Jó dolog nézelődni Pekingben, meg tervezgetni, mi mindent járjon végig az ember - aztán szembesülni vele, hogy másfél nap alatt végigcaplatni egy akkora városon, ami Budapestet tizenötször magába foglalja, fizikai képtelenség, megint csak más tészta.
Megjegyezném: az ásatási periódus előtt már kaptunk egy napot szabad foglalkozásra: koszosan, nyűgösen, az időeltolódás következtében holtfáradtan, ráadásul pont a kínaiak nemzeti ünnepén, amikor konkrétan annyi ember járt-kelt az utcán, hogy egy gombostűt nem lehetett volna leejteni közéjük. Beköszöntött az október, ennek ellenére enyhe nyári kánikula szállta meg a fővárost - vagy legalábbis az északi részét -, így egy kellemes négyórás séta után jóformán csak enni és feküdni maradt erőm. Ha esetleg az jönne át, hogy panaszkodom: nem kenyerem, abszolút. De amikor az ember odáig süllyed, hogy a saját születésnapjának a felét átalussza, felmerül a gondolat, hátha ennek tényleg nyomós okai adódtak. Na, de nem ez a lényeg.
A hivatalosan három pekingi napunkból tehát az első tulajdonképpen vegetációval és alvással telt, míg a másodiknak a fele a visszaúttal ment el majdnem teljesen - és akkor maradt egy esténk (cirka két óránk sötétedésig), valamint még egy napunk, hogy kiélvezzük Peking csodáit. Nem a legjobb deal, de ki kellett hozni belőle a maximumot.
Tehát: napnyugtáig két órát a Régi Nyári Palotában, vagyis a Yuanmingyuan Parkban töltöttünk, amit a szállásról tizenöt perc alatt könnyűszerrel meg lehetett közelíteni. A környezet barátságos, természetközeli, a park épületei pedig kimondottan impozánsnak hatnak, különös tekintettel a kőfaragványokra.
Egyébként, a terület brutálisan nagy - és ennek ellenére meglepően tiszta! Nem csoda, hogy az ünnep idején is több ezren voltak kíváncsiak rá. Az egyedüli negatívum, hogy bár a zöld övezetet csak fél nyolc után kell elhagyni, közvilágítás híján este hat óra után könnyen horrorfilmes hangulatba kerülhet az ember. Ha nem száll le az est olyan hamar, biztosan elidőzünk még itt - tekintve, hogy az óriási kertnek nagy jóindulattal talán a harmadát sikerült feltérképeznünk.
Másnapi program: egy kis Tiltott Város, mely a Tiananmen Square-en keresztül tökéletesen megközelíthető. Mao Ce-tung pártelnök hatalmas portréját rendszerint kétoldalt őrzik (nem mintha bárki kárt akarna benne tenni, de legalább az egyenruhások menőn mutatnak mellette).
A hely egyébként nem túl nagy kiterjedésű, viszont célszerű útba ejteni, ha másért nem, azért, mert az innen nyíló Déli Kapu egyenesen a Tiltott Városba vezet (ahonnan az Északi Kapu csak kifele visz, tehát érdemes a kettőt nem összekeverni).
A belső épületcsoportnak külön története van, számuk - 980 - pedig elsőre brutálisan hangzik. Másodjára is. Majd amikor odaérünk és rádöbbenünk, hogy 1. ezek belsejébe 99,9%-ban tilos bemenni, és 2. a város területének csak egy része látogatható, a teret - és a hozzá tartozó kiállítást - játszi könnyedséggel bejárjuk két óra leforgása alatt. Mindez persze a látványosság értékéből nem vesz el a világon semmit.
Végül pedig, a Nyári Palota. Mindhárom közül talán a legidőigényesebb terep, amit három óra alatt feszített tempóban körbe lehet járni - bár sokan vannak, akik egy egész napot eltöltenek itt. Szóval, tekintélyes gyalogtúra, az biztos, és ebbe a Palota épületének bejárása nem is tartozik bele!
Azért jóleső fizikai fáradtságot tud adni.
Összességében: jónéhány látványosságot szeretnék még a későbbiekben meglátogatni Kínában, de eddigi tapasztalataim alapján fergetegesen éreztem magam. Ez a három helyszín kihagyhatatlan! Különösen a lentebbi fa a Nyári Palota kertjében.
A következő talán maga a Nagy Fal lesz.
