azon, hogy másnak érzed magad, mint a többiek?

Van, hogy nehezen tudsz lépést tartani egy beszélgetéssel, mert az adott gondolatmennettel párhuzamosan cikázik a fejedben még vagy három másik?

Sokszor vagy indokolatlanul ideges, ingerült, és indulás előtt többször lecsekkolod, elraktál-e minden fontos holmit, bezártad-e az ajtót és lekapcsoltad-e a villanyt az összes helyiségben? Esetleg útközben fel kell hívnod a szomszédot vagy egy még alvó családtagot, hogy ellenőrizze mindezt?

Olyan érzékeny vagy a környezetedben levő emberek belső változásaira, hogy sokszor Valóságos érzelmi detektornak tartod magad?

És közben csodálkozol, miért nem sikerült még megőrülnöd?

Üdvözöllek a jobb agyféltekés közösségben!

Ez nem vicc.

Reggelente azért futok le kilenc perc alatt három kilométert a vonatra, hogy legyen időm átvizsgálni a ház apró-cseprő részleteit.

Minden olvasásélmény horrorisztikus. Ha a cselekmény előrehaladtával felbukkan egy karakter, muszáj ellenőriznem az összes többit, akiről ugyanezen keresztnévvel eddig valaha olvastam (és akikre ezek közül emlékszem is). Utána pedig magamban végigfuttatom az egész korábbi történetet.

Vásárlás során fejben percenként átszámolom az aktuális részösszeget. Meg közben gondolatban visszapakolom a polcok tartalmát a hétvégi boltátrendezés előtti állapotba. A pénztárcámat meg jó esetben nem hagyom a kocsiban. Amúgy gyalog jöttem, csak az már kiment a fejemből.

Ismerős ezek közül bármelyik?

Közel egy évtizede, Franciaországban fogalmazódott meg a "mentális túlhatékonyság" (azaz surefficience mentale) elmélete, melynek alapjait Christel Petitcollin foglalja össze Je pense trop (Túl sokat gondolkodom) című könyvében.

Pontosabb becslések alapján az emberiség közel 10%-a sorolható a Petitcollin által leírt a csoportba. A "túlhatékony" megnevezés nem is annyira az egyén teljesítményét, hanem sokkal inkább gondolatainak mentális fordulatszámát - és ezen keresztül az agyi kapacitást - vizsgálja. A túlhatékony ember  - a társadalmi többséggel szemben - a kreativitásért felelős, jobboldali agyféltekéjét használja intenzívebben. Azt modják, az ilyen agyat nem könnyű irányítani; olyan, mintha egy Forma-1-es autóval próbálnál lavírozni a belvárosban a megadott sebességkorlátokon belül. Ehhez hozzájön a konstans "meg nem értettség"-érzés, valamint egy elképesztő mértékű érzelemmotiváltság is (próbálj meg rávenni egy jobbagyféltekés gyereket, hogy ne hanyagolja azt a tantárgyat, amit abuzív vagy totál demotiváló tanár tart!). Nem véletlen, hogy ezek az alanyok a mindennapi életben is kiemelt figyelmet igényelnek - állandó agyi túlterheltségük, rendkívüli érzékenységük és érzelmi labilitásuk ugyanis a jobbagyi dominanciával rendelkező embereket az öngyilkossági kísérletekre is kimondottan hajlamossá teszik.

Még mielőtt bárki gyengeségnek vagy más jellegű fogyatékként könyvelné el ezt a jelenséget, fontosnak tartom elmondani, hogy a - folyamatos kezelést igénylő - hátrányok mellett ez a képesség számos előnnyel jár együtt. Vegyük például a szüntelen tanulási vágyat és az agy kiemelkedő információfeldolgozó-képességét, melyek egyfajta "agyi orgazmust" tudnak okozni gazdájuknak. Aztán ott vannak a sokszínű, olykor egyenesen vad asszociációk és a több dimenziós gondolkodás képessége, a kreativitás, valamint a tény, hogy ezek az egyének rendszerint mindent meg akarnak kérdőjelezni. Nem érdemes tehát az ilyen embereket sem kirekeszteni, sem sajnálkozni a hátuk mögött.

Ha valaki magára ismert, és érdekli a téma - netalántán ért franciául -, ajánlom figyelmébe a "surefficient" keresőszót és Christel Petitcollin könyveit. Egyébiránt pedig Fert Monika is sok hasznos információt oszt meg olvasóival A tükör mögött... c. kötetben.

ÚtraValóul pedig íme néhány jó tanács kedves jobbagyi társaimnak:

• Eddigre nagy Valószínűséggel már megszoktad, hogy a környezetedben az emberek "nem értenek meg". Most már tudod az okát. Embertársaiddal szemben legyél elnéző és toleráns, és igyekezz szemléletesen elmagyárni nekik a te nézőpontod!
• A kisebbségnek - ha tetszik, ha nem - alkalmazkodnia kell a többséghez. Ezt mindig tartsd  szem előtt!
• A gondolataink iránti érdeklődés ajándék, a megértés pedig fontos visszajelzés. Légy hálás ezekért, és igyekezz az igényeidhez mért pozitív társaságban, közegben maradni!
• A folyton pörgő agynak az átlagnál hosszabb és intenzívebb regenerációs időre van szüksége. Ezt soha ne vond meg magadtól!
• Többszintű gondolkodásodat párosíthatod fejlett intuícióddal és érzékenységeddel is, ami nagyfokú hatékonyságot eredményez.
• Keresd a hozzád hasonló beállítottságúak társaságát, és ha szükségesnek érzed, kérd ki a tapasztalataikat!
• Ha problémád adódik, ne szégyellj szakemberhez fordulni! Írhatsz akár Fert Monikának is, ő biztos tudni fogja, hogyan kezelje a helyzeted.
• És talán a legfontosabb: soha ne hagyd, hogy képességeid, lojalitásod, segítőkészséged és őszinteséged miatt kihasználjanak mások! Főként a nárcisztikus perverzektől óvakodj - attól pedig végképp óvjon az Ég, hogy az életed során átélt traumák hatására magad is olyanná válj, mint ők.

Utóbbi gondolatsor talán egy külön bejegyzést is megérdemelne. Majd meglátjuk, lesz-e rá igény, hogy írjak erről is.