Első régész konferenciám

*.* *.* *.*

Rettentően vártam már, hogy eljöjjön ez a nap! Még sosem jártam Visegrádon, még sosem vettem részt konferencián, nem csatlakoztam még egyetlen régész társasághoz sem, szóval most mindez együttvéve doppingszerű élményt nyújtott számomra.

Tulajdonképpen nem tettem semmi különöset, csak hallgattam a tapasztalt "kollégák" előadásait különböző ásatásokról, melyek közül háromban én is részt vettem. Nagyon jó érzés volt visszanézni az ismert várak képeit és jobban tisztába kerülni az ásatási eredményekkel. Vicces, mennyivel másabb egy szakmai megközelítésű beszámoló, mint az én olykor komikus jellegű írásaim. De ez egy (nyilvános felületen kezelt) privát blog, és az én olvasóimat szerintem nagyrészt hidegen hagyja, hogy a 23. árok észak-déli irányú metszetéből a népvándorlás kori kengyeles és cikáda fibulák milyen arányban kerültek elő. Az atomreaktort sem azért nézem meg, hogy aztán otthon maghasadási egyenleteket számolgassak lefekvés előtt. Ezt pedig értelemszerűen mástól sem fogom elvárni.

Tehát, jó kis Castrum Bene konferencia, szerencsére fűtött teremben, így bundakabátban még pont nem szenvedtem maradandó károsodást. Délelőtt tízkor kezdtük az első kétórás blokkot, melyet a házigazda Visegrád indított. Fel is spannolt a téma rendesen, mert a városhoz van/lesz más irányú kötődésem is... és csak remélni tudom, hogy a szakdolgozatom előkészítésére nem ilyen kutya hidegben kerül majd sor (februárban, jó vicc). Ezen kívül csupa olyan vár került terítékre, ahol vagy turistáskodtam (Eger), vagy ástam (Sátoraljaújhely) korábban, esetleg olyanok, amelyek egyetemi kutatás alatt állnak és ezért szimplán érdekelnek (Regéc). Természetesen az újhelyi gyűrűk és a faragott kövek még mindig nagy kedvenceim.

Ebédszünetben körbejártam a Mátyás király Múzeum környékét, melynek az egykori palotaépület ad otthont. A monumentális emlékek beazonosításában segítségemre voltak korábbi tanulmányaim, ezt röviden Buzás Gergely rekonstrukciójával tudnám szemléltetni.

A visegrádi királyi palota

Megnéztem az állandó kiállítást is, innen leginkább a Herkules-kút és a Múzsák kútja eredeti maradványai ragadtak meg. Ma a belső udvarban az előbbi rekonstruciója áll.

Íme!

Felülről pedig még szebb :)

A délután folyamán előkerült az általam oly nagyon szeretett Csábrág vára és szülővárosom, Várpalota is - valamint Zádorvár, amit a nyár folyamán erősen fontolgattam, de ugye két munkahelye napi 10 órás beosztással nem igazán lehet az embernek. Annak viszont felettébb örülök, hogy jövőre folytatódnak a munkálatok, és jó eséllyel tudok a brigádhoz csatlakozni.

Természetesen az első adandó alkalmat kihasználtam, hogy a Castrum Bene Egyesület tagjává avanzsáljak, és a közös kirándulásokat már előre várom - hehe, várom!  -, ahogy azt is remélem, hogy az ingergazdag környezet a publikálásra is sarkallni fog.

Ééés, az előadássorozat után sor került egy kiállításmegnyitóra is, a magyarországi várak fejlődéstörténetéről és a középkori lovagi kultúráról - ergo csomó olyan dologról, ami engem ebihal korom óta érdekel.

"A Magyar Nemzeti Múzeum Mátyás Király Múzeumának kiállítás a középkori magyar várak és a haditechnika fejlődését, a várakért folyó harcokat, az ostromok és várvédelem módszereit és eszközeit mutatja be az államalapítás korától a törökkor kezdetéig, virtuális rekonstrukciók, 3D nyomtatott makettek, számítógépes animációk, fegyvermásolatok és régészeti leletek segítségével. Egy-egy korszakot, illetve vártípust egy-egy emlék képvisel, valamint a korszakból való fegyverek és azok rekonstrukciói."

Végezetül pedig, néhány kép Visegrádról:

Palotaépület - itt zajlott a konferencia

Füves udvar, címeres díszítés

Gyümölcsöskert a palota északi oldalán

Mátyás kori kályha
rekonstrukciója az ebédlőteremben

Néha random embereket kukkolok a vonaton

Nem is értem, minek. Ma is így történt, pedig halálkomolyan mondom, nem tehetek róla. Nem vagyok én perverz, meg semmi ilyesmi. Isten ments. Nem az én hibám, hogy egy fiatal pasasnak az a legjobb dolga, hogy a vagon falára kenje a vihorászó barátnőjét. Haver, bocs, hogy van szemem és nézek!

Elképesztő. A múltkor nem volt időm itthon reggelizni. Bedobtam egy szendvicset, mondván, útban Pest felé majd megeszem. Aha, persze. Egy széksorral odébb, velem szemben egy gyér hajzatú fazon ült. Akárhányszor megpróbáltam beleharapni a zsemlémbe, felvonta a szemöldökét. Leengedtem a kezem, mire ő visszanézett az újságjába. Harapok. Fintorog. Rágok. Köhint. Nyelek. Megrándul a homloka. Elegem van, elment az étvágyam. Rám néz, várakozó arckifejezéssel lapoz egyet. Biztos én vagyok paranoiás.

A metrón nem merek kajálni, ott még be is szólnak. A múltkor egy kalóztetkós, pink hajú csaj kis híján a lábam elé köpött. Édesem, te hol szocializálódtál? Az Altamira-barlangban? A többi fiatal között is láttam már fura arcokat, hogy a csapatokat ne említsem. Mindig rossz érzés fog el, amikor át kell vergődnöm köztük. Úgy érzem, hogy stírölnek. Ez általában nem zavar, nem érdekelnek a vadidegen emberek esetleges szennyes gondolatai. Kivéve persze, ha a késő esti óráikat tengetik a közelemben durván benyomva - olyankor fel kell kapcsolnom a sebességváltót.

Ki nem állhatom, amikor szűk utcákban követnek. Kamaszként megtanultam, hogy kislányommindignézzahátadmögé, így addig nem is kezdtem pletykálni soha, míg nem bizonyosodtam meg róla, hogy nincs a közelben ismerős vagy illetékes. Ha befogom a szám, nem fáj a fejem. Nem verik oda sehová.

Rosszul vagyok a sötéttől. Komolyan mondom, kiver a víz. Utazáskor mindig elalszom - mert, ugye, az éjszakai elmaradást be kell pótolni valamikor -, és amilyen a formám, mikor felébredek, kvázi egy horrorfilmben találom magam. Ha egyszer az ránt fel a kómázásból, hogy Samara eszelősen üvöltve elrohan melletted, érteni fogod, miről beszélek. Az utcán még rosszabb. Folyamatosan úgy pörög a fejem, mint a ringlispíl.

Megyek hazafelé. Meglátok egy árnyat, de nem szaladok el. Ha félelmet mutatsz, támadnak. Ha vérzel, megízlelnek. Ha kukkolsz, kukkolnak ők is, de miért? Mert miért ne? Kettőn áll a vásár. Előbb vagy utóbb valaki győzni fog. Te vagy az előítéletek.

Megjött az ellenőr, fene essen belé. Mindig akkor keveredik ide a hordozható vonalkód-csekkolójával, amikor a bérletem a három táskám közül a legutolsó aljába van gyűrve. Fejjel lefelé.

Céltábla

Na, nem pont olyan, mint amilyenre a legtöbb ember gondol.

Nem is olyan régen (az elmúlt két év folyamán valamikor) volt szerencsém elolvasni Arielle Ford A lélektársad titka c. könyvét. Bevallom, valamelyest szkeptikusan álltam neki, mert pont akkoriban lettem túl egy ""komoly"" csalódáson (amin ma már csak röhögni tudok). Úgy gondoltam, engem mindenki utál, és nem érdemlek meg semmit, amire vágyom. Kérlek szépen, kis tapasztalatlan naiv tündérvirágszálam, az élet nem így működik. Már az első oldal után rájöttem, mi volt a probléma.

"Hiszel benne, hogy a lélektársad él valahol?

Készen állsz rá, hogy akár ma, ebben a pillanatban találkozz a lélektársaddal?

Ha a lélektársad bepillanthatna a jelenlegi életedbe, büszke lennél mindarra, amit látna?"

És így tovább, egy sor kérdés. Az a poén az egészben, hogy ha akár egyetlen kérdésre nemmel válaszolsz, kizárt dolog, hogy sikerül az ideális személyt magadhoz vonzanod. A tagadással felállított blokkok ugyanis szüntelenül gátolják a lélektársad abban, hogy eljusson Hozzád. Bontsd le a saját magad által kreált akadályokat, és varázsütésre megkapod, amire vágysz!

Ez mekkora. De igaz!

Rájöttem valamire: hihetetlenül jó érzés szívből kacagni a saját ostobaságunkon. Ha fel akarok hozni egy személyes példát: "nem tudom, mit szeretnék tanulni az egyetemen, nem vesznek fel sehová, nem vagyok jó semmire, kizárt dolog, hogy bármi lesz így belőlem" típusú eszmefuttatások. A titok: nyugodj meg. Emlékszem, annak idején tetszés szerint beírtam a felvi.hu-s listámba egy teljesen random szakot, majd az utolsó pillanatban sorrendet módosítottam, úgy, hogy lila gőzöm nem volt, jó-e ez nekem egyáltalán. Bíztam a megérzéseimben, ez pedig végül bejött: mindent, amire vágytam, megtaláltam az egyetemi szakomon, azaz jóval többet, mint amit valaha remélni mertem. Ugyanezt tettem, amikor orvoshoz kellett járnom, vagy ha rám tört az ihlethiány/lámpaláz, akkor is.

Visszakanyarodva az eredeti témához: makacs voltam, kicsinyes, felületes és kisajátító, ergo olyan, mint a hősszerelmesek egy tipikus prototípusa, akinek még nem rögzültek a felnőtt normák a gyermeki agyában. Egy agresszív kismalac voltam, aki be akarta váltani az ideáit (amik Valójában köszönőviszonyban sem voltak az idealizmussal), és amikor "el akarták venni tőlem, ami az enyém", csakazértis beálltam védekező pozícióba, és az első dolgot, amit megláttam, behúztam a páncélom alá. Azért nem találtam meg, akit kerestem, mert nem a szeretett személyt láttam benne, hanem a megValósulatlan énemet, aki lenni szeretnék. Utólag pedig rájöttem, ha el akarok érni valamit, tennem kell érte amellett azon kívül ahelyett, hogy köpködve ujjal mutogatok a másikra.

Néhány fejezettel később rátaláltam egy útmutatóra. Kincskereső térkép a szerelemhez, így hívták. Persze, itt a szerelemnél jóval többről van szó: a térkép arra koncentrál, hogy a segítségével Valóra válthasd az álmaid (realistábban: megValósíthasd a céljaid) az élet minden területén. Mikor utánaolvastam, kezdett egyre jobban érdekelni a dolog. A kincskeresős kifejezést viszont kevésbé preferáltam, így egy tömörebb, velősebb nevet adtam a feladatnak: céltábla.

Ezt a táblát feloszthatod az élet négy fő területe (szerelem és kapcsolatok, egészség és erőnlét, karrier és pénz, spirituális és érzelmi elégedettség) szerint, ezután pedig az a dolgod, hogy az elérni kívánt célokat a térképre/táblára vizualizáld képek formájában. Univerzumtrollság, hogy nekem pont az eredileg "lélektársas" részhez nem sikerült semmi relevánsat kitalálnom. Ennek ellenére nem csüggedek, mert (bármily hihetetlenül hangzik) én egy realista nő vagyok, és a saját aktuális céltáblám az elkövetkező öt év wannahave eredményeit tükrözi.

Hogy mit szeretnék elérni a kollázsommal? Természetesen a fent említett célokat. Ha pedig prózaibban szeretnék fogalmazni: egy nagy adag motivációt minden reggelre, hogy újult erővel láthassak neki a feladataimnak. Aztán majd huszonöt évesen meglátom, mindebből mi jött be a nagybetűs életben.

(Szponzorált tartalom.)

Állati hírek

Erre tényleg nem számítottam!

Tegnap a Régészettudományi Intézet könyvtárában ráakadtam egy '86-os TDK dolgozatra, az Állatorvostudományi Egyetem Állattenyésztési Tanszékéről! Eszméletlen, mi mindenre jó ez a szak! Meg az archaeozoológia. :)

(A csodába, muszáj volt szmájliznom, pedig komolyan gondoltam, hogy nem teszem. De nem az én hibám, hogy - a változatosság kedvéért - imádom, hogy az út egyre szélesedik előttem, és minden sokkal jobb, mint ahogy el mertem képzelni.)

Btw, ha komolynak számít a megjegyzés, miszerint nehéz lesz a megélhetés, de kemény munkával kitarthatok az elképzeléseim mellett... Mindenki elmehet a csodába. Szenvedély nélkül nincs értelme.

Nélküled

Megállok egy percre. Halkan beszívom a levegőt. Benntartom. Kiengedem. Szünet. Véletlen alakult úgy, hogy délután Bridzsitdzsonszt olvastam és Mörájákerit hallgattam, de talán okkal történt mindez.

Ma van a születésnapod. Pontosan egy év és két nap telt el azóta, hogy itthagytál minket. Emlékszem még arra az őszi délutánra, frissen él bennem. Ködös vasárnap volt. Sokáig aludtam, hiszen a szombati munkából későn értem haza. Délután összepakoltam a bőröndöm, a lépcső mellé tettem. Veszprémbe menet megbüntettek a buszon. Ideges lettem. Ügyetlen vagy, te kis hülye, gondoltam. Feltettem a fejhallgatóm és a végtelenbe meredtem.

Aznap délután sírtam. Sokat. Sokáig. Az a néhány óra könnyáztatta, amorf tér-idő kontinuummá olvadt pirosló szemeim előtt. Bent voltam a tanodában, a nagy teremben, és szörnyen kicsinek éreztem magam. Bántott, hogy ilyen szerencsétlen gondolatok kavarognak bennem. Akkoriban költöztem Budapestre, és igyekeztem minél több pénzt keresni és megspórolni, erre elszúrtam... de ami ennél is rosszabb volt, az a lelkiismeretem. Éreztem, hogy ez csak a kezdet, és olyan dolog fog történni, amit nem tudok egyedül megállítani. A legjobb barátomba kapaszkodtam, üvöltöttem és keservesen zokogtam. Utáltam, amiért így látnak az emberek. Nem őt, hanem az egész helyzetet.

Este lett. Szó nélkül indultam Pestre. Akkor már vége volt. Nem sokkal később megtudtam, hogy ami voltál, ami vagy, megszűnt a mi világunkban fizikai egységként létezni. Anyag lett belőled, élettelen forma, amit nem befolyásol, nem irányít emberi akarat. Emlékszel még rám? Megismernél? Most már tisztább a memóriád, mint akkor, mikor az ágyadban feküdtél előttem, mozdulatlanul, halkan szuszogva.

Gondolok ám Rád. Sokszor. Sokáig. Ha eszembe jutsz, olykor egész nap Te jársz a fejemben. Ezt nem könnyítette meg a ferences közösséggel töltött idő sem; egyre csak erősebben éreztem a jelenléted. Köszönettel tartozom. Nemcsak azért, mert azt a dacos kicsi embert, aki voltam, intelligens, kitartó felnőtté nevelted, hanem azért is, mert most már tudom: miattad mentem tovább. Amikor újra beleestem a gödörbe, eszembe jutottál. Eszembe jutott a bőröd puhasága, a szemed fénye és a mosoly, mely az arcodra ült indulás előtt. Istenem, milyen hálás voltam, Istenem, milyen boldog! Akkor láttalak utoljára, a születésnapomon. Soha nem búcsúztam el Tőled. Még a gyerekkori képeket sem régészekedtem elő többé.

https://www.youtube.com/watch?v=J8vZUqxlW88

Megtudtam a hírt és megborzongtam. Sírni akartam, de elfogytak a könnyeim. Sosem sirattalak el. Leültem a szobámban, néztem az ürességet magam előtt. Ezt hagytad magad után. Legalább megkönnyebbültél, és bárhol is találtad meg a helyed, végre boldog vagy.

Utolsó napom tinédzserként

Kicsit furcsa lesz elsőre ez a bejegyzés, de semmi baj... nem zavartatom magam amiatt, hogy ezt a felületet helyenként e-napló gyanánt használom.

Ahogy az előző posztomból is látható, amíg az ember fiatal, nagyon könnyen és hirtelen képes a változásra (de lehet, hogy később is, erről nem tudok nyilatkozni). Ezeket a változásokat pedig érdemesnek tartom dokumentálni. Hogy miért? Bízom abban, hogy azoknak az embereknek egy része, akiket tényleg érdekel, mi van velem, olvassa a bejegyzéseket, amiket néhanapján ide írok. Ha a közeli ismerőseimnek legalább egy kisebb hányada tisztában van azzal, miről hogyan gondolkodom, egyrészt könnyen elkerülhetők a nézeteltérések, másrészt meg a számat sem kell fölöslegesen koptatnom olyan dolgok miatt, amikért nem szívesen teszem. Példának okáért, itt vannak a "miért nem jársz füvet szívni" és a "miért nincsen pasid" típusú kérdések (amikre a válasz más apropóból, de ugyanaz: semmi közöd hozzá). Ha ezeket bármilyen formában még egyszer meghallom, komolyan mondom, hogy az illetőt szívből jövő felebaráti szeretetből fogom lefejelni. Aztán pedig gyorsan elfutok.

Ennyit a kötelező humorkörökről. Most pedig hozzáfognék ahhoz a témához, amiért a mai cikk születik: pontot teszek életem első két évtizedének végére. Élvezetes lesz, vagy csak a szokásos. Majd elválik.

2017.10.01.

Ma van a zene 43. világnapja. Ennek örömére egész reggel Bakot hallgattam. Nem... nem mekegett, de kárpótlásul lenyomta a G-moll szimfóniát. Nehezen indultak be a dolgok... de igazából pontosan úgy, ahogy lenniük kellett. Mivel ez volt életem utolsó napja tiniként, elhatároztam, hogy tipikus "hülyetini" dolgokkal fogok foglalatoskodni. Facebookoztam, sorozatot néztem... még a Paint-tel is elkezdtem szórakozni - aztán másfél órán belül meguntam az egészet. Jó gyerek módjára főztem anyukámmal a konyhában. Mert néha azt is kell. Reszeltem sajt is. Imádom az ízletes, ropogósra sült sajt. Finom is az. Most is az volt. Ahogy mindig.

Folytattam tovább a színjátékot: hangosan beszéltem az asztalnál, ugrattam az öcsémet és teli szájjal röhögtem. Ezt követően összevesztünk azon, ki fog elmosogatni. Majd a porszívózáson is. Én kő-papír-ollóval kívántam eldönteni a játszmát, az öcsém már nem repesett úgy az ötletért. Régen mindig én nyertem a kő-papír-ollót, vagy ha ő nyert, megvertem. Ma már inkább ő verne meg engem. De nem fog, mert elég neki, ha kicsavarja a kezem, és hallja, ahogy visítok. Rendszerint addig szokta hallgatni, amíg a szobámba nem viharzom, és bömböltetni nem kezdem az első emós számot, amit kidob a YouTube kezdőlapja. Engem senki nem ért meg. Nem szeret engem senki.

Dacosan ülök az ágyon, és elhatározom, hogy most jól felidegelek mindenkit: nem fogok felöltözni, majd csak az utolsó pillanatban, amikor már kapkodni kell, hogy elérjük a délutáni buszt. Hah, ezt most jól megkapja mindenki! Micsoda lángelme vagyok! Leloholok a lépcsőn. Egyedül kell sietnem a buszra, nem jön velem senki. Ezt az utazást én kaptam. Születésnapomra. Ma este cefet jól fogom érezni magam! Feltéve persze, hogy odaérek. Mi a fene, miért van itthon olyan cipő, ami kicsi a lábamra? Pontosabban: miért csak olyan cipő van? Pff. Puff. Legközelebb megpróbálok a tízcentis sarokkal nem pofára esni.

A cipőm sarka lyukat váj a padlóba. Jaj, ne! Sebaj, majd ügyenes rálépek és eltakarom, akkor talán nem hajítanak le a főváros felé félúton. Ó, Budapest, te szép! Te csodás! Te reménytelen, mihaszna dögunalom! Ne vedd zokon, de unom már a banánt rendesen... Alig látok belőled valamit, és még azt sem részletesen. Bár engedné már az a földöntúli erő, hogy egy légbuborékban a Duna-hidak fölé repüljek, a sétahajók tatján lebegjek, leszaltózzak a Citadellán, és hóangyaljelmezbe burkolózzak a befagyott tavon a Városligetben. Megint megőrültem. Örülök. De legalább az említett folyón sikerült épségben átkelnem.

A színházi előadás egyébként nagyon tetszett. Végigvihogtam az egészet. Amikor meg éppen nem kacarásztam, azon gondolkodtam, hogyan nevessek úgy, hogy el tudjam hitetni a környezetemmel: kulturált ember vagyok. Néha kezdem azt hinni, egyre kevésbé megy. Attól függ, az ember éppen melyik arcát mutatja. Amikor kemény játékról van szó, arc nélküli ember vagyok. Lassan ideje lesz már, hogy egyéniséget kössek magamhoz. Meg mások is hozzám.

Hazafelé igazoltattak még a rendőrök is. Nem semmi! Nem akarják elhinni, hogy én egy komoly, majdnemhúszéves felnőtt ember vagyok? Félfelnőtt inkább, félember, félnőstény, félfenetudjami. Jó lenne, ha végre megszabadulnék a gyerekes gondolataimtól... holnap talán majd máshogy ébredek (csak levelibéka ne legyek!).

Brekeke.

2017.10.02.

A különbség Ég és Föld! Az egyik kék, a másik zöld. És mégis - na, miért is? -, ha visszanézem, még emlékszem, a régi képen miért néztem olyan szépen, mint mint két legörbült arcú kék szem.

Jólvanjó, befejezem.

Reggel korán keltem. Fél hatkor! Brrr. Elkészültem és húztam is le a vonathoz - mentem régészkedni. Anatómia jegyzet. Szakdolgozati teendők. Öt előadás az egyetemen. Közben még mentem egy kört a HÉV-vel, mert egyszer azt is ki kell próbálni... mit vártam? Hogy a világ egyből a feje tetejére fordul?

Mondok valamit. Teljesen mindegy, milyen számjeggyel kezdődik a naptári korom. Kézzel fogható változást érzékelek, többszörösét annak, amikor tizennyolc éves lettem. Mire jók ezek a számok? Szavazhattam, oké. Csak egy évet kellett vele várnom, napra pontosan. Később a szavazást érvénytelenítették, de legalább kaptam egy mágnest emlékbe. Piát is vettem. Az volt az első és egyben utolsó alkalom, de azt sem én ittam meg. Cigit mondjuk nem szereztem be... minek, ha van retró rágó? A kor a világon semmire nem jó, csak arra, hogy reálisnak képzelt társadalmi elvárásoknak feleltessen meg minket (pontosabban rávegyen, hogy megpróbáljunk megfelelni nekik).

Ennek semmi értelme. A harmadik X-be lépve azt mondom... bár nem ez volt a legmeghatóbb, legviccesebb vagy legnagyobb volumenű születésnapom, kétségkívül a mostanira fejlődtem a legtöbbet. Mindent másnak érzek, erről pedig nem az a nyavalyás szám tehet. Na jó... talán egy kicsit.

Az élet szép!

Szenvedély nélkül nincs értelme

Kicsit érzelgős lesz ez a poszt, vagy nem. Igyekszem annyi rációt belevinni, amennyi tőlem telik. A hangulatok mellé. Mert az értelem és az érzelem kiegészítik egymást.

Kezdeném azzal, miért nem írtam az utóbbi időben. Újhelyről nem publikáltam semmit, annak ellenére, hogy két teljes értékű és nyolc fejnélküli hullát találtunk az egyik szelvénybe temetve. Már a nevére sem emlékszem (a szelvénynek, nem a halottaknak). A gigantikus várhegyet és megmászását sem említettem. (Jó, tessék, felrakok néhány fotót, csak a rend kedvéért. Jó szemezgetést!)

A várhegy

Útban a várhegyre

Ásónyomon

Deszeretem boltíves kapu

Ezt a falat én tisztítottam!

Sárospataki leletpuzzle

Most pedig:

Causa1: Szeptember közepén az ásatásokkal párhuzamosan beindult az egyetemi élet, aminek felettébb örültem (erre persze csak utólag jöttem rá). Az, hogy kiestem az ingatlanpixisből, cseppet sem zavart. A Magyar Államvasutak és én egykettőre a szívünkbe zártuk a másikat, és kapcsolatunk azóta is... intenzív, hogy úgy mondjam. Legnagyobb örömömre.

Causa2: Szerencsémre kiderült, hogy a hivatásom egyben a hobbim is (jobban, mint gondoltam), azóta pedig le sem lehet állítani, folyamatosan képzem és szórakoztatom magam. Kitűnő példa erre csonthatározás (amit nem terveztem most részletezni, mert méltatlannak tartom, hogy a tudományágról két tagmondatban emlékezzek meg). Úgy néz ki, végre sínen van az életem - jobban, mint József Attiláé -, és már pontosan tudom, mit akarok belőle kihozni. Ez pedig nem kis dolog. Büszke vagyok magamra.

Causa3: Sok mindent átértékeltem az életemben, és arra jutottam, nem fog ártani, ha karakterfejlődöm egy hangyányit... vagyis na, fejlesztem a karakterem. Ki szeretnék lépni a fránya komfortzónámból, és minden erőmmel azon vagyok, hogy a cukormázat egy gigantikus bontógolyóval robbantsam le a személyiségemről (mindezt persze stílusosabban, mint Miley Cyrus). Ha nem vértezed fel magad a világ ellen, a világ megsebez. Ezt pedig szeretném a lehető legmesszebbről elkerülni.

Persze, mindig lesznek olyanok, akik megkérdőjelezik a döntéseim, hogy mi értelme ennek vagy annak, mikor jó vagyok így meg úgy is. Ja, nyilván szép ívű pályafutást eredményez, ha megmaradok egy tizenéves szintjén egész életemre, csak nem jövedelmező. Ezen kívül azért sem tudom a hasonló "jó tanácsokat" komolyan venni, mert ezek jórészt olyan emberektől származnak, akiknek tökéletesen közömbös a boldogságom. Miért is számítana nekik bármit? Én sem fogok a szomszéd lány halott kiskutyájával vagy Baradlay Kazimir húszkilós túlsúlyával foglalkozni, mert ezek nélkül is van elég megoldandó problémám. Viszont arra sem predesztinálom magam, hogy önjelölt prédikátorként tartsam nekik a hegyi beszédet, mit csináljanak és mit ne a saját életükkel.

Ahhoz, hogy az ember túlélje az életet (hah!), egyféle összetevő szükséges, az viszont kihagyhatatlanul: a szenvedély. Teljesen mindegy, mi a kiváltója; egy tevékenység, egy személy, vagy egy régi élmény emlékei, amikre szívesen gondolunk vissza... az egyetlen, ami számít, hogy a mindennapjainkból az érzéseket nem szabad száműzni. Motiváció nélkül nincs, ami a célig repítsen.

A minap én is kisebb számvetést végeztem, megéri-e az a rengeteg befektetett energia, hogy ilyen-olyan célt szolgáljon. Könnyebb lenne kényelmesen élni, ez igaz, de akkor hol lenne az eredmény?

Mindezt persze nem úgy mondom, mint aki a végtelenségig sajtolja magát (jó, volt azért olyan időszak is az életemben). Ha az ember elkötelezi magát valami mellett, nem fogja úgy érezni, hogy már megint muszáj, a fene vigye el, holott lenne jobb dolgom is. Akkor teszek egy 180°-os fordulót, és foglalkozom inkább a "jobb dolgommal". Minden okkal történik. Mehettem volna olyan irányba is, ahol nincs keresniValóm, de szerencsére az égiek közbeszóltak. Ha annak idején nem éreztem volna vesztesnek magam, nem láttam volna a kiúttalanságot, nem tudnék most így örülni az alagút végének. Ezért vagyok ennyire hálás mindenért.