Bevallom őszintén, nekem is vannak rossz napjaim. Heteim. Komplett időszakaim.
Néha úgy érzem, nem érdemes felkelni, nincs kedvem semmihez, úgysem én fogom megváltani a világot. Aztán eszembe jut, milyen kicsik vagyunk. A világot Valószínűleg nem külön-külön, hanem együttes erővel fogjuk átformálni, mondjuk mindenki megmenti saját magát és inspirál még két-három embert. Ez így teljesen reális. Az én esetemben legalábbis biztosan, tekintve, hogy a társasági életem jórészét mostanában a magamban törpölésre cseréltem fel, ami egyébként egyáltalán nem probléma. Gyakrabban kellene számvetést tartanunk, ahogyan az sem árt, ha az ember biztos önmagában, és nem kell máshova nyúlni lelkisegélyért.
Maradjunk annyiban, hogy nem mostanában kezdtem el hallgatni, hogy érettebb vagyok a koromnál. Én ezt soha nem tartottam teljesen igaznak, inkább csak máshogy gondolkodom, mint a többiek (azért majdnem mindenkinek akadnak gyerekes dolgai). Amikor nagylányosan eldöntöttem, hogy kinövöm a bölcsőt és elvágom a köldökzsinórom, az magában hordozta olyan dolgok elfogadását is, amik fölött nem volt és soha nem is lesz hatalmam. Példának okáért, a személyiségemet nem tudom és nem is túlzottan akarnám megfiatalítani. Való igaz, hogy jó pár dologban nem volt részem, amiben a korosztályomnak egyébkébként igen (pia, fű, undorító szeretszvagynemszeretsz játszmák, buli kifulladásig), azonban azt vettem észre, hogy ennek ellenére - vagy talán épp ezért - gyorsabban és nagyobb sikerrel túljutottam a korosztályos akadályokon, mint "a legtöbb ember".
Tehát, ezeket a hiányosságokat összességében pozitív dolgokként éltem meg, és mindig csak ideig óráig zavart, ha mások beszólogatását kellett hallgatnom emiatt. Ezzel szemben viszont volt egy tényező, ami világéletemben, mint olyan, érzékenyen érintett, ez pedig a közösségi média által nyújtott keserédes műValóság.
Körülbelül másfél éve egy hónapra teljesen kioffoltam magam Facebookról, ami meglepően jól esett. Tulajdonképpen, két oka van, hogy egyáltalán használom még a platformot: a gyors és hatékony információszerzés, valamint a tény, hogy globális értelemben nagyságrendekkel könnyebb így az emberekhez eljutnom. Mind a hatszáz ismerősöm közül egy töredékes réteghez. Ebben az a fájdalmasan vicces, hogy sokáig ezt rendkívül kínosnak tartottam. Mi az, hogy csak hatszáz ismerősöm van, amikor általános iskolás gyerekek közül néhánynak már kétezer fölött fut a számlálója? Hogyan??? Hogy képesek ennyi embert "ismerni"? Felnőtteknél még azt mondom, hagyján - főleg azok között, akiknek változatos, mozgalmas a munkája -, de tizenhárom évesen hogy a túróba lehet valakinek ezerötszáz ismerőse, amikor még az én hatszázam is enyhén irreális? Az enyéim közül nagyjából száz főt tudnék kapásból felsorolni, de a legjobb esetben sem többet százötvennél. Úgyhogy nekem ne mondja senki, hogy egy eltartott, kiskorú gyerek ekkora ismeretségi körrel rendelkezik és kell hogy rendelkezzen. De persze az a lényeg, ha egy vadidegent lefejelnek a diszkóban, azért kérdezik meg a nevét, hogy megbökhessék Facebookon.
A klaviatúra mögött pironkodva ugyan, de bevallom, sokáig én is frusztráltam magam a siralmas népszerűségi rátám miatt. Nincs ezzel semmi baj, a tinédzsereknél teljesen normális, hogy folyamatosan be akarnak vágódni valakinél - néha az egész világnál, ha úgy tetszik. Persze, könnyű annak, akinek a koholt spanhálózata, már-már rajongótábora az oldalára feldobált pózolós képeit folyamatosan nyomon követi, és három órán belül meg is érkezik az ötszáz lájk. Hazai közszereplők nem kapnak ennyit, mint random emberek egy-egy hajszálra ugyanolyan képre, amilyet már feltöltöttek két nappal azelőtt is. Most jön az a rész, hogy biztosan irigykedem. Nem, egyáltalán nem sajnálom senkitől a két kattintást a képei sarkára, csak néha elszomorít, hogy a nagy médiaprostitúció más, tartalmas dolgok terjedésének a rovására megy. Már fel sem merül bennem, hogy "hú gyerekek, nem vagyok elég jó csaj" meg hogy "biztos nem raktam ki eléggé a mellemet". A kanos kiscsávókat, akiknek erre csillog a szemük, a nyílt utcán minden nő azonnal lekoptatná, ahogyan a jó pasik is a nyálcsorgató kislányokat. Az oldalukat persze követhetik, azzal nem ártanak senkinek sem.
Szóval, lényegében nincs értelme azon filozofálni, kinek hány szívecskét kap a virtuális profilja. Ami sokkal többet nyom a latban, az az, mit tennének ezek az emberek, ha csak huszonnégy órára kiragadnánk őket a világukból, és szembe kellene nézniük a hús-vér kapcsolataikkal. Ez fogja eldönteni, ki milyen ember igazán.
Tehát, ezeket a hiányosságokat összességében pozitív dolgokként éltem meg, és mindig csak ideig óráig zavart, ha mások beszólogatását kellett hallgatnom emiatt. Ezzel szemben viszont volt egy tényező, ami világéletemben, mint olyan, érzékenyen érintett, ez pedig a közösségi média által nyújtott keserédes műValóság.
Körülbelül másfél éve egy hónapra teljesen kioffoltam magam Facebookról, ami meglepően jól esett. Tulajdonképpen, két oka van, hogy egyáltalán használom még a platformot: a gyors és hatékony információszerzés, valamint a tény, hogy globális értelemben nagyságrendekkel könnyebb így az emberekhez eljutnom. Mind a hatszáz ismerősöm közül egy töredékes réteghez. Ebben az a fájdalmasan vicces, hogy sokáig ezt rendkívül kínosnak tartottam. Mi az, hogy csak hatszáz ismerősöm van, amikor általános iskolás gyerekek közül néhánynak már kétezer fölött fut a számlálója? Hogyan??? Hogy képesek ennyi embert "ismerni"? Felnőtteknél még azt mondom, hagyján - főleg azok között, akiknek változatos, mozgalmas a munkája -, de tizenhárom évesen hogy a túróba lehet valakinek ezerötszáz ismerőse, amikor még az én hatszázam is enyhén irreális? Az enyéim közül nagyjából száz főt tudnék kapásból felsorolni, de a legjobb esetben sem többet százötvennél. Úgyhogy nekem ne mondja senki, hogy egy eltartott, kiskorú gyerek ekkora ismeretségi körrel rendelkezik és kell hogy rendelkezzen. De persze az a lényeg, ha egy vadidegent lefejelnek a diszkóban, azért kérdezik meg a nevét, hogy megbökhessék Facebookon.
"Egyszer láttam ezt az illetőt, de kvázi papírom van róla, hogy ismerősök vagyunk. És ha már itt tartunk, bejelölöm a az Instagramon feszítő majomgyereket meg az unokatesóm musical.ly-s követőit is. Hadd lássák a haverjaim, hogy én vagyok a legnépszerűbb Jani a hegyen! Mert törvényszerű, hogy látatlanban is vissza fognak jelölni, hiszen ugyanúgy vadásszák a kirakatkapcsolatokat, mint én."
A klaviatúra mögött pironkodva ugyan, de bevallom, sokáig én is frusztráltam magam a siralmas népszerűségi rátám miatt. Nincs ezzel semmi baj, a tinédzsereknél teljesen normális, hogy folyamatosan be akarnak vágódni valakinél - néha az egész világnál, ha úgy tetszik. Persze, könnyű annak, akinek a koholt spanhálózata, már-már rajongótábora az oldalára feldobált pózolós képeit folyamatosan nyomon követi, és három órán belül meg is érkezik az ötszáz lájk. Hazai közszereplők nem kapnak ennyit, mint random emberek egy-egy hajszálra ugyanolyan képre, amilyet már feltöltöttek két nappal azelőtt is. Most jön az a rész, hogy biztosan irigykedem. Nem, egyáltalán nem sajnálom senkitől a két kattintást a képei sarkára, csak néha elszomorít, hogy a nagy médiaprostitúció más, tartalmas dolgok terjedésének a rovására megy. Már fel sem merül bennem, hogy "hú gyerekek, nem vagyok elég jó csaj" meg hogy "biztos nem raktam ki eléggé a mellemet". A kanos kiscsávókat, akiknek erre csillog a szemük, a nyílt utcán minden nő azonnal lekoptatná, ahogyan a jó pasik is a nyálcsorgató kislányokat. Az oldalukat persze követhetik, azzal nem ártanak senkinek sem.
Szóval, lényegében nincs értelme azon filozofálni, kinek hány szívecskét kap a virtuális profilja. Ami sokkal többet nyom a latban, az az, mit tennének ezek az emberek, ha csak huszonnégy órára kiragadnánk őket a világukból, és szembe kellene nézniük a hús-vér kapcsolataikkal. Ez fogja eldönteni, ki milyen ember igazán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése