Önostorozás helyett arat a Zen!

Ha most találkoznék azzal a Lilivel, aki tavaly nyár végén kiokádta a blogjára a "Tepsiképű lányról" elnevezett - egyébként a címet leszámítva egészen vállalható - hanglemez borítóját, nem sokkal ezután pedig a címadó verset is közzétette, nos... Megkérdezném tőle, mégis mit gondolt, mit ér el ezzel a hozzáállással.

Jó nagy szamár voltam, vagy inkább egy kifejlett vágómarha, amiért azt gondoltam, az önsajnálat majd megoldja a problémáimat.

Rendben, ha elnéző akarok lenni magammal, talán betudható a viselkedésem annak, hogy eléggé rám járt a rúd akkoriban.

• Hiába dolgoztam szét magam egész tanévben, az utolsó héten elengedtem a gyeplőt, aminek az lett a vége, hogy megvágtak (jobban mondva készakarva megvágattam magam) az államvizsgámon.
• Miután beismertem a kudarcom, az apámmal majdnem fél évig nem beszéltünk egymással.
• Mindenki előtt vállalnom kellett, hogy egy gyökér vagyok, és azoknak volt igazuk, akik egy lyukas garast sem tettek volna rá, hogy befejezem a szakot.
• Nyári munkát vállaltam az egyetlen helyen, ahol el tudtam volna képzelni, hogy régészként karriert építsek, és rájöttem, hogy ebből nagy Valószínűséggel soha az életben nem lesz semmi (és nem azért nem lesz, mert lusta vagy mert kishitű vagyok).
• Júliusban szembesülhettem a "jaj de jó, felvettek mesterire" jellegű posztokkal - hogy a diplomaosztót már ne is említsem. (Egyébként gratula mindenkinek! Nem irigykedtem, csak szomorú voltam, hogy nem állhattam ott veletek.)
• Tudathasadásos személyiségem volt.
• Ráadásul rájöttem, hogy rondának tartanak a barátaim.

Természetesen, ahogy lenni szokott, az utolsó csepp hatására kifolyt a pohár tartalma, és az egésznek az lett az eredménye, hogy "ha nem tetszik a lapos pofám, akkor kapjátok be a ferde f*******". :D

Tetőpontjára hágott a LaPetiteLilchen Androgün Mozgalom, miközben a szemem előtt ott cikáztak a #bodypositivity és a #mindenpasitökkelütött hashtagek, nem beszélve arról, hogy emiatt valami megmagyarázhatatlan boldogság öntötte el minden porcikámat.

Aztán november végén jött az áttörés: elkezdtem napi rendszerességgel jógázni, és úgy döntöttem, békét kötök a világgal. Elmélyülés terén ugyan kétségkívül van még hova fejlődnöm, abban viszont biztos vagyok, hogy elkezdtem elérni azokat a célokat, amik az út során lebegtek előttem.

Sikeresen leállamvizsgáztam, elengedtem a haragomat az egyetemmel, illetve a csalódottságomat az Akadémiával kapcsolatban, és elfogadtam, hogy Valószínűleg nem fog eljönni a pillanat, amikor odaállok az ismerőseim elé, és elfuserált kájlidzsenner fejjel közlöm velük, hogy most már én vagyok a legszebb a vidéken.

Annak idején megosztottam egy videót, kábé ilyen #beprepared stílusban, hogy készüljetek, mert jövök és felszántom az arcotokat - utólag viszont beláttam, hogy egy bemutatkozó audio lemeznek talán nem kellene a burkolt nárcizmus és a vehemens önutálat végletei között csapongania.

Sokkal inkább egy kiforrott és kellőképpen letisztult anyagra vágytam, amiben nem kell két kézzel kapkodnom a vágyott idill után.

Így született meg a LILCHEN 2020 borítóterve, ami korábbi zabitestvérkéjével ellentétben nem próbál többnek látszani, mint ami: egy visszafogott, mégis ötletes próbálkozás a változások évében, egy olyan lánytól, aki ha kell, meghúzza magát a háttérben, mégis van elég kitartása, hogy megküzdjön az álmaiért.

P.S.: Most már szándékosan nem mondok időpontot, mikor kerülnek fel a hanganyagok. Minden a helyén lesz, amint eljön az ideje.