*Letettük a telefont.*
Szóval az van, hogy aktmodellkedem. Nem azért, mert magamutogató vagyok, hanem azért, mert hónapokon keresztül minden alkalommal elbőgtem magam, ahányszor zuhanyoztam, ezért arra kényszerítem magam, hogy újra megbarátkozzam a testemmel. A fehérnemű egyébként maradhat, és még fizetnek is. Nem úgy, mint a tudományos munkámért, ami lassan inkább hátráltat, mint előre vinne. Nem tudom, miért ez az első dolog, ami eszembe jut. Elvégre csak négy láda csont áll az ágyam mellett, amik arra várnak, hogy megemésszem őket. Egyébként jó dolog a modellkedés. Szombaton is oda megyek a találkozó előtt – talán utolsó alkalommal, ha megint rám kattan az a kétnemű lény… na de, elkészült a tea.
Én tényleg próbáltam bízni Istenben, tulajdonképpen mindig. 2017-ben még bérmálkoztam is, igaz, a bérma keresztanyámat azóta megcsalta a férje, úgyhogy már nincsenek együtt. Illetve, hivatalosan még igen, de a külvilág úgyis csak egy vak kulcslyukon keresztül látja, mi történik zárt ajtók mögött.
A francia Rómeó és Júliában van egy dal, ami az imáról szól. Egyszer át is írtam magyarra, és elénekeltem egy koncerten. Azt tényleg szívből hiszem, hogy ilyen kétségbeesetten és mindenre elszántan viselkednék, ha haldokolni látnám a gyerekemet, csak ne legyen rá alkalom. Vajon azért élek még, mert félek a pokoltól, vagy mert nem akarok fájdalmat okozni az anyámnak?
Amikor anyám a bérmálás napján elkísért a templomba, és a vajúdó bérma keresztanyám helyett rám tette a kezét, biztos voltam benne, hogy mi mindig itt leszünk egymásnak. Azóta a máltai templomok között tekergő, ateista öcsémről kiderült, hogy a legodaadóbb 21 éves férfi, akit ismerek, én meg egy fűtetlen viskóban dolgozom, immár negyedik éve, bár az elején ez nem számított, mert akkor még Botondot szerettem.
Sokat tudnék mesélni Botondról, kezdve azzal, hogy azáltal került különleges helyre a szívemben, hogy néhány hét alatt világossá vált: ő a legjobb ember, akit ismerek. És felesége van, két héttel a találkozásunk előtt vette el a lányt. Meg mondjuk mit akart volna egy 19 évestől, aki fél évre rá jóformán a tanítványa lett? Mindig megmelengette a szívem, amikor a templomba lépve láttam, ahogy keresztet vet az oltár előtt. A következő pillanatban meg rendre rá is jöttem, hogy egy rohadék vagyok.
Botond hátrahagyásával talán az tartott meg jóindulatú embernek, hogy egy székesegyházban dolgoztam, a nyugalom, a művészet és az áhítat által körülfonva. Ott találkoztam a főnökömmel, akire akkortájt apámként tekintettem, és aki aztán elvitt Nógrádba, ahol megismertem a legjobb barátnőmet. Ha valakit igazán féltem elveszíteni, az Anna. Velem volt Amerikában, velem volt Párizsban; még egy tetoválást is tervezett nekem, igaz, azóta sem csináltattam meg. Három tetoválásom lett már a COVID alatt, és nem tudom, rosszul kellene-e érezzem magam emiatt. Az egyik az öcsém monogramja, a másik egy jótékonysági egyesület logója, a harmadik az erkölcsi példaképem. Szóval nem, nem hiszem, hogy rosszul fogom magam érezni.
Anyám évek óta egyedül jár a temetőbe halottak napján, mert én sose érek rá. De miért menjünk a temetőbe, ha a halottaink nincsenek is ott? A nagyszüleim biztosan a Mennyországba kerültek; sokat küzdöttek az életben és nem ártottak senkinek. Én a nagymamám temetésén arra gondoltam, milyen jó lesz, ha többé nem látom kialvatlanul az anyámat. Utána sem aludt jól egyikünk sem.
Mikor visszamentem a mesterszakra, már egóból éltem. Még nagyanyám aranykeresztjét is eladtam, amikor nem volt pénzem, Isten mégsem mondta, hogy nem szeret - többször a kezembe adta a kívánt tételt a vizsgán, vagy lelassította a vonatot, amikor ezen múlt, odaérek-e a két hétig aktuális munkahelyemre. Apám szerint, ha egy kicsit nyugatabbra élnénk, már nem mehetnénk be a templomba anélkül, hogy attól kéne tartanunk, megtámadnak minket. Próbálom meglelni a forrásomat, de így nem lesz egyszerű. Pedig gyökerek nélkül nem lehet szárnyalni, ugye.
Ha már szóba kerültek a (khm) gyökerek… akkor is egy téli vizsgaidőszak volt, amikor először beszéltünk. Anyám szerint az akkori profilképeden úgy néztél ki, mint Jézus. Apám erre annyit mondana: „nem elég jónak lenni, annak is kell látszani”. Nem tudom, mennyiben volt a naivitásom és mennyiben az egóm döntése, hogy egy év után elhatároztam, nem fogok tovább várni. Attól féltem, mi lesz, ha nem találok nálad jobbat, pedig még csak nem is szerettelek. De valahol legbelül csodáltalak, és bár legszívesebben szöget kalapálnék a fejembe, amiért ignoráltam a hangokat, amik azt kiabálták: „állj!” – azt hiszem, ma sem csinálnék máshogy semmit. Talán ez volt az a pont, ahol végleg megtagadtam a korábbi önmagam. Aztán az éjszaka közepén Botondról kezdtem beszélni. A történetnek persze ugyanaz lett a vége, mint bármelyik félvállról vett próbálkozásnak a 21. században, vagy ahogy ezt a szappanoperát hívjuk. Nyamvadt téli vizsgaidőszakok.
Végül véremmé vált a félelem, pedig te nem akartál nekem ártani soha. Két hónapra depresszióba estem, lekéstem a szakdolgozat leadási határidőt, és néha még mindig számolgatom, hány ember közeledését utasítottam vissza miattad. Profilkép ide vagy oda, ebben a történetben az én lelkem lett keresztre feszítve, és a sebeket soha nem tudtam egyedül begyógyítani. Fizikailag már rég nem keresem a társaságod, mert elég, hogy tudom, hogy a részem vagy és különleges leszel nekem, amíg élek. De te csak egy ember vagy. Úgyhogy veszek egy nagy levegőt, és kifújom a rémálmokat, mert amikor holnap felkelek, vár a következő fejezet, és ha egy részem veled is marad már, Istent még szerethetem nálad jobban.
2023. december 15.
