Néha elengedem magam egy rövid időre, és belefeledkezem a pillanatba. Elfekszem a padon és vizslatom az eget - na nem a bárányfelhőket, hanem a világ egyedüli Valós állandóját, a végtelen változást.
Szándékosan nem írtam a koronavírusról a kezdeti vécépapír/élesztő/anyámtyúkja-felvásárolós időszakban, ahogy nem reagáltam a fokozatos megszorításokra, majd az azt követő nyári "ereszd el a hajamat" effektusra sem.
Most viszont kezd egyre nyilvánValóbbá válni, miként fejeződik ki a felelősségtudatos viselkedés és az emberi önkontroll; mennyit ér az összefogás, a biztonság; és mire merjünk hagyatkozni, amikor a világban mindenki sötétben tapogatózik - legalábbis szeretnénk ezt hinni, mert a sok vészterhes megoldás közül még mindig ez jár a legkevesebb fájdalommal.
A legidegtépőbb az egészben: várni. De vajon mire? Napjaink lassú felszámolására? A segítségre? Egy új időszámítás kezdetére, ami lehetővé teszi, hogy az emberek végre nem egymás ellen harcolva, hanem egymást támogatva haladjanak az úton egy magasabb rendű cél felé?
A napok lassabban telnek, mint valaha, és sokszor úgy érzem, jobb lenne elmenekülni.
Küszöbön a változás, minden tekintetben. Addig pedig egyetlen feladat vár ránk: tartsunk ki!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése