Mostanában gyakran elgondolkodom azon, mi alapján dönti el az ember, miben hisz és miben nem. Talán mondanom sem kell, ebben az a legnehezebb, hogy eléggé behatárolt ismereti síkon mozgunk és szinte lehetetlen, hogy akár egyetlen globális jelentőségű témában teljesen kiismerjük magunkat. Amikor én eldöntöttem, milyen rituális elemek köré építem a hitemet, kétségkívül nagy hatást gyakorolt rám a rokonságom, a felmenőim és a környezetem kultúrája, valamint a szellemiség, amiben neveltek kisgyerek korom óta.
Számomra a bensőséges áhítattal átszőtt környezet mindig többet jelentett, mint a modern gondolkodású emberek többségének, hiszen rendszerint segített abban, hogy közelebb érezhessem magamhoz azokat az személyeket, akikre emberként felnézek és már nincsenek közöttünk. Gyerekként nagyon fiatalon elkezdtem hittanra járni, és emlékszem, az első verseim is ilyen indíttatással születtek: hetente minden foglalkozásra írtam egy adott témában. Az itt tanult dalokat is imádtam, és kvázi késztetést éreztem, hogy megtanuljam hangszeren is játszani őket. Imádtam szerepelni, a templomban énekelni, szavalni, ezek az élmények váltak később számomra meghatározóvá, ami nem csoda, hiszen tizennyolc éves koromig egyetlen közösségben sem éreztem ennyire, hogy része vagyok az egésznek.
Ezt úgy írom, hogy nem vagyok sem szélsőséges, sem túlontúl elszánt ember, aki napi rendszerességgel templomba jár. Volt persze több korszak életem során, amikor úgy éreztem, ez sokat segít, idővel viszont szembekerültem a kérdéssel: ki vagyok Valójában, és mire bízom rá az életem? Miben hiszek én egyáltalán? Annak ellenére, hogy keresztény embernek tartom magam, sosem okozott gondot, hogy gondolatban átjárjak a dimenziók között. Amikor például előkerül egy másik vallás, vagy akár a többistenhit, egyáltalán nem idegenkedem tőle, sőt, konkrétan fűt a vágy, hogy többet megtudhassak róla - anélkül, hogy hozzám tartozónak érezném azt. Oké, ez még rendben van. De mivel magyarázom azt, hogy keresztényként közel állnak hozzám a buddhista tanok, hiszek a reikiben és alapvetően mégis tudományos szemléletmód alapján élem az életem? Ha bárki kész tények elé állít, kész vagyok megkérdőjelezni azt. Istent miért nem?
Nos, ezek talán a legjelentősebb kérdések, melyekre nem tudtam - és egy részükre ma sem igazán tudok - választ adni. A legegyszerűbben talán azzal magyarázhatom az álláspontom, hogy a bizonytalan embernek szüksége van valamiféle fogódzkodóra, és mivel nem bízom meg akárkiben, úgy láttam a legjobbnak, ha a hitemre alapozom a biztonságom. Sokáig működőképes is volt a tervezet, viszont ahogy egyre magabiztosabb lettem, egyre több ponton kerestem logikus válaszokat mindarra, ami elém került, és egyre többet akartam látni más felfogásokból is. Kezembe vettem a sorsomat és rájöttem, hogy bár nem vagyok képes bármire, nagyon sok dologra igen. Most ezért legyek szemtelen, és tiszteljem kevésbé azokat, akiket kellene?
Az a legviccesebb, hogy hosszú távon mégsem Isten húzta a rövidebbet. A vallás iránti jó érzésem a természetes nyitottsággal ötvözve a mai napig megmaradt, olyan független viszonyban, ahogy mindenhez hozzáállok. Ami sokkal inkább sérült, végül felborult a nézeteimben, az a társadalmi hierarchia. Tulajdonképpen úgy néz ki a gondolkodásom a mai tudásom szerint, hogy van a tudomány, a hitvilág és minden más, a valláson kívül eső megmagyarázhatatlan esemény, ezeket pedig az egyén fogja össze. Az alkotóelemek esetenként más mértékben aránylanak egymáshoz, a személyek között azonban mindig független, mellérendelő viszony áll. Lehet, hogy ezt mások nem gondolják helyénValónak, de az, hogy mindig vannak egyenlőek és egyenlőbbek, nálam nem pálya.
Tehát, mindennek megvan a maga jól elrendezett kis helye az univerzumomban. Más kérdés, hogy Isten vagy a természet törvényei az ember fölé rendelhetők-e, és ha igen, ez meddig egészséges. Nos, erről viszont a legkevésbé sem egy individualistát kellene megkérdezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése