Megírtam egy levelet, aminek a nehézségét semmi máshoz nem tudnám hasonlítani.
Elküldtem.
Most várom a választ és remegek.
Én is többet vártam magamtól.
Azt hittem, én leszek az utolsó ember, aki a végsőkig kitart, akit nem tántoríthat el semmi.
Aztán rájöttem, hogy belefáradtam. Hiába harcoltam ugyanis a jó célért mindvégig - nem úgy közelítettem meg a feladatot, ahogy a szívem mélyén élő, igazi, beleValó (megalol) énem tenné.
Most pedig félek a következményektől.
Leginkább amiatt liftezik a gyomrom, mit fog gondolni az a két ember, akinek a véleménye mindezidáig a legjobban számított (bár még mindig jobb, mintha mindenki más nézőpontjára rápörögnék, ahogy korábban is tettem).
Néhány év, és talán arra sem fognak emlékezni, hogy egyáltalán ismertek valamikor.
Bár így lenne.
Ha őszinte akarok lenni magamhoz (márpedig miért akanék mást tenni?) a tetteim alapján inkább szégyenfolt az enyém, mint sikertörténet.
Bár így lenne.
Ha őszinte akarok lenni magamhoz (márpedig miért akanék mást tenni?) a tetteim alapján inkább szégyenfolt az enyém, mint sikertörténet.
Ha tehetném, visszaforgatnám az időt egy évvel ezelőttre, amikor még bíztak bennem az emberek, és talán még el is hitték, hogy viszem valamire.
Hiába. Amennyit fejlődött a gyakorlati érzékem, annyival csökkent bennem a képesség, hogy képes legyek megülni a fenekemen és az elméleti feladataimra összpontosítani.
De hát basszus, élni akarok, felépíteni a jövőmet, és ha hagyom, hogy korlátok közé legyek szorítva, akár mások, akár saját magam által, akkor soha az életben nem válhatok azzá, akivé lennem kell.
____________________________________________________
Meghúztam a vonalat. Ezen már nem jön át semmi, aminek az új rendszerben nincs helye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése