Sokat gondolkodtam azon, miért vagyunk mi, nők így összerakva. Miért kell mindig rajongásig imádnunk valakit? Miért futunk mindig a nagy szerelem után, ha senki nincs az életünkben? Miért pánikolunk be huszonöt évesen, hogy lassan kiöregszünk, mert a pasik a nálunk fiatalabbakat kezdik el kajtatni? Miért van az, hogy a filmvásznon egy 55 éves fickó mellé a 37 éves színésznő túlkorosnak számít (ugye, Maggie Gyllenhaal?), miközben Brad Pitt a Szenvedélyek viharában c. filmben lazán feleségül vehet egy tizenkét éves indián kislányt?
Nem mintha a fuckability faktor megPuzsérkodása az én asztalom lenne. Leírtam már itt is korábban: nem vagyok feminista, sőt, szerintem a nők nagyobb része igenis megérdemli azt a pozíciót, amiben évszázadok/ezredek óta vonaglunk, mert a viselkedésükkel maguknak írják alá az alárendeltségi ítéletüket.
Én más utat választottam, és ezt is járom már jó ideje. Bár csak az utóbbi közel egy évben vált előttem teljesen világossá, mennyire helyesen teszem, hogy nem adom a szépet a szórakozóhelyeken (sem), gondoltam: miért ne oszthatnám meg mindenkivel, hogyan és miért történik mindez? Természetesen nem spanyolviasz-feltalálás történt, inkább úgy fogalmaznék: kicsit beleláttam a pasik agyába, és úgy döntöttem, meghekkelem ezt a függőségi történetet.
Nemrég kezdtem el olvasni Neil Strauss A játszma c. könyvét, viszont alig értem a második oldal aljára, felhúztam magam és kijelentettem, hogy többé egy betűt sem vagyok hajlandó látni ebből a mocsokból. Aztán lenyugodtam és a fejemhez kaptam: olyan emberként igyekszem működni, aki nem fél szembenézni az igazsággal; miért lenne ez kivételes eset? Szóval olvastam tovább. Bevallom, az író nálam kimeríti az antipatikusság fogalmat, bár nem tudom, hogy ezt a folyamatos szerencsétlenkedésével érdemelte-e ki, vagy inkább azzal, amilyen naturális fogalmaz arról, miféle eszközökkel készül felszedni egy nőt. De megfogadtam, hogy a realitás talaján maradok és nem beszélek haza.
Megjelent Mystery. Mystery az a típusú karakter, aki a szűzlányoktól a férjezett családanyákig mindenkit magába habarít, akár úgy is, hogy az áldozat (tökmindegy, milyen státuszú) partnere ott ül tőle három méterre! Ijesztő, nemde? Számomra az, a könyv lapjain keresztül legalábbis mindenképp. Aztán eszembe jutott, milyen kicseszett ególegyezgetés lehet ez azoknak a nőtársaimnak, akikre a domináns NVM (nővadász mester) kiveti a hálóját. Mindig a legbiztosabb pontot keressük, ezért aztán képesek vagyunk a korábbi helyzetünket feladni és adott esetben két szék közül a pad alá esünk. De hát megéri, nem? Kinek a pap, kinek a papné - én mindenesetre elhatároztam, hogy gyökeresen forgatom át ezt a problémát vitathatatlan előnnyé.
Nem garantálom, hogy a módszerem mindenkinek beválik majd, az idő múlásával ugyanis tapasztaltam, hogy az individualizmus leghalványabb jelei is veszélybe sodorhatják a kölcsönös tisztelet meglétét. És most biztos sokan utálni fognak, de azt mondom: inkább legyen valaki átmenetileg önző bunkó, mint hogy élete végéig szolga maradjon.
Gyerekkorom óta azt hallgatom például, hogy egy nőnek tilos társaságban hangosan nevetnie. Meg hogy moderáljam a mozdulataimat, és tartsam meg magamnak a csípős megjegyzéseim. Freddie Mercuryt is hiába szerettem volna énekelni, mert "nem illik ellopni a férfiak szerepét". Hah! Hát köszönöm, ha ezen múlik, átigazolok queernek, mert áldozat nem leszek a saját életemben, az is biztos. A hasonló hülye vélemények vezettek egyébként odáig, hogy kamaszkorom után több évig kényszerszünetre szabadságoltam az önbecsülésem.
A lényegre térve: mire van szüksége az adott embernek (nőnek)? Önbizalom- és/vagy ihletforrásra, biztonságra, támaszra, időnként sofőrre, beépített beszélő ATM funkcióval. Ezek alapján egyértelmű, hogy az instabil belsőt kell megtámogatni és olyan megoldást találni, amit ugyanúgy hasznosítani tudunk hosszútávon, mint a férfiak. Magyarul: igen, tanulni kell a férfiaktól, és itt van a kutya elásva! A férfiak és a nők folymatosan ellenségként, vetélytársként, vadászként, prédaként, potenciális skalpként meg a Jóisten tudja még miként tekintenek egymásra. Közben pedig éppen az lenne a lényeg, hogy a veszekedések, játszmák, egymásra ujjal mutogatás helyett sajátítsuk el a másik erősségeit, és alkalmazzuk őket a gyakorlatban is.
Ha nagyon erősen akarok fogalmazni: mindenkinek meg kellene teremtenie a belső Mysteryjét - azt az önálló alteregót, akinek szabadon a lábai elé vetheti magát, így ha a külvilágból jön egy jobb másik, a "belső pasinkat" gondolkodás nélkül fölé fejleszthetjük. Elsőre talán bizarrnak tűnik ez a módszer, de hamar meg lehet szokni és emellett abszolút hatékony is.
Fontos! A legkevésbé sem arra akarok kilyukadni, hogy mindenki fütyüljön a kapcsolatokra és pusztuljon ki az emberiség. Éppen ellenkezőleg! A sok értéktelen érdekkapcsolatot próbálnám inkább megelőzni, megszüntetni. Ha nem behódolni vágyó félemberek járnának a világban, sokkal nagyobb esély lenne rá, hogy mindannyian képessé váljunk a harmonikus emberi kötelékek kialakítására.
Most pedig megyek, megsimogatom a belső Mysterym buksiját. Ügyes voltál ma is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése