Ez azt jelenti, hogy immár egy évvel ezelőtt történt, hogy száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem - erre viszont csak az utóbbi időben jöttem rá.
Fél tenyeremen meg tudom számolni, hányszor jártam tavaly június óta a BTK campusán, és a csupasz öklömön, hányszor tettem mindezt emelt fővel. Féltem beismerni, de az az ember, aki egy évvel ezelőtt reggel belépett az egyetem kapuján, nem él többé. Megszűnt létezni.
Fogalmam sincs, mit vártam.
Valahol a második vizsganapon zajlott bűvös tételhúzás és a hazafelé tartó vonatút között sikerült elvesztenem Ariadné fonalát - de az is lehet, hogy önként hagytam, hogy eltűnjön előlem az éterben.
"Életem talán legjobb éve lesz az idei", írtam a legjobb barátomnak, mert hinni akartam benne, hogy így is lesz.
Nem tévedtem túl sokat.
Tulajdonképpen be kell valljam, hogy az elmúlt évem, melynek túlnyomó részét egy cirka 25 kilométeres körzetben éltem le, jobban kinyitotta a szemem, mint bármilyen mennyiségű lexikális tudás, amit ez idő alatt a fejembe tölthettem volna, és gyakorlatiasabbá tett, mint akármiféle távoli országban szerzett tapasztalat.
Sokat tanultam a munkáról. Sokat tanultam a belső értékekről. Sokat tanultam saját magamról.
Nehéz megfogalmazni, miért harcoltam sokáig azután is, hogy éreztem, a kocka el van vetve.
Visszatértem Visegrádra, hogy rendbe tegyem a dolgaimat, miközben a machiavellista énem sötét árnyéka minduntalan ott lebegett mögöttem, azt várva, mikor veheti át fölöttem az irányítást örökre.
Írtam egy ismerősnek, hogy küldje el a szakdolgozati anyagát, mert nekem ez kell, én a következő három évben ezzel fogok dolgozni...
Visszajöttem. Essünk túl rajta. Igazából már úgyis mindegy. Én soha többé nem leszek képes a szemetekbe nézni.
Az álom, amiben a mesterszakot az alapszak utolsó két évének miliőjében vázoltam fel, szertefoszlott.
Mi más történt volna?
Mi más történt volna?
Én már nem az a beleValó lány vagyok, aki a teherautó platóján utazott hazáig, és szarkasztikus megjegyzéseket tett vadidegenek felelőtlen gyerekvállalási szokásaira.
Nem vagyok más, mint egy ambivalens, rezignált bizakodó, aki végül belátta, hogy talán éppen a számtalan naiv elgondolása miatt sodródott a szakadék szélére.
Való igaz, az MTA volt az előre felépített "A" tervem, és nem létezett "B" verzió - helyette kialakult a patthelyzet, amit nyugtázva kénytelen voltam beismerni az igazat. Mert jól van, Lilike, hitegetheted magad még háromszor három meg harminchárom évig, de ha nem fedezed fel végre a saját utad a régészetben, örök időkig álomképeket fogsz kergetni. Ez pedig egy eleve halva született ötlet.
A legnagyobb hibám, hogy kiábrándítóan türelmetlen vagyok - leginkább önmagammal szemben.
Végtére is teljesen mindegy, hányszor írom a lap szélére, hogy továbbra is régész akarok lenni, és - a cudar életbe már -, az is leszek!. Mert ha nem így lenne végül, akkor sem változna semmi.
Kivéve persze a tényt, hogy tisztában vagyok vele: mostantól egyedül akkor léphetek erre az ösvényre, ha csak és kizárólag magamért teszem.
Alea iacta est.
Nem maradt több dobásom.
Máris sok a múltad. Hej!
VálaszTörlésMaradj így. Csak élned kell.