Régészet és tévképzet, avagy így pazaroltam el 3,5 évet az életemből

Ezt az írást jóformán egy teátrális elköszönés helyett hoztam, mert nem tagadom, tervben volt, hogy felszámolom a La Petite Cultural Vagabond blogot. Akárhányszor nekiültem az elmúlt hónapokban, hogy helyzetjelentést adjak, realizáltam, hogy
1. igazából nincs miről,
2. fogalmam sem volt, lenne-e az egésznek bárminemű alapja.

Igazság szerint, tartozom egy vallomással:
a La Petite Cultural Vagabond mindvégig puszta öncsaláson alapult.
Na, nem a tartalmát tekintve, sokkal inkább az inspirációmat illetően, ami - így utólag végiggondolva - legalább ugyanolyan fontos lett volna, kiváltképp egy erősen érzelemmotivált ember esetében.

Tavaly ilyentájt sikerült beismernem, hogy bármennyi ellentmondást támaszt a szakmámmal szemben, úgy érzem, egyáltalán nincsenek gyökereim. Ez egyébként azóta érdemlegesen változott, ami talán pont egy a koronavírus kisszámú pozitív mellékhatásai közül. Vagy ki tudja, lehet én is öregszem.

Visszakanyarodva az eredeti témához: a régészet, mint olyan, sosem jelentett vakvágányt számomra, ebben én is biztos voltam (vagy ha nem, csak elhanyagolható ideig). Ahhoz viszont, hogy egészséges viszonyt alakítsak ki a szakmámmal, vissza kellett térnem a történet elejére, amikor még nem volt bennem ez az állandó görcsös megfelelési kényszer. Amikor azt számoltam, hány töltelék alapozó tárgyat kell még teljesítenem, amíg sor kerül a következő ásatásra;  amikor egy kisgyerek lelkesedésével küldözgettem az ismerőseimnek az első saját kezűleg kiásott állatcsontjaimat, mert Bartosiewicz tanár úr volt a példaképem; amikor nem kérdőjeleztem meg az elhatározásaimat, mert minden eltörpülni látszott egy hülyeség mellett... ami miatt aztán arcul ütött a felismerés, hogy nem állok készen arra, hogy régész legyek, és egyelőre nincs értelme nekivágnom a mesterszaknak. A megszerzett ismeretekkel és a befektetett energiával nem lett volna baj - a probléma egyszerűen az volt, hogy nem a megfelelő forrásból merítettem motivációt, ami hosszú távon az egész pályámat megmérgezte volna.

Ezért adtam fel az államvizsgát. Ezért múltam alul önmagam.

Bizonyos dolgokra rendszerint nem készít fel minket senki - azt legalábbis kevesen hangoztatják, hogy az átfogó tudás és a megfelelő fizikum mellett a pszichés alkalmasság is kulcsszereppel bír, bármit tegyen az ember. Az elhivatottsághoz - vagy a józan kitartáshoz, mert nem akarok patetikusnak tűnni - pedig stabil alapozásra van szükség.

Tehát két választásom van: átértékelem az eddigieket és saját elhatározásomból folytatom a régészetet, vagy - felvállalva, hogy másodév óta olyasmivel hitegettem magam, aminek Valójában létjogosultsága sem volt soha - pályát módosítok, mielőtt kifutok az időből. A langyosvizet opciónak tekinteni nem lehet.

Szembe kell néznem az érzéseimmel.
Szembe kell néznem a démonaimmal.
Szembe kell néznem az egyetemmel.

Szóval az van, hogy Sólyom Lilinek hívnak, 23 éves vagyok, és egyelőre tulajdonképpen egy senki. Ja, mellesleg igen, archeozoológus leszek. De most már marhára nem azért, hogy engem szeressenek a legjobban.