Mindenkinek van egy keresztje, vagy inkább egy méretes puttonya, amit élete során, bárhová menjen, magával visz. Az enyémbe már réges-régen belekerült, hogy hiába vannak jó ötleteim, jórészt nincs miből megValósítsam őket. Azt persze nem mondom, hogy a hátrányból nem lehet előnyt kovácsolni, de meglehetősen megnehezíti az életünket, hogy mire ki tudunk alakítani egy biztos egzisztenciát, kvázi elszállnak a fiatal éveink, és rájövünk, hogy nem is éltünk igazán (a másik véglet, amikor fiatalon kiéljük magunkat, aztán csodálkozunk, miért nincs előttünk normális jövőkép).
Az a probléma, hogy a tizenéveseket senki nem tanítja meg, hogyan tudnak gazdaságosan élni. Oké, a szülők kicsi gyereke kap otthon x összegű zsebpénzt, amivel azt csinál, amit akar, aztán kifújt. Mindenkire rá van bízva, mit kezd vele: elszórja, ami szép lassan megszokássá válik, vagy félrerakja, miközben azon agyal, egy tízes skálán mennyire számít ez nyugger húzásnak a haverok szemében. Egyszer csak felnő a gyerek, és legtöbbször azon kapja magát, hogy vagy elbulizta az összes pénzét, vagy évek óta mániákusan a garasokat számolja. Az egyik így, a másik úgy találja meg a boldogságot a saját szenvedélyében.
Visszatérve az eredeti témára: mire az emberben kialakul egy egészséges kép arról, hogyan is kellene bánni a pénzzel, addigra odáig is eljut, hogy felmérje, milyen tetemes kiadással jár gyakorlatilag az is, ha csak él és nem csinál semmit - aminek önmagában nincs sok értelme. Szóval, kéne a pénz. Ezért dolgozni kell. Ha dolgozom, kevesebb az időm, és előbb-utóbb rájövök, hogyha valami értelmeset akarok kihozni abból, amit kerestem, körülbelül annyi szünetet engedhetek meg magamnak a munkában, ameddig elköltöm és kiélvezem a fizetésem gyümölcsét. És eddig az egyén fejlesztéséről egy szó sem esett.
Alapvetően pozitívum, hogy piacgazdaságban élünk, de az olyan szintű versenyhelyzet, ami a 21. században a globalizáció hatására kialakult, az átlagember számára teljesen szükségtelen, sőt, gyakran inkább hátráltató tényező. Mert mi van: ha valaki szerez egy jó állást, sokszor automatikusan először kifelé akarja kommunikálni, milyen jól fut a szekere. Meg is érkeztünk egy árkategóriával feljebb. Amíg az életszínvonal fenntartható, nem várhatók negatív változások, de sajnos a másik jellemző manapság az egyszer fent/egyszer lent jelenség, és ugye tudjuk (vagy el tudjuk képzelni), hogy aki megszokta a körülményeit, milyen nehezen ad lejjebb belőlük.
Kezdődik azzal, hogy mindenkinek a legmárkásabb cipő kell (ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy a legjobb minőségű), aztán anyuci-apuci kapja a flashback-et, hogy azért dolgozza magát halálra, mert a kisfiának eredeti ronaldós labda, a kislányának meg kájli rúzsok kellenek. A középréteg pedig idővel nekiáll a luxust majmolni. Nyilván mindenki azt csinál, amit akar, amikor viszont beüt a krach, vigaszdíjként egy hangtompítót szerelhetnének ezekre az emberekre.
Normális megközelítés mellett teljesen elfogadható, hogy a pénz is motiváló erőként működik. Az viszont megkérdőjelezhető, hogy sokaknak két diploma után miért kell a megélhetésért hónapokig, évekig normális munkahelyre vadászni, és olyan színvonalon élni, ami ahhoz semmiképp nem elegendő, hogy hosszú távon elégedettséget biztosítson vegetáció helyett. Ilyenkor sajnálom egy kicsit, hogy nem értek a mechatronikához. Akkor talán derűsebben látnám a dolgokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése