A pálos70 teljesítménytúra végeztével tettem egy kis kitérőt: visszatértem a Sukola-kereszti emlékhelyhez, amit a legalkalmasabb helynek találtam arra, hogy lezárjam a történetet.
De nézzük csak meg a képet kicsit közelebbről!
A zsák, amit magammal cipeltem, tulajdonképpen mindvégig jelképes volt. Az idei évben - vagy talán inkább egész életemben - rakódott rám egy súlyos teher, amivel mindezidáig nem tartottam magam elég érettnek szembenézni. Szombat este, amikor a pálos túra teljesítése veszélybe került, megmakacsoltam magam és elhatároztam, hogy ha minden úgy sikerül, ahogy szeretném, végigviszem a küldetést és elbúcsúzom a másik énemtől.
Ott álltam a kereszt alatt, és azt tettem, amit oly gyakran az utóbbi év során: beszéltem hozzá, és közben átértékeltem az életem. Amikor belevágtam ebbe az egészbe, azt hittem, könnyű lesz. Bár a 40 nap folyamán sikerült valamilyen szinten visszanyernem a szuverén gondolkodásom, ehhez el kellett ismernem, hogy sokkal kisebb vagyok, mint azt korábban feltételeztem. Amíg játszottam az emberekkel, átvertem saját magam. Ehhez képest azon a vasárnap délutánon a belsőmet lecsupaszítva néztem a keresztfát, és tudtam, hogy áruló vagyok. Nem a hitem miatt jöttem ide. Szokás szerint hajtott az ismeretlen, a bizonyítási vágy, az újrakezdés lehetősége... és a remény, hogy nem kárhoztam még el teljesen.
Minden készen állt. És akkor hirtelen meggondoltam magam.
Talán mégsem vagyok elég erős ahhoz, hogy önvizsgálatot tartsak, gondoltam. Mert ha átértékelek mindent, ami eddig történt velem, mégis mi lesz? Bólogatok egy sort, fogadkozok, hogy jó útra térek, majd hazamegyek, és mikor holnap felkel a Nap, kezdődik minden elölről. Nem változik semmi, és megint elbukom a lehetőséget, hogy jó ember legyek. De hát basszus, pont erről az útról jutottam el idáig: hogy hiába vagyok jó, nem vagyok "elég"! Csak arra nem sikerült rájönnöm, hogy a világnak, vagy inkább saját magamnak nem.
Közben a vonatjegyem is eltűnt. Semmi gond, több is veszett Mohácsnál. Ha valaki rátalál a cuccaim mellett, legfeljebb utánam küldi őket... bár akkor az egész hercehurca hiábaValó volt.
Kipakoltam a táskámból. Kivettem a pólóm, a blézerem; letisztítottam a túrabotom és mindent elrendeztem a kereszt lábánál. Eszembe jutott, hogy valami még hiányzik. Benyúltam a zsebembe, és a markomba fogtam a jelképes terhet, amit a városmajori vízosztásnál kaptam.
Nagyszerű, már csak te hiányoztál! Mehetsz is a többihez.
Gondolatban számtalan megható búcsúbeszédet megfogalmaztam, erre ott voltam éles helyzetben, és sorra csak elbagatellizáltam a dolgokat. Mintha az egésznek nem lenne a világon semmi jelentősége. Közben pedig az igazat megvallva jól tudom, hogy bárki tűnt el eddig az életemből - hosszabb-rövidebb időre, netán örökre -, soha nem gyászoltam még így. Aznap én is meghaltam a kereszt tövében. Bár könnyen lehet, hogy ez már korábban bekövetkezett, és ami ezután vár, már a feltámadás.
*
2019.10.20., vasárnap
Két héttel az események után még mindig nem sikerült teljesen túllennem a zarándoklat következményein.
Hogy jól érzem-e magam?
Abszolút. Egyre inkább azt tapasztalom, sikerült minden terhet leraknom a vállamról és továbbléptem a sorsfeladatom felé. Elégedett vagyok, kicsit talán büszke is.
Ugyanakkor megvan még a szűnni nem akaró "belső pangás" érzete is.
Ez nem ért meglepetésként, hiszen csaknem két hónapja tudtam, hogy így fog végződni, aminek nekikezdtem. Nem volt más választásom, mert a korábbi állapotom hosszú távon felőrölt volna. Tulajdonképpen nyugodtnak kellene lennem, mert jól döntöttem.
Ha viszont őszinte akarok lenni, be kell valljam: van, hogy nagyon egyedül érzem magam. Eljött az ősz, az elmúlás időszaka. Kopaszodnak a fák, lehűl a levegő, délre repülnek a költöző madarak. Nemrég belőlem is elköltözött valami - egy hatalmas adag energia, a fél tudatom, valamint a lelkem maghatározó része is.
Őszintén... vannak napok, amikor szörnyen irritál a gondolat, hogy én most már csak Sólyom Lili vagyok. Gyakran félek attól, hogy nem vagyok - és talán soha nem is leszek - elég erős. De ez nem igaz.
Egyrészt azért nem, mert van bátorságom mindezt kiadni magamból, és magasról tenni rá, hogy ez után a poszt után (is) mit fogok kapni a hátam mögött.
Másrészt meg:
aki másokat győz le: erős, de aki önmagát legyőzi: hős.
"Hős". Ez talán a leggyakoribb jelző, amit a zarándoklat során a (sok esetben El Caminót megjárt) társaimtól hallottam. Bár az állítással nem értek egyet, meg kell hagyni, hogy konkrétan a semmiből vállalkoztam erre a próbatételre, és bármilyen akadályt gördített elém az élet, nem adtam fel.
Végül eljött az ősz és vele együtt az elmúlás, amit évek óta nem tudtam olyan intenzíven és katartikusan átélni, mint most.
A kétpólusú személyiségek amúgy is sok kockázatot hordoznak magukban.
Dr. Jekyll nem győzött.
Odetta Holmes nem győzött.
Szerintem még Bruce Banner sem győzött.
De én igen.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
xx
Vége a mesének.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése