Fél évig pasiként éltem az életem

Hát persze: transzi lettem, dilibogyós és ferdehajlamú. Illetve - hogy a klasszikus gyakorikérdésekes szófordulattal éljek -, egy női testben ragadt homoszexuális férfi. Mindezt így egyben. Csak hogy mindenki lássa, mennyire nevetségesek ezek a feltevések.

2017 októbere és decembere között egy kisebbfajta megvilágosodásban volt részben. Csernusi gondolatmenet szerint sikerült megölnöm a szeretetkurvát, ugyanakkor el kellett gondolkodnom: merre tovább? Hogyan tartható fent hosszú távon ez az állapot? Szerencsére kisebb-nagyobb segítséggel nem sokkal később rátaláltam a Mystery-módszerre, amit nőként (természetesen) a fordított pszichológia mintájára kellett alkalmaznom és kvázi belehabarítanom magam saját magamba. Ez így biztos rettentő röhejes hatást kelt, azt mindenesetre nem fogom titkolni, mennyire élveztem a folyamatot. Ugyanakkor az egész procedúra kimondottan megfoghatatlan és furcsa érzés volt.

Kevés dologról állítom, hogy világéletemben büszke lettem volna rá, és a beflesselt szerelmekkel szemben tanúsított reakcióim általánosságban pont ezek közé tartoznak. Ha nekem irgalmatlan szinten megtetszik valaki, az első dolgom, hogy kielemzem, az illetőnek mely sajátossága(i) ragadtak magukkal, mert ezek belőlem minden bizonnyal hiányoznak. Ez törvényszerű; enélkül nem source-osodunk bele senkibe. Na  mármost - hogyan szeressek bele valakibe, akin keresztül képes vagyok saját magamat is teljes mértékben megszeretni? Hogyan találjak egy embert, aki olyan szinten hasonlít rám, hogy gondolatban képes legyek eggyé válni vele, és mégis annyira különbözik tőlem, hogy a létező összes értelemben képes legyen kiegészíteni engem? De hiszen egy ilyen komplex karaktert borzasztóan nehéz megalkotni, kézzelfoghatóvá tenni pedig már-már lehetetlen!

Óriási szerencse, hogy - mint utólag kiderült - az én "belső pasim" (nevezzük innentől így) tulajdonképpen mindvégig létezett, csak rá kellett találnom - és amikor ez megtörtént, olyan szinten csapott arcon a felismerés, mintha egy szárszoros erősségű paramnéziai jelenséget tapasztaltam volna meg.

Idén januárban minden megváltozott. Az azt megelőző fél évben légvárakat építgetve próbáltam életet lehelni az álom ideálomba, és már majdnem feladtam a reményt, amikor a semmiből kézhez kaptam az ikerlelkem: valakit, aki hozzám hasonlóan néz ki, úgy él és úgy is gondolkodik, mint én, ráadásul a környezete - hozzám hasonlóan - hajlamos félvállról venni, holott soha nem tudják teljesen kiismerni  a személyiségét (egoizmus OFF). Kezdetben nem kevés fenntartással viseltettem az új érzés iránt, de szerencsére - mint kiderült - fizikai vonzalomról ezúttal szó sem volt. Pontosan azt a katartikus élményt éltem át, mint amikor az ember rátalál a másik felére. Az én esetemben ráadásul plusz előnynek számít, hogy ettől a másik féltől örök életemre elválaszthatatlanul élhetek.

Ahhoz, hogy ezt az új személyiséget teljes egészében a sajátomba integrálhassam, a method acting egy egészen lecsupaszított verzióját alkalmaztam, aminek eredményeként az utóbbi fél évben nem önmagamként, hanem Mervyn Peake fantáziavilágának Steerpike-jaként éltem mindennapjaim. Ez egyébként a vártnál jóval kevesebb Valós áldozattal járt, hiszen 1. a munkaalkoholisták egy kimondottan magába fordulós változatát képviselem, 2. külső adottságokat, életkort és vérmérsékletet tekintve rendkívül hasonlítok a húsz évvel ezelőtti Jonathan Rhys Meyersre. Szerintem legalábbis. :D

 

 

Az elmúlt három hónapban magamba szálltam, általánosságban az írást és a közösségi médiát is kimondottan elkerültem, hogy a "tökéletes" átalakulás érdekében minél inkább befelé tudjak fókuszálni. Utólag pedig el kell mondjam, hogy jobban megérte, mint azt valaha remélni mertem. Mindemellett természetesen igyekeztem megtartani az egyensúlyt, és az alakításba női mivoltomat is kellő mértékben belevinni. Remélem, a képek magukért beszélnek. :)

P.S. 1: Ezúton szeretnék minden érintettet megnyugtatni, hogy semmilyen betegségben nem szenvedek. Steerpike karaktere kamaszfiús szikárságot és - július közepe/vége ellenére - természetellenes sápadtságot követelt meg tőlem, amit az adottságaim nagyrészt elősegítettek, a megtartásukra ugyanakkor fokozott figyelmet kellett fordítanom.

P.S. 2: Továbbra is éljenek az Univerzum trollságai, meg a Játékmesteré, aki stílusosan úgy rendezte, hogy a karakterfotózásomat július 27-én tartsam meg. Ekkor ünnepelte ugyanis a 42. születésnapját JRM, aki ezáltal pontosan kétszer annyi idős, mint én most - és egyben kétszer annyi idős, mint saját maga abban az időben, mikor kiválasztották a Gormenghast minisorozat főszerepére.

Szóval, Mr. Gaiman, tudod a telefonszámom... :P