Néha elengedem magam egy rövid időre, és belefeledkezem a pillanatba. Elfekszem a padon és vizslatom az eget - na nem a bárányfelhőket, hanem a világ egyedüli Valós állandóját, a végtelen változást.
Szándékosan nem írtam a koronavírusról a kezdeti vécépapír/élesztő/anyámtyúkja-felvásárolós időszakban, ahogy nem reagáltam a fokozatos megszorításokra, majd az azt követő nyári "ereszd el a hajamat" effektusra sem.
Most viszont kezd egyre nyilvánValóbbá válni, miként fejeződik ki a felelősségtudatos viselkedés és az emberi önkontroll; mennyit ér az összefogás, a biztonság; és mire merjünk hagyatkozni, amikor a világban mindenki sötétben tapogatózik - legalábbis szeretnénk ezt hinni, mert a sok vészterhes megoldás közül még mindig ez jár a legkevesebb fájdalommal.
A legidegtépőbb az egészben: várni. De vajon mire? Napjaink lassú felszámolására? A segítségre? Egy új időszámítás kezdetére, ami lehetővé teszi, hogy az emberek végre nem egymás ellen harcolva, hanem egymást támogatva haladjanak az úton egy magasabb rendű cél felé?
A napok lassabban telnek, mint valaha, és sokszor úgy érzem, jobb lenne elmenekülni. Küszöbön a változás, minden tekintetben. Addig pedig egyetlen feladat vár ránk: tartsunk ki!
Nemrég elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen sosem voltam "teljes értékű" kamasz. Persze, ugyanúgy előfordultak kisebb-nagyobb kihágásaim, mint bárki másnak, de nem szöktem meg otthonról, nem jártam bulikba és nem vittem haza kéthetente másik pasit. Már betöltöttem a tizennyolcat, amikor először ittam alkoholt, és egyetemista voltam, mikor először maradtam ki szórakozni hajnalig. Az állandó maximalizmusomat leszámítva szerintem kimondottan könnyen kezelhető gyerek voltam, és az is maradtam egészen tinédzserkorom végéig.
Aztán húszévesen egyszer csak bekattant valami. Hazaköltöztem az albérletből, ahol korábban laktam, és azóta nagyobb az arcom, mint valaha.
Ezt azzal magyarázom, hogy jogilag nem vagyok gyerek, ezért elviekben képes vagyok az átgondolt, érett, felelősségteljes döntéshozatalra (na persze). A gyakorlatban viszont mindez annyit jelent, hogy marhára az én csődöm, hogy a magánéletemben nem jutok egyről a kettőre. Jelenleg ott tartok, hogy a meglévő pénzem a tanulmányaimra van félrerakva, és nem egyszer eljátszottam már a gondolattal, hogy fel kellene használni az egészet és nyitni kéne a világ felé. Mert mi van akkor, ha mindaz, ami visszafog, tulajdonképpen egy légbuborék? Elvégre jó ideje nem látok már semmit a karrierből, ami lebeg a szemem előtt. Mióta eljöttem az egyetemről, napi szinten eszembe jut, hogy ha annak idején, érettségi után elvégzek egy keresett szakmát és nekiállok dolgozni, talán már lenne egy saját lakásom. Persze, akkor nem lehetnék régész. De tulajdonképpen, ha az leszek, az sem fogja garantálni az önállóságom. Ha szerencsém van, talán mégis bekerülök a tudományos életbe, rosszabb esetben muszáj lesz megerőltetnem magam és felszedni egy pénzes pasit, vagy mi a pék. Vagy akár otthon is maradhatok negyvenéves koromig, és paradicsomfoltos Rebel without a cause feliratos pólóban moshatok fogat.
A rám (pontosabban inkább magamra) erőltetett gyerekimidzs nagyban hozzájárult az androgün kampányom kibontakozásához, meg ahhoz, hogy én nőként mennyire becsülöm magam, és mit mutatok a külvilág felé. Először mindez jó poén volt, de be kell vallanom, ahogy rohan az idő, minden egyre nehezebb. Csak hogy lássuk a medvét: jelenleg majdnem huszonhárom éves vagyok, a volt évfolyamtársaim gyereket szülnek, én meg az ágyamon rendezgetem a plüssnyulaimat, mialatt a laptopomon bömböl a Klónok háborúja. Mindeközben azon röhögök, hogy mások szerint tizenhatnak nézek ki. Nagyszerű kilátások.
Persze, erre azt szokás mondani, hogy ha kényelmetlen a helyzet, ideje változtatni. De most őszintén: ahhoz, hogy kieszközöljem a változást, totális környezetváltozásra lenne szükségem. Csoda lenne, ha az ember olyan felállásban, amiben a gyerekszerepe be van betonozva, úgy viselkedik, mint egy nagyra nőtt óvodás?
Igazság szerint az a benyomásom, hogy a korosztályomra gyakran azt követően is jellemző e minta továbbélése, hogy kikerültek a családi fészekből és elviekben maguk irányítják az életüket. Így viszont mit akarunk egymástól? Jó esetben összeakad két tehetetlen félember, akik meglehetősen sérült önbecsüléssel rendelkeznek, és támogatóra lelnek a másikban - vagy ha rosszra fordul, nekiállják szívni egymás vérét. Meglehet, hogy bennem van a hiba, de nem érzem, hogy bármi hasonlóra igényt tartanék az életben.
Őszintén szólva, hiába lettem keményfejű lázadó, továbbra is szinte kizárólagosan a holnapnak élek. Mert mi értelme a mát kiélvezni, ha nem tehetem teljes értékű emberként, aki maga irányítja minden lépését? Lassan nem viselem el, ha összeakadok a családtagjaimmal a házban, hiszen rájuk nézve minduntalan szembesülök a saját fogyatékosságommal, hogy képtelen vagyok a privát mozgásteremet önerőből fenntartani. Megtahatném persze, hogy az egómra hallgatok, és az önállóság oltárán feláldozom a céljaim. Vagy kettétöröm a gerincem, és tövig benyalok egy egy sugardaddynek.
Fogalmam sincs, mások hogy élik meg a helyzetet, hogy lassan képtelenség fiatal felnőttként nem a szüleink nyakán élősködni, ha koncentrálni szeretnénk a jövőnkre. Az egyetlen dolog, amitől őszintén félek, hogy minél inkább kitolódik az autonómiám kezdete, annál inkább biztos vagyok benne, hogy amint bekövetkezik, vérszemet fogok kapni, és az elvesztegetett évek után kaparva, rövid úton kiégek.
Ha most találkoznék azzal a Lilivel, aki tavaly nyár végén kiokádta a blogjára a "Tepsiképű lányról" elnevezett - egyébként a címet leszámítva egészen vállalható - hanglemez borítóját, nem sokkal ezután pedig a címadó verset is közzétette, nos... Megkérdezném tőle, mégis mit gondolt, mit ér el ezzel a hozzáállással.
Jó nagy szamár voltam, vagy inkább egy kifejlett vágómarha, amiért azt gondoltam, az önsajnálat majd megoldja a problémáimat.
Rendben, ha elnéző akarok lenni magammal, talán betudható a viselkedésem annak, hogy eléggé rám járt a rúd akkoriban.
Hiába dolgoztam szét magam egész tanévben, az utolsó héten elengedtem a gyeplőt, aminek az lett a vége, hogy megvágtak (jobban mondva készakarva megvágattam magam) az államvizsgámon.
Miután beismertem a kudarcom, az apámmal majdnem fél évig nem beszéltünk egymással.
Mindenki előtt vállalnom kellett, hogy egy gyökér vagyok, és azoknak volt igazuk, akik egy lyukas garast sem tettek volna rá, hogy befejezem a szakot.
Nyári munkát vállaltam az egyetlen helyen, ahol el tudtam volna képzelni, hogy régészként karriert építsek, és rájöttem, hogy ebből nagy Valószínűséggel soha az életben nem lesz semmi (és nem azért nem lesz, mert lusta vagy mert kishitű vagyok).
Júliusban szembesülhettem a "jaj de jó, felvettek mesterire" jellegű posztokkal - hogy a diplomaosztót már ne is említsem. (Egyébként gratula mindenkinek! Nem irigykedtem, csak szomorú voltam, hogy nem állhattam ott veletek.)
Tudathasadásos személyiségem volt.
Ráadásul rájöttem, hogy rondának tartanak a barátaim.
Természetesen, ahogy lenni szokott, az utolsó csepp hatására kifolyt a pohár tartalma, és az egésznek az lett az eredménye, hogy "ha nem tetszik a lapos pofám, akkor kapjátok be a ferde f*******". :D
Tetőpontjára hágott a LaPetiteLilchen Androgün Mozgalom, miközben a szemem előtt ott cikáztak a #bodypositivity és a #mindenpasitökkelütött hashtagek, nem beszélve arról, hogy emiatt valami megmagyarázhatatlan boldogság öntötte el minden porcikámat.
Aztán november végén jött az áttörés: elkezdtem napi rendszerességgel jógázni, és úgy döntöttem, békét kötök a világgal. Elmélyülés terén ugyan kétségkívül van még hova fejlődnöm, abban viszont biztos vagyok, hogy elkezdtem elérni azokat a célokat, amik az út során lebegtek előttem.
Sikeresen leállamvizsgáztam, elengedtem a haragomat az egyetemmel, illetve a csalódottságomat az Akadémiával kapcsolatban, és elfogadtam, hogy Valószínűleg nem fog eljönni a pillanat, amikor odaállok az ismerőseim elé, és elfuserált kájlidzsenner fejjel közlöm velük, hogy most már én vagyok a legszebb a vidéken.
Annak idején megosztottam egy videót, kábé ilyen #beprepared stílusban, hogy készüljetek, mert jövök és felszántom az arcotokat - utólag viszont beláttam, hogy egy bemutatkozó audio lemeznek talán nem kellene a burkolt nárcizmus és a vehemens önutálat végletei között csapongania.
Sokkal inkább egy kiforrott és kellőképpen letisztult anyagra vágytam, amiben nem kell két kézzel kapkodnom a vágyott idill után.
Így született meg a LILCHEN 2020 borítóterve, ami korábbi zabitestvérkéjével ellentétben nem próbál többnek látszani, mint ami: egy visszafogott, mégis ötletes próbálkozás a változások évében, egy olyan lánytól, aki ha kell, meghúzza magát a háttérben, mégis van elég kitartása, hogy megküzdjön az álmaiért.
P.S.: Most már szándékosan nem mondok időpontot, mikor kerülnek fel a hanganyagok. Minden a helyén lesz, amint eljön az ideje.
A mai napon újabb évfolyam záróvizsgázott régészet szakon.
Ez azt jelenti, hogy immár egy évvel ezelőtt történt, hogy száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem - erre viszont csak az utóbbi időben jöttem rá.
Fél tenyeremen meg tudom számolni, hányszor jártam tavaly június óta a BTK campusán, és a csupasz öklömön, hányszor tettem mindezt emelt fővel. Féltem beismerni, de az az ember, aki egy évvel ezelőtt reggel belépett az egyetem kapuján, nem él többé. Megszűnt létezni.
Fogalmam sincs, mit vártam.
Valahol a második vizsganapon zajlott bűvös tételhúzás és a hazafelé tartó vonatút között sikerült elvesztenem Ariadné fonalát - de az is lehet, hogy önként hagytam, hogy eltűnjön előlem az éterben.
"Életem talán legjobb éve lesz az idei", írtam a legjobb barátomnak, mert hinni akartam benne, hogy így is lesz.
Nem tévedtem túl sokat.
Tulajdonképpen be kell valljam, hogy az elmúlt évem, melynek túlnyomó részét egy cirka 25 kilométeres körzetben éltem le, jobban kinyitotta a szemem, mint bármilyen mennyiségű lexikális tudás, amit ez idő alatt a fejembe tölthettem volna, és gyakorlatiasabbá tett, mint akármiféle távoli országban szerzett tapasztalat.
Sokat tanultam a munkáról. Sokat tanultam a belső értékekről. Sokat tanultam saját magamról.
Nehéz megfogalmazni, miért harcoltam sokáig azután is, hogy éreztem, a kocka el van vetve.
Visszatértem Visegrádra, hogy rendbe tegyem a dolgaimat, miközben a machiavellista énem sötét árnyéka minduntalan ott lebegett mögöttem, azt várva, mikor veheti át fölöttem az irányítást örökre.
Írtam egy ismerősnek, hogy küldje el a szakdolgozati anyagát, mert nekem ez kell, én a következő három évben ezzel fogok dolgozni...
Visszajöttem. Essünk túl rajta. Igazából már úgyis mindegy. Én soha többé nem leszek képes a szemetekbe nézni.
Az álom, amiben a mesterszakot az alapszak utolsó két évének miliőjében vázoltam fel, szertefoszlott.
Mi más történt volna?
Én már nem az a beleValó lány vagyok, aki a teherautó platóján utazott hazáig, és szarkasztikus megjegyzéseket tett vadidegenek felelőtlen gyerekvállalási szokásaira.
Nem vagyok más, mint egy ambivalens, rezignált bizakodó, aki végül belátta, hogy talán éppen a számtalan naiv elgondolása miatt sodródott a szakadék szélére.
Való igaz, az MTA volt az előre felépített "A" tervem, és nem létezett "B" verzió - helyette kialakult a patthelyzet, amit nyugtázva kénytelen voltam beismerni az igazat. Mert jól van, Lilike, hitegetheted magad még háromszor három meg harminchárom évig, de ha nem fedezed fel végre a saját utad a régészetben, örök időkig álomképeket fogsz kergetni. Ez pedig egy eleve halva született ötlet.
A legnagyobb hibám, hogy kiábrándítóan türelmetlen vagyok - leginkább önmagammal szemben.
Végtére is teljesen mindegy, hányszor írom a lap szélére, hogy továbbra is régész akarok lenni, és - a cudar életbe már -, az is leszek!. Mert ha nem így lenne végül, akkor sem változna semmi.
Kivéve persze a tényt, hogy tisztában vagyok vele: mostantól egyedül akkor léphetek erre az ösvényre, ha csak és kizárólag magamért teszem.
Bárki bármit mond, a munka és a magánélet tartós szétválasztása alapvető fontosságú. Elviekben tehát azt a tényt, hogy nem érdekel a saját múltam, a felmenőim kutatása és a nosztalgiázás, hogy "jajj, mi volt azokban a régi szép időkben", teljesen független attól, mi a foglalkozásom.
Vagy mégsem?
Maradjunk annyiban, hogy a sztereotípiákat igyekszem a lehető legnagyobb ívben kerülni.
Amikor az emberek megtudják, hogy végzettségemet tekintve régésztechnikus vagyok (még ha egyelőre nem is helyezkedtem el ebben a munkakörben), gondolatban belesuvasztanak egy több évszázados - vagy évezredes - időkapszulába, amiből ezt követően rendszerint állati nehéz kikecmeregni.
"Ja, igen, te olyan izé vagy, tudod, aki kiállításokat szervez a Szépművészetiben, és egyiptomi szövegeket fordít magyarra, ugye?"
Először is: a hieroglifákhoz éppen hogy annyit értek, hogy ha lefirkálok egy oroszlánt, egy fésűt, majd mindezt megismétlem, az a nevemet jelenti. Másodszor: jártam a Szépművészetiben, és a maga nemében bámulatos, de hogy én ott napi rendszerességgel vezessem körbe a bámészkodó turistákat és a zsivajgó diákcsoportokat, nem az én világom.
Tulajdonképpen, mióta három évvel ezelőtt létrehoztam ezt az oldalt, sorozatosan visszakanyarodom ahhoz a kérdéshez, mit jelent számomra a régészettudomány, és mi a szerepe az életemben.
Az első nyári ásatásom óta, ha nem is emelkedett misztikus szintekre a szakértelmem - mert a jó pap holtig tanul, főként, mert a megszerzett tudás egy része passzívvá alakul -, meghatározó élményekkel gazdagodtam: elvégeztem első önálló kutatásomat, diplomát szereztem, előadtam egy kisebb konferencián, eljutottam Kínába, szűk egy évet dolgoztam restaurátor segédként és egy ideig az MTA BTK Régészeti Intézetét is napi rendszerességgel látogattam.
A régészet olyan távlati célokat tett világossá előttem, amik után korábban csak sötétben tapogatóztam, csúnya szóval tehát a létező összes szempontból értelmet adott a szánalmas kis életemnek. Rengeteg örömöt okozott, és időnként úgy éreztem, visszafordíthatatlanul feldúlja a mindennapjaim.
Mindahányszor előkerült a blogomon ez a téma, igyekeztem tisztázni legalább két alapvető kérdést: egyrészt, hogy - egyelőre - nem vagyok régész; másrészt pedig, hogy valószínűleg miután az leszek, sem fogok úgy gondolkodni, mint a régészek többsége. Engem nem zavar, ha az Erzsike nagyanyja talál egy borostyán brosstűt, és inkább az unokájának adná, mint hogy beszolgáltassa a múzeumnak. Együttérzek a Pistiék családjával, akiknek a telkét műemlékvédelmi területté nyilvánították, és azokat az embereket is megértem, akik helytelenítik, hogy megbolygatjuk a halottakat. Ugyanakkor nem árt hozzátenni, hogy ez utóbbival könnyen megbirkózik a lelkiismeretem... még a saját felmenőim maradványait is feláldoznám a tudomány oltárán, olyannyira nem jelent semmit a vérség, meg hogy mit kellene követnem - egyedül az számít, amivé válni szeretnék. És ez a jövőcentrikus buzgalom a régészek körében... nos, talán nem kimondottan szokványos.
Ha valaki azzal macerálná a fluid személyiségemet, hogy legyen képes végre hivatásszerűen elkötelezni magát valami mellett, kétségkívül a régészet lenne az első dolog, ami mellett letenném a voksomat. Mindez persze szigorúan elméleti feltevés, merthogy nincsenek gyökereim. És idővel eljön az a pont, amikor az elvem, miszerint az emberiség érdekei mindenben az egyén fölött állnak, már nem lesz elég magyarázatnak.
Az utóbbi három évben folyamatosan azért küzdöttem, hogy befogadjam magamba a régészetet. De vajon a régészet is be tud fogadni engem?
Megírtam egy levelet, aminek a nehézségét semmi máshoz nem tudnám hasonlítani.
Elküldtem.
Most várom a választ és remegek.
Én is többet vártam magamtól.
Azt hittem, én leszek az utolsó ember, aki a végsőkig kitart, akit nem tántoríthat el semmi.
Aztán rájöttem, hogy belefáradtam. Hiába harcoltam ugyanis a jó célért mindvégig - nem úgy közelítettem meg a feladatot, ahogy a szívem mélyén élő, igazi, beleValó (megalol) énem tenné.
Most pedig félek a következményektől.
Leginkább amiatt liftezik a gyomrom, mit fog gondolni az a két ember, akinek a véleménye mindezidáig a legjobban számított (bár még mindig jobb, mintha mindenki más nézőpontjára rápörögnék, ahogy korábban is tettem).
Néhány év, és talán arra sem fognak emlékezni, hogy egyáltalán ismertek valamikor.
Bár így lenne.
Ha őszinte akarok lenni magamhoz (márpedig miért akanék mást tenni?) a tetteim alapján inkább szégyenfolt az enyém, mint sikertörténet.
Ha tehetném, visszaforgatnám az időt egy évvel ezelőttre, amikor még bíztak bennem az emberek, és talán még el is hitték, hogy viszem valamire.
Hiába. Amennyit fejlődött a gyakorlati érzékem, annyival csökkent bennem a képesség, hogy képes legyek megülni a fenekemen és az elméleti feladataimra összpontosítani.
De hát basszus, élni akarok, felépíteni a jövőmet, és ha hagyom, hogy korlátok közé legyek szorítva, akár mások, akár saját magam által, akkor soha az életben nem válhatok azzá, akivé lennem kell.
Az illemtan könyvek korántsem tarthatók a modern kor vívmányainak. Épp ellenkezőleg: már csaknem kilencszáz évvel ezelőtt, II. (Plantagenêt) Henrik angol király udvarában is előírták a jó modort.
Az etikett első írásos összefoglalása Beccles-i Dániel nevéhez köthető. "A civilizált ember könyve" (Urbanus Magnus) egy 2800 soros, verses formában írt, latin nyelvű ajánlás, mely - bevezető leírása alapján - valószínűleg a nemesi háztartásokban szolgáló ifjak számára készült.
A szerző a hagyomány szerint egyenesen Henrik király üzenetét tolmácsolja a "faragatlan fickóknak", akik az élet minden területén leckét kaptak az illendő magaviseletről.
A gyűjtemény bizonyos pontjai a mai normáknak is könnyen megfeleltethetők (pl. "ne játssz az étellel az asztalnál", "ne lopd el az evőeszközöket", "illetlenség templomban elaludni"), többségük viszont a huszonegyedik század emberének meglehetősen abszurdnak tűnhet. Ilyen tanács többek között a "ne az előcsarnokban szállj le a lóról" (mert azért valljuk be, az emberek manapság igen ritkán közlekednek lóháton... meg különben is, kinek van a házában előcsarnok?), és hogy "ne beszélj sokat, ha gazdagok asztalánál eszel" (nem feltétlenül arányos az anyagi javakkal, ki mekkora tekintélyelvű köcsög).
Vitathatatlan azonban, hogy a leginkább megmosolyogtató ajánlások a személyes higiéniával foglalkoznak:
"Amikor megéhezel, és készen állsz az evésre, ürítsd előbb beleidet." (Ez mondjuk evidens.)
"Ne legyen nagy számú hosszú szőr orrlyukadban."
"Ha böfögésnek érzed szükségét, ne felejts el a plafon felé nézni." (Nini, hát ez ki volt, csak nem a pók a falon?)
"Ha kezedbe fújod orrod, ne nézegesd a tenyereden lévő mocskot." (Nekik még nem volt Cevájuk LOL.)
"Ne támadd meg az ellenséged, ha látod, hogy éppen a dolgát végzi." (Szóval ha beguggolok a bokorba, akkor az cine.)
"Mások előtt alfeled ne adjon ki titkos szelet combjaid között." (Bölcs Salamon mondta vala...)
"A vendégek, hírnökök és szolgák ne vizeljenek az épületben. A ház ura vizelhet saját otthonában." (Mert a saját otthonomat nyilván szívesen mocskolom össze. Több mint Valószínű.)
Érdemes megemlíteni a király (avagy a szerző?) erkölcsi útmutatásait is.
"A nők kéjesek és megbízhatatlanok, mindig készek a paráznaságra."
Ömmm...
"Bármit tesz a feleséged, őrizd meg a házasságot."
"Ha már nem bírsz magaddal, ne közönséges kurvához menj, és intézd el gyorsan."
asdjdlogmgdnsjxns
És egy nyilvánValó, Magdi anyusos példa:
"Ha azt akarod, hogy az emberek valamit ne tudjanak meg, ne mondd el a feleségednek."
[...]
Meg kell hagyni, helyenként fájdalmasan hasonlít a gondolkodásunk a Henrik-korabeli faragatlan fickókékra (a szokásainkról már nem is beszélve).
