Egy korábbi bejegyzésben meséltem a "Pálos70" teljesítménytúra előzményeiről, amik előrevetítették a vállalkozásomat - és amint utólag megtudtam, magához a zarándoklathoz képest pehelykönnyű tehernek számítottak.
De kezdjük mindjárt az elején...
 |
| Pálos teljesítménytúra: vándorol a csapat |
A szombat hajnali fél négyes felkelés, ugye, kapásból semminek mondható. Még távolról sem pirkadt, amikor elindultam a budai Sziklatemplom irányába, hogy megfelelő támpontott keressek az induláshoz, és egyúttal lélekben felkészüljek a 18 órás erőltetett menetre. Ezen időtartam persze csak azokra vonatkozik, akik nyolcvan literes túrazsákkal vágnak neki az útnak (és abból mondjuk az első ötven kilométert hátukon a pakkal teljesítik is). Szó mi szó, büszke voltam magamra - leginkább azért, amiért a Pilisbe vezető útszakasz előtt lejjebb adtam az egómból, és lepasszoltam a Quechuám az azt megelőző ellenőrző ponton. Többet ésszel, mint erővel.
Az első két és fél órát amúgy is majdhogynem futva teljesítettem, hogy a lemaradásom és egyéb eseti bénázásaim behozásával utolérjem a többieket. Valóságos élmény volt, de sikerrel jártam! Budapest külvárosi részéhez érve már amúgy sem kellett a zseblámpámat kattogtatnom, ennek örömére koncentrálhattam csak és kizárólag a hegymászásra.
 |
| Első állomásunk: a Kútvölgyi Boldogasszony-kápolna |
 |
| Mária kútja |
Ez önmagában nem is lett volna túl nagy probléma. Oké, a hátamat már nagyban gyilkolászta a harminckilós táska, de ekkor még olyan szinten tengett bennem az adrenalin, hogy hajlandó voltam árkon-bokron keresztülvágni a nemes cél érdekében - miközben vagy hatszor utánam szóltak a mögöttem jövők, hogy rossz irányba haladok. Ezúton is köszönöm, hogy megmentették a küldetésem. Mentségemre szóljon, hogy a jelzéseket nem mindenhol lehetett követni, lakott területen belül meg aztán pláne számolni kellett azzal, hogy amelyik városlakónak a jelzőszalagok zavarták az esztétikai érzékét, egyszerűen átpakolta őket a túloldalra. Az ilyen eljárás meg lehet sok minden, kivéve a zöldfülű zarándokok jóbarátja.
 |
| Ettől függetlenül eljutottam a féltávot jelentő Csobánkára |
A térképet egy darabig próbáltam követni, kevés sikerrel. Ehhez hozzátartozik, hogy még a délelőtt folyamán eleredt az eső, és az ominózus információs füzetemet sikerült három percen belül szétáztatnom (ráadásul utólag még salátásra is gyűrődött). A zivatarhoz meg a levegőfrissítés mellett járulékosan kaptuk a konstans vacogást (én legalábbis a négyrétegnyi ruhám ellenére biztosan) meg valami töméntelen mennyiségű iszapos sarat, amiből néhány lépés után öt kilónyi rátapadt az ember fél pár cipőjére. Így a túrazsákom harminc kilója mellé ajándékba kaptam plusz tíz kiló cementet a lábamra, hogy a bruttó érték is kerek szám legyen.
Egész nap kétszer álltunk meg egy leheletnyi szünetre, miközben az emberek folyamatosan cserélődtek körülöttem (igaz, ehhez két jó félórás
tévelygés spontán kitérő is hozzájárult... de persze, az a lényeg, hogy az ember cipőtalpának is a legjobb pillanatban kell a rendeltetésszerű helyéről leválnia).
 |
| Klastrompusztai állomás - innentől már fotózni sem volt erőm |
A Klastrompusztához vezető tizenkét kilométeres táv utolsó szakaszán már nekiálltam hangosan méltatlankodni, mert kezdtem azt érezni, hogy viccet csinálok saját magamból. Nem beszélve arról, hogy jó fél órán belül be is sötétedett, így vághattunk neki koromsötétben a Pilisnek. Azt a több mint négyórás kutyagolást elképesztően élveztem, leszámítva a terebélyes mocsarat, amivé az erdei út alakult a túra idejére. A hajrában nagy szerencsémre még a térdem is kiment. (Szerk.: Ennek örömére hordhattam egy héten keresztül fáslit, a térdszorítót meg a mai napig felveszem, ha rá vagyok kényszerülve. És a Fastum géllel is megbarátkoztam időközben.)
 |
| Pálos kolostorrom Pilisszentlélek határában - ezt már mondjuk éjszakai pompájában láttam |
 |
| Elkezdtem szétesni, vagy mi a pék |
Az áldozatom és a nagy sietség végül hiábaValónak bizonyult, elvégre az orrom előtt kelt át az utolsó komp Basaharcról Szobra. Hoppon maradtam, átmenetileg legalábbis - mert van az a helyzet, amikor az embernek muszáj elővennie a vadászmenyét énjét és a beszélőkéjére hagyatkoznia. Ennek hála még akkor hajnalban át is fuvaroztak a túlpartra. A hirtelen jött örömöt, miszerint újra versenyben vagyok, zuhanyzásnál merő ijedtség váltotta fel, a lábkörmeim ugyanis a sok gyaloglástól olyan formát öltöttek, hogy isteni csoda, hogy nem potyogtak le egyenként. Aztán felhajtottam egy pohár teát, és meglepetten konstatáltam, hogy két deci folyadékot ittam egész nap.
 |
| Kompos élményekben is tovább gazdagodtam |
A maradék nyolc kilométert másnap fáslizott lábbal teljesítettem. Kalandban ekkor sem volt hiány, mert közben a hátizsákomnak nyoma veszett, és még az ünnepi miséről is majdnem lemaradtam. Azt meg, hogy milyen állapotban léptem be a márianosztrai templom kapuján, szerintem nem érdemes részleteznem... megtehetné helyettem a hetvenéves bácsi, aki a kinézetem alapján úgy gondolta, nagyobb szükségem van az ülőhelyre, mint bárki másnak a közelében.
 |
| Sukola-kereszt (erről majd még bővebben...) |
 |
| Megérkeztünk Márianosztrára, és a börtön befigyel |
 |
| Ez már itt a Kegytemplom |
 |
| Belülről is |
 |
| ... annyira boldog voltam :) |
Azt hiszem, majdnem mindenre sikerült kitérnem, kivéve talán a legfontosabbat - hogy miként alakult a számvetésem a zarándoklat végén. Legközelebb ezt fogom összefoglalni. Csak el ne csöpögjek a végére...
Lilchen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése