útraValó a lányaitoknak (saYANEonara!)

Kedves Nők! És Kedves Ferencek Férfiak!

Mostanság, amikor felébredek, időnként földöntúli megnyugvást érzek. Mintha magához ölelne a kicsi énem - egy segítőkész és felelősségteljes (dupladiplomás) nő, akinek annyi bűne volt, hogy nem látta azt, amit ti. "Kölyökkutya mentalitás", hallottam időnként; ezért nem vesz téged észre senki.
Nem tudom. Számomra a világ legnagyobb boldogsága volt megszervezni a barátaim születésnapját, ajándékot készíteni a kedvenc zenekaromnak, kifulladásig rohangálni az esőben és erre annyi volt a válasz: a személyiséged nem valid.

Azt viszont hajlamosak vagytok (vagyunk) elfelejteni, hogy a társadalom jelenlegi berendezkedése a legkevésbé sem azt szolgálja, hogy ti boldogok legyetek. Hopp, egy rongyrészeg társaság a másik hátán, amott a legújabb Kájlidzsener smink kollekció tienötezerér', másnap reggel meg a kótyagos haverod sem tudja, ki mellett ébredt fel... te pedig azt nem fogod tudni, ki ébredt fel benned (oops).

Kedves Fiatalok (Lányok)!
Van egy rossz hírem. Egy mai modern ismeretség, "kapcsolat" kialakításával nagy eséllyel a vak leszel, nem a vakvezető kutya. Vagy méginkább: maradsz a kölyökkutya, aki egy lobotómiás képességeivel pásztázza a rendelkezésre álló terepet és a lehetőségeit. Ezek az emberek nem akarnak engem. És most már azt sem tudom igazán, hogy kéne újra szabadon élni. Hiszen minden emberben azt látom, amit eddig nem vettem, vagy nem voltam hajlandó észrevenni.

Néhány évvel ezelőtt tudatosan tettem egy kísérletet, és összességében rászoktam erre a személyiségjegy-integrálós módszerre, mert végső soron: a legtöbb esetben nem a másik embert akarjuk, hanem mi akarunk olyanok lenni, mint ők. Amíg magadon érzed a láncokat, türelmesebb vagy - én négy évet dolgoztam egy emberért, totál önzetlenül, aztán egy évet vártam egy másikra. Mai szemmel ezt már nem tudnám megtenni. Minden az ölünkbe hullik 30 perc alatt, ezért sem tudjuk igazán megbecsülni, amink van. Mégis késztetést érzünk a birtokba vételre, mert ha nem tesszük meg, elrobognak mellettünk az emberek, és mi kölyökkutyák maradunk örökre.

Kint vagy az utcán, és hirtelen rájössz, mennyi lehetőséged lett: fizetnek érted, a fiatalságodért, a testedért, a szolgáltatásaidért. Fizetnek az illúzióért, és te is fizethetsz - saját magaddal. Neked pedig meg kell tanulnod a széllel szemben erősnek lenned, immár tisztán látva, milyen nehéz olyat találni a világban, amiért érdemes küzdeni.

Fiatalok! Lányok! Emberek!
Én rengeteg kitartást és önfegyelmet kívánok nektek, komolyan.
És még valami, amit nem mondanak el egyetlen portfólió fotózáson sem: nem a ráncosodást kell megakadályozni (az egy idő után jön magától...), és nem is attól leszel "rare beauty", hogy olyanra alakítod magad, mint bárki más.

Egyetlen dolgot nem szabad elveszítenetek soha: a fényt a szemetekből.

(YANE out.)

Lilyane behind leaving everything before.

*Letettük a telefont.*

Szóval az van, hogy aktmodellkedem. Nem azért, mert magamutogató vagyok, hanem azért, mert hónapokon keresztül minden alkalommal elbőgtem magam, ahányszor zuhanyoztam, ezért arra kényszerítem magam, hogy újra megbarátkozzam a testemmel. A fehérnemű egyébként maradhat, és még fizetnek is. Nem úgy, mint a tudományos munkámért, ami lassan inkább hátráltat, mint előre vinne. Nem tudom, miért ez az első dolog, ami eszembe jut. Elvégre csak négy láda csont áll az ágyam mellett, amik arra várnak, hogy megemésszem őket. Egyébként jó dolog a modellkedés. Szombaton is oda megyek a találkozó előtt – talán utolsó alkalommal, ha megint rám kattan az a kétnemű lény… na de, elkészült a tea.

Én tényleg próbáltam bízni Istenben, tulajdonképpen mindig. 2017-ben még bérmálkoztam is, igaz, a bérma keresztanyámat azóta megcsalta a férje, úgyhogy már nincsenek együtt. Illetve, hivatalosan még igen, de a külvilág úgyis csak egy vak kulcslyukon keresztül látja, mi történik zárt ajtók mögött.

A francia Rómeó és Júliában van egy dal, ami az imáról szól. Egyszer át is írtam magyarra, és elénekeltem egy koncerten. Azt tényleg szívből hiszem, hogy ilyen kétségbeesetten és mindenre elszántan viselkednék, ha haldokolni látnám a gyerekemet, csak ne legyen rá alkalom. Vajon azért élek még, mert félek a pokoltól, vagy mert nem akarok fájdalmat okozni az anyámnak?

Amikor anyám a bérmálás napján elkísért a templomba, és a vajúdó bérma keresztanyám helyett rám tette a kezét, biztos voltam benne, hogy mi mindig itt leszünk egymásnak. Azóta a máltai templomok között tekergő, ateista öcsémről kiderült, hogy a legodaadóbb 21 éves férfi, akit ismerek, én meg egy fűtetlen viskóban dolgozom, immár negyedik éve, bár az elején ez nem számított, mert akkor még Botondot szerettem.

Sokat tudnék mesélni Botondról, kezdve azzal, hogy azáltal került különleges helyre a szívemben, hogy néhány hét alatt világossá vált: ő a legjobb ember, akit ismerek. És felesége van, két héttel a találkozásunk előtt vette el a lányt. Meg mondjuk mit akart volna egy 19 évestől, aki fél évre rá jóformán a tanítványa lett? Mindig megmelengette a szívem, amikor a templomba lépve láttam, ahogy keresztet vet az oltár előtt. A következő pillanatban meg rendre rá is jöttem, hogy egy rohadék vagyok.

Botond hátrahagyásával talán az tartott meg jóindulatú embernek, hogy egy székesegyházban dolgoztam, a nyugalom, a művészet és az áhítat által körülfonva. Ott találkoztam a főnökömmel, akire akkortájt apámként tekintettem, és aki aztán elvitt Nógrádba, ahol megismertem a legjobb barátnőmet. Ha valakit igazán féltem elveszíteni, az Anna. Velem volt Amerikában, velem volt Párizsban; még egy tetoválást is tervezett nekem, igaz, azóta sem csináltattam meg. Három tetoválásom lett már a COVID alatt, és nem tudom, rosszul kellene-e érezzem magam emiatt. Az egyik az öcsém monogramja, a másik egy jótékonysági egyesület logója, a harmadik az erkölcsi példaképem. Szóval nem, nem hiszem, hogy rosszul fogom magam érezni.

Anyám évek óta egyedül jár a temetőbe halottak napján, mert én sose érek rá. De miért menjünk a temetőbe, ha a halottaink nincsenek is ott? A nagyszüleim biztosan a Mennyországba kerültek; sokat küzdöttek az életben és nem ártottak senkinek. Én a nagymamám temetésén arra gondoltam, milyen jó lesz, ha többé nem látom kialvatlanul az anyámat. Utána sem aludt jól egyikünk sem.

Mikor visszamentem a mesterszakra, már egóból éltem. Még nagyanyám aranykeresztjét is eladtam, amikor nem volt pénzem, Isten mégsem mondta, hogy nem szeret - többször a kezembe adta a kívánt tételt a vizsgán, vagy lelassította a vonatot, amikor ezen múlt, odaérek-e a két hétig aktuális munkahelyemre. Apám szerint, ha egy kicsit nyugatabbra élnénk, már nem mehetnénk be a templomba anélkül, hogy attól kéne tartanunk, megtámadnak minket. Próbálom meglelni a forrásomat, de így nem lesz egyszerű. Pedig gyökerek nélkül nem lehet szárnyalni, ugye.

Ha már szóba kerültek a (khm) gyökerek… akkor is egy téli vizsgaidőszak volt, amikor először beszéltünk. Anyám szerint az akkori profilképeden úgy néztél ki, mint Jézus. Apám erre annyit mondana: „nem elég jónak lenni, annak is kell látszani”. Nem tudom, mennyiben volt a naivitásom és mennyiben az egóm döntése, hogy egy év után elhatároztam, nem fogok tovább várni. Attól féltem, mi lesz, ha nem találok nálad jobbat, pedig még csak nem is szerettelek. De valahol legbelül csodáltalak, és bár legszívesebben szöget kalapálnék a fejembe, amiért ignoráltam a hangokat, amik azt kiabálták: „állj!” – azt hiszem, ma sem csinálnék máshogy semmit. Talán ez volt az a pont, ahol végleg megtagadtam a korábbi önmagam. Aztán az éjszaka közepén Botondról kezdtem beszélni. A történetnek persze ugyanaz lett a vége, mint bármelyik félvállról vett próbálkozásnak a 21. században, vagy ahogy ezt a szappanoperát hívjuk. Nyamvadt téli vizsgaidőszakok.

Végül véremmé vált a félelem, pedig te nem akartál nekem ártani soha. Két hónapra depresszióba estem, lekéstem a szakdolgozat leadási határidőt, és néha még mindig számolgatom, hány ember közeledését utasítottam vissza miattad. Profilkép ide vagy oda, ebben a történetben az én lelkem lett keresztre feszítve, és a sebeket soha nem tudtam egyedül begyógyítani. Fizikailag már rég nem keresem a társaságod, mert elég, hogy tudom, hogy a részem vagy és különleges leszel nekem, amíg élek. De te csak egy ember vagy. Úgyhogy veszek egy nagy levegőt, és kifújom a rémálmokat, mert amikor holnap felkelek, vár a következő fejezet, és ha egy részem veled is marad már, Istent még szerethetem nálad jobban.

2023. december 15.

Minden egyes szavadtól csak üresebb leszek

Van abban valami kellemesen gusztustalan, ahogy az ember egyik pillanatról a másikra, az eufóriából a teljes kiüresedettségbe tud esni, aztán oda-vissza, oda-vissza.

Az idei tél vehemenciájához képest mintha nem is lett volna a 2021-es év, meg kicsit már az azelőtti sem.

2020

CV-d stagnál

ne aggódj - az enyém is

Az ember körbe-körbe fut és rutinszerűen kiráz mindent magából... a fodrász meg két éve nem látott, mert identitás nélkül még arra is lusta vagyok, hogy a külvilág felé mutassak egyet.

Néha jól esik a csend. Hosszú hónapok a négy fal között, a szabad ég alatt, az úton az esőben, vagy a vonaton, ahol leperegnek előttem az elmúlt évek eseményei.

Élek, hogy dolgozhassak. Dolgozom, hogy élhessek. Elhitetem magammal, hogy a hasonmás, amit látni akarnak az emberek, Valójában én vagyok. Tavaly január óta már a fényképeken sem fintorgok, mint valami debil, és nem félek belenézni a saját szemembe.

Magamnak sem mertem bevallani, mit jelent igazából ez a felnőtt metamorfózis - megnyílni egy ember előtt és felvállalni minden lehetséges kockázatát, hogy egy olyan hiány lengje körül a mindennapjaimat, aminek a létezését korábban elképzelni sem tudtam; valami, amit inkább érzékelésnek neveznek, és csak súgva érzelemnek; aminek végső soron nincs köze hozzád, de még ahhoz a másikhoz se; egyedül ahhoz van köze, mennyire magunkra vagyunk hagyva és magunkra hagyjuk egymást ebben a világban, és hogy a sebezhetetlenség elvesztése mennyire kiszolgáltatottá tesz.

Élni akartam, érezni akartam, szenvedni akartam és átalakulni. És végre úgy érzem, előttem az élet, de már nem állok saját magam útjában.

Minőségi kezdés - minőségi továbblépés.

LEVIATHAN ERA BEGINS.

Bárányka (ötperces novella)

 - Már megint elfagyott a füge, a fene egye meg! - dohog Nala egykedvűen, miközben sáros bakancsa hegyét ütemesen megkocogtatja az előtte hányódó sörösüvegen.

- De hiszen ki nem állhatod a fügét - felelem szelíden, bár a nevetésem csak komoly erőfeszítések árán tudom elfojtani.

Villámló szemekkel néz rám, dühödten, én pedig egyből megadom magam - nincs túl sok kedvem hozzá, hogy századszorra is végighallgassam, miféle pokoli kínokat élt át, amiért az anyja képtelen volt szoptatni őt. - Ezért aztán egy ötvenhárom éves vén csoroszlya tején nőttem fel, nem csoda, hogy már a gimnáziumban hangsúlyossá váltak a nevetőráncaim.

Akik gyerekkorában ismerték, azt mondták, régen szeretett mosolyogni. Bár az is igaz, hogy a másoktól visszahallott történet szerint a nagynéni csak negyvenhat éves volt, mikor Nalát magához vette egy időre. Persze, sosem lehet tudni, lehet, hogy a lány visszamenőleg hozzáad minden szilveszterkor a tánti korához plusz egy évet. Az mindenesetre biztos, hogy Nala akkor látott női mellet először, és amióta az eszét tudja, nem hajlandó fügét enni.

- Na és, mi újság az egyetemen? - kérdezem tőle.

Rám néz, grimaszol.

- Miért nem hívod fel apádat, és kéred meg, hogy érdeklődjön a tanulmányaim felől? Neki talán még válaszolnék is.

- A gondviselődnek kutyakötelességed beszámolnod a jegyeidről, tekintve, hogy még nem vagy nagykorú.

Tétován a zsebembe nyúlok, mintha tárcsázni kezdeném a számot.

- Baszd meg, Doma! - rivall rám. Ki kell térnem az útjából, mielőtt belém fúrja a könyökét.

- Megint megvágtak, igaz?

Nagyot sóhajt.

- Nem tehetek róla, az a rohadék gazdpolon egyszerűen pikkel rám! Talán túl vonzó vagyok, vagy mit tudom én.

- Vagy csak nem illik ilyen rövid szoknyában emberek közé menni.

Röhögcsél.

- Ugyan, mi közöd hozzá? Lesz ez még rövidebb is, ha visszatér a jó idő, és garantálom, hogy tetszeni fog!

A lyukacsosra rágott nyalókát, amit eddig a nyelvével görgetett ide-oda, most kikapja a szájából. Jóízűen felkacag.

- Megjöttünk!

Felnézek a takaros, lapostetős házra, aminek ablakán rózsaszín macis üvegmatrica csillog. Felhúzom a szemöldököm.

- Ez lenne az? Itt lakik az a szemtelen nőcsábász?

Válaszra sem méltatva összekeni a levelesládát a pálcikán maradt ragaccsal. Lábbelijéről a piszkot a kerítés oldalán húzza le.

- Nem gondolod, hogy ez kissé túlzás? Lehet, hogy a srác örege ott ül a konyhában és már hívja a rendőrséget.

- Ne legyél ilyen beszari! - vihogja. - Egy árva lélek sincs itthon. Bemegyünk a házba, kihozzuk, amiért jöttünk, és már itt sem vagyunk.

Mielőtt szólhatnék, Nala előrébb lép. A kapuban megfordul a kulcs, majd visszavándorol a zsebbe, ahonnan előkerült. Egy pillanatba sem telik, és ő már bent áll az udvaron, várakozón tekintve rám. Utolsó elkeseredésemben úgy döntök, megpróbálok hatni a lelkiismeretére. Nekem kell az okos nagytestvérnek lennem.

- Arról ne is álmodj. Én nem megyek be oda - közlöm vele. "És neked sem tanácsolom", teszem hozzá gondolatban, de ehhez már nincs elég bátorságom.

Győztes vigyort látok az arcán.

- Akkor kellett volna gondolkodnod, amikor megdugtál tizenhárom éves koromban. Ha ez kiderül, tényleg szarban leszel!

Ez az egy kártyája van, ez az egyetlenegy! Ezért kell követnem mindenhová, és még érezzem is magam egy rakás szerencsétlenségnek, amiért autó híján nem tudom fuvarozni.

- Azt azért megtudhatnám, mi a terved? - élcelődöm vele, de ekkorra már a bejárati ajtó is kinyílik, Nala pedig úgy slisszol be rajta, mintha minden áldott nap ezt tenné. Belépek az előszobába.

- Lehetőség szerint maradj ott, és őrködj! - hallom az utasítást. Remek. Résnyire nyitom az ajtót, és úgy sasolok kifelé, mint amikor bunkerfoglalóst játszottunk a haverokkal második osztályban.

Két perc sem telik el, és a lépcsőfordulóban feltűnik Nala. Karjában pokrócot szorongat.

- Oké, mehetünk - lök félre. Mielőtt beolvashatnék neki, a takaró megrázkódik és a földre esik.

- Ez egy kutya?! - szakad ki belőlem teljesen fölöslegesen, mert nagyon is látom a nyilvánvalót; mégsem fér a fejembe, mihez fogunk kezdeni egy, ránézésre három hónapos Yorkshire terrierrel.

- Nem, ez a dalai láma személyesen. Megtennéd, hogy megfogod? Nekem tiszta a ruhám.

- Igazán hozhattál volna neki egy pórázt, vagy valamit.

Most először elgondolkodik.

- Ja, lehet, de arra az ocsmány Harry Potteres nyakörvre nem volt kedvem rácsatolni.

Mióta gyártanak Harry Potteres nyakörvet? A gondolat hamar elillan, mert Nala újból előkapja a kulcscsomót, ami egyet jelent azzal, hogy ideje indulni. Miután a kapu bezárul mögöttünk, megszaporázzuk a lépteinket.

- És most hogyan tovább, ötletgazda kisasszony? Irány az állatorvos?

- Inkább az elmeorvos, de remélem, odatalálsz nélkülem is.

Ez talált. Még csak nem is vitatkozhatom vele, hiszen évek óta úgy ugrálok ennek a csitrinek, mintha belém lenne programozva.

Megyünk tovább az utcán. Egyszercsak Nala arca falfehérre vált.

- Akadt egy kis dolgom - mondja, és sietősen befordul a következő utcán.

- De hát...

- Otthon találkozunk. Szia!

Fogalmam sincs, miért csinálja ezt, de az az érzésem, nem akarja, hogy utánamenjek. Kezemben a kutya vonyítani kezd.

- Jól van, semmi baj, kishaver - csitítgatom.

Az utca túlsó vége felől egy alak sétál felém. Ahogy közelebb ér, látom: csípőnadrágos, helyes lány. Legfeljebb húszéves.

- Szia! - köszön kedvesen. Elkerekedik a szeme. - Nahát, nekem is pont ugyanilyen kutyám van! Igaz, ő rendszerint jókedvű, és aranycikesz van a nyakára kötve.

Dermedten próbálom felidézni a J. K. Rowling regényeiből gyártott filmeket.

- Nincs kedved feljönni hozzám? Nem lakom messze. Összeismerkedhetnének a kutyáink.

- Nem fog menni, ne haragudj... időpontom van... a szervízbe - hazudom bénán. A kutya már hangosan csahol. - A faterom megöl, ha otthagyom a kocsit.

Egyértelmű, hogy átlát rajtam. Pedig milyen csinos lány, az ördögbe! Nalának ezt is sikerült elszúrnia.

- Tényleg nagyon sajnálom. De ha megadod a számod, megihatunk valamit...

- Édes vagy - nevet fel -, de tényleg csak a kutyák miatt kérdeztem.

Ahogy elsétál mellettem, még hallom távolodó hangját.

- Egyébként is, ma megpróbált egy elmebeteg csaj lesmárolni az egyetemen. Olyan rövid szoknyát hord, amilyet csak kurtizánokon lát az ember. A félresikerült randimeghívásokból mára épp elég volt.

Régészet és tévképzet, avagy így pazaroltam el 3,5 évet az életemből

Ezt az írást jóformán egy teátrális elköszönés helyett hoztam, mert nem tagadom, tervben volt, hogy felszámolom a La Petite Cultural Vagabond blogot. Akárhányszor nekiültem az elmúlt hónapokban, hogy helyzetjelentést adjak, realizáltam, hogy
1. igazából nincs miről,
2. fogalmam sem volt, lenne-e az egésznek bárminemű alapja.

Igazság szerint, tartozom egy vallomással:
a La Petite Cultural Vagabond mindvégig puszta öncsaláson alapult.
Na, nem a tartalmát tekintve, sokkal inkább az inspirációmat illetően, ami - így utólag végiggondolva - legalább ugyanolyan fontos lett volna, kiváltképp egy erősen érzelemmotivált ember esetében.

Tavaly ilyentájt sikerült beismernem, hogy bármennyi ellentmondást támaszt a szakmámmal szemben, úgy érzem, egyáltalán nincsenek gyökereim. Ez egyébként azóta érdemlegesen változott, ami talán pont egy a koronavírus kisszámú pozitív mellékhatásai közül. Vagy ki tudja, lehet én is öregszem.

Visszakanyarodva az eredeti témához: a régészet, mint olyan, sosem jelentett vakvágányt számomra, ebben én is biztos voltam (vagy ha nem, csak elhanyagolható ideig). Ahhoz viszont, hogy egészséges viszonyt alakítsak ki a szakmámmal, vissza kellett térnem a történet elejére, amikor még nem volt bennem ez az állandó görcsös megfelelési kényszer. Amikor azt számoltam, hány töltelék alapozó tárgyat kell még teljesítenem, amíg sor kerül a következő ásatásra;  amikor egy kisgyerek lelkesedésével küldözgettem az ismerőseimnek az első saját kezűleg kiásott állatcsontjaimat, mert Bartosiewicz tanár úr volt a példaképem; amikor nem kérdőjeleztem meg az elhatározásaimat, mert minden eltörpülni látszott egy hülyeség mellett... ami miatt aztán arcul ütött a felismerés, hogy nem állok készen arra, hogy régész legyek, és egyelőre nincs értelme nekivágnom a mesterszaknak. A megszerzett ismeretekkel és a befektetett energiával nem lett volna baj - a probléma egyszerűen az volt, hogy nem a megfelelő forrásból merítettem motivációt, ami hosszú távon az egész pályámat megmérgezte volna.

Ezért adtam fel az államvizsgát. Ezért múltam alul önmagam.

Bizonyos dolgokra rendszerint nem készít fel minket senki - azt legalábbis kevesen hangoztatják, hogy az átfogó tudás és a megfelelő fizikum mellett a pszichés alkalmasság is kulcsszereppel bír, bármit tegyen az ember. Az elhivatottsághoz - vagy a józan kitartáshoz, mert nem akarok patetikusnak tűnni - pedig stabil alapozásra van szükség.

Tehát két választásom van: átértékelem az eddigieket és saját elhatározásomból folytatom a régészetet, vagy - felvállalva, hogy másodév óta olyasmivel hitegettem magam, aminek Valójában létjogosultsága sem volt soha - pályát módosítok, mielőtt kifutok az időből. A langyosvizet opciónak tekinteni nem lehet.

Szembe kell néznem az érzéseimmel.
Szembe kell néznem a démonaimmal.
Szembe kell néznem az egyetemmel.

Szóval az van, hogy Sólyom Lilinek hívnak, 23 éves vagyok, és egyelőre tulajdonképpen egy senki. Ja, mellesleg igen, archeozoológus leszek. De most már marhára nem azért, hogy engem szeressenek a legjobban.

Envole-moi, a felhőkön túl...

Néha elengedem magam egy rövid időre, és belefeledkezem a pillanatba. Elfekszem a padon és vizslatom az eget - na nem a bárányfelhőket, hanem a világ egyedüli Valós állandóját, a végtelen változást.

Szándékosan nem írtam a koronavírusról a kezdeti vécépapír/élesztő/anyámtyúkja-felvásárolós időszakban, ahogy nem reagáltam a fokozatos megszorításokra, majd az azt követő nyári "ereszd el a hajamat" effektusra sem.

Most viszont kezd egyre nyilvánValóbbá válni, miként fejeződik ki a felelősségtudatos viselkedés és az emberi önkontroll; mennyit ér az összefogás, a biztonság; és mire merjünk hagyatkozni, amikor a világban mindenki sötétben tapogatózik - legalábbis szeretnénk ezt hinni, mert a sok vészterhes megoldás közül még mindig ez jár a legkevesebb fájdalommal.

A legidegtépőbb az egészben: várni. De vajon mire? Napjaink lassú felszámolására? A segítségre? Egy új időszámítás kezdetére, ami lehetővé teszi, hogy az emberek végre nem egymás ellen harcolva, hanem egymást támogatva haladjanak az úton egy magasabb rendű cél felé?

A napok lassabban telnek, mint valaha, és sokszor úgy érzem, jobb lenne elmenekülni.
Küszöbön a változás, minden tekintetben. Addig pedig egyetlen feladat vár ránk: tartsunk ki!

A második kamaszkor szépsége és buktatói

Nemrég elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen sosem voltam "teljes értékű" kamasz. Persze, ugyanúgy előfordultak kisebb-nagyobb kihágásaim, mint bárki másnak, de nem szöktem meg otthonról, nem jártam bulikba és nem vittem haza kéthetente másik pasit. Már betöltöttem a tizennyolcat, amikor először ittam alkoholt, és egyetemista voltam, mikor először maradtam ki szórakozni hajnalig. Az állandó maximalizmusomat leszámítva szerintem kimondottan könnyen kezelhető gyerek voltam, és az is maradtam egészen tinédzserkorom végéig.

Aztán húszévesen egyszer csak bekattant valami. Hazaköltöztem az albérletből, ahol korábban laktam, és azóta nagyobb az arcom, mint valaha.

Ezt azzal magyarázom, hogy jogilag nem vagyok gyerek, ezért elviekben képes vagyok az átgondolt, érett, felelősségteljes döntéshozatalra (na persze). A gyakorlatban viszont mindez annyit jelent, hogy marhára az én csődöm, hogy a magánéletemben nem jutok egyről a kettőre. Jelenleg ott tartok, hogy a meglévő pénzem a tanulmányaimra van félrerakva, és nem egyszer eljátszottam már a gondolattal, hogy fel kellene használni az egészet és nyitni kéne a világ felé. Mert mi van akkor, ha mindaz, ami visszafog, tulajdonképpen egy légbuborék? Elvégre jó ideje nem látok már semmit a karrierből, ami lebeg a szemem előtt. Mióta eljöttem az egyetemről, napi szinten eszembe jut, hogy ha annak idején, érettségi után elvégzek egy keresett szakmát és nekiállok dolgozni, talán már lenne egy saját lakásom. Persze, akkor nem lehetnék régész. De tulajdonképpen, ha az leszek, az sem fogja garantálni az önállóságom. Ha szerencsém van, talán mégis bekerülök a tudományos életbe, rosszabb esetben muszáj lesz megerőltetnem magam és felszedni egy pénzes pasit, vagy mi a pék. Vagy akár otthon is maradhatok negyvenéves koromig, és paradicsomfoltos Rebel without a cause feliratos pólóban moshatok fogat.

A rám (pontosabban inkább magamra) erőltetett gyerekimidzs nagyban hozzájárult az androgün kampányom kibontakozásához, meg ahhoz, hogy én nőként mennyire becsülöm magam, és mit mutatok a külvilág felé. Először mindez jó poén volt, de be kell vallanom, ahogy rohan az idő, minden egyre nehezebb. Csak hogy lássuk a medvét: jelenleg majdnem huszonhárom éves vagyok, a volt évfolyamtársaim gyereket szülnek, én meg az ágyamon rendezgetem a plüssnyulaimat, mialatt a laptopomon bömböl a Klónok háborúja.  Mindeközben azon röhögök, hogy mások szerint tizenhatnak nézek ki. Nagyszerű kilátások.

Persze, erre azt szokás mondani, hogy ha kényelmetlen a helyzet, ideje változtatni. De most őszintén: ahhoz, hogy kieszközöljem a változást, totális környezetváltozásra lenne szükségem. Csoda lenne, ha az ember olyan felállásban, amiben a gyerekszerepe be van betonozva, úgy viselkedik, mint egy nagyra nőtt óvodás?

Igazság szerint az a benyomásom, hogy a korosztályomra gyakran azt követően is jellemző e minta továbbélése, hogy kikerültek a családi fészekből és elviekben maguk irányítják az életüket. Így viszont mit akarunk egymástól? Jó esetben összeakad két tehetetlen félember, akik meglehetősen sérült önbecsüléssel rendelkeznek, és támogatóra lelnek a másikban - vagy ha rosszra fordul, nekiállják szívni egymás vérét. Meglehet, hogy bennem van a hiba, de nem érzem, hogy bármi hasonlóra igényt tartanék az életben.

Őszintén szólva, hiába lettem keményfejű lázadó, továbbra is szinte kizárólagosan a holnapnak élek. Mert mi értelme a mát kiélvezni, ha nem tehetem teljes értékű emberként, aki maga irányítja minden lépését? Lassan nem viselem el, ha összeakadok a családtagjaimmal a házban, hiszen rájuk nézve minduntalan szembesülök a saját fogyatékosságommal, hogy képtelen vagyok a privát mozgásteremet önerőből fenntartani. Megtahatném persze, hogy az egómra hallgatok, és az önállóság oltárán feláldozom a céljaim. Vagy kettétöröm a gerincem, és tövig benyalok egy egy sugardaddynek.

Fogalmam sincs, mások hogy élik meg a helyzetet, hogy lassan képtelenség fiatal felnőttként nem a szüleink nyakán élősködni, ha koncentrálni szeretnénk a jövőnkre. Az egyetlen dolog, amitől őszintén félek, hogy minél inkább kitolódik az autonómiám kezdete, annál inkább biztos vagyok benne, hogy amint bekövetkezik, vérszemet fogok kapni, és az elvesztegetett évek után kaparva, rövid úton kiégek.