A zoológusok és én: Találkoztam a példaképemmel!

Hol is kezdjem? Mióta tervszerűen bekerültem a régészet körfogásába, nagyjából tanulmányaim kezdete óta tisztában vagyok vele, mivel szeretnék foglalkozni, és bár még bővebben nem tértem ki ennek a miértjére, elérkezettnek láttam az időt, hogy - ha csak részben is - megpróbáljam ezt az űrt betölteni. Szóval. Tulajdonképpen két terület között próbálok egyensúlyozni tinédzserkorom kezdete óta, ezek pedig a tudomány és a művészet. Középiskola elején elhatároztam, hogy a két szűkebb szféra, amivel foglalkozni szeretnék, a történelem és a biológia (meg az irodalom, de ennek szigorúan a művelése, még véletlenül sem az elemzés). Az embereknek persze lövésük nem volt, mit tudnék ezzel kezdeni. Mivel fixa ideám volt már akkor is, hogy tanár belőlem ebben az életben nem lesz (rendszerellenességem, véges türelmem és mindig mindent megkérdőjelezni akarásom egyaránt erre sarkalltak), jóformán megvontam a vállam és azt mondtam: lesz, ami lesz - azt teszem, ami jól esik.

Ma már világos, hogy alakult a jövő: egy hónapig teljes szkepticizmusban tengettem napjaimat az egyetemen, és arra vártam, hogy jöjjön az isteni szikra. Aztán október elején megérkezett: amikor először hallottam az archeozoológiáról, rögtön megvilágosodtam: én ezzel akarok foglalkozni!

Már megszoktam, hogy ha a tanulmányaimról mesélek valakinek, záporoznak rám a kérdések: "az meg mi?", "hű, és erre van kereslet?", "miből fogsz megélni?" stb. (Legközelebb azt fogom válaszolni, hogy mellette blogolásból, meg az online verseimből, hadd trollkodjak én is egy kicsit.) Általában felvilágosítok mindenkit, hogy azért nem teljesen sétagalopp az élet, mert a régészet társtudományaként nem árt, ha az ember egyszerre képviseli a természettudományos és a történeti megközelítést (újabb indok, miért hasznos, ha több lábon állunk). Tehát, egyrészt fejleszt. Sokrétűen. Másrészt, mindenki tudja, hogy ha valaki a moneymaking miatt megy egyetemre, akkor induljon el gazdasági/műszaki/infós irányba (vagy politizáljon, esetleg masszírozzon óránként tizenötezer forintért). Az orvosok például hiába szívnak 6+x évet a felsőoktatásban, a közszférában ugyanúgy nincs fizetés, tehát kvázi mindegy, mert ha betegre tanulod magad (lol) is ugyanott tartasz. Ennyit erről.

Tehát archeozoológus leszek. Állati maradványokkal foglalkozó régész. Nem paleontológus (zéró dínó, nuku kardfogú tigris, semmi Motkány, meg nem tudom, mik szoktak még előkerülni - nem nálunk!). Az őskor kezdetétől a késő középkorig/kora újkorig viszont jöhet bármi: háziemlősök- és szárnyasok, vadállatok, halak, rágcsálók és minden, ami egy kicsit is extrás (oroszlán, teve, emu, viziparipa és igen, a mamut és a barlangi medve is!). Annak ellenére, hogy ez így rendkívül érdekesen hangzik (ezt is mindig megkapom) és Valójában az is, nem vagyunk kiemelkedően sokan, és ez különösképpen akkor feltűnő, ha hozzátesszük, hogy bár az egységes, átfogó tudás a szakembereknél adott, jórészt mindenki a saját tudományterületével foglalkozik.

Ha az ember elkezd elmerülni az archeozoológia (nem is olyan) rejtett bugyraiban, már az elején felfigyelhet Bartosiewicz László munkásságára, aki agrármérnökként mélyült el a régészeti állattan tudományában és a 2000-es évek elejére véghezvitte annak hazai intézményesítését. Munkássága egész Európára lényegi hatást gyakorolt - és gyakorol a mai napig, hiszen a tanár úr már egy évtizede a Nemzetközi Archaeozoológiai Tanács elnöke, és minden évben multikulturális konferenciákat tart Magyarországon (ez még mindig nem reklám, csak próbálom szemléltetni, mennyire be voltam sózva, hogy élőben találkozhatok vele). Mivel néhány éve meghívták Stockholmba tanítani, sajnos nem tartózkodik túl gyakran itthon, épp ezért próbáltam mindent megtenni, hogy felkészüljek és jó benyomást tegyek rá.

És BANG!, mi történt? Az égvilágon SEMMI! Természetesen rettegtem odamenni hozzá, amikor a kollégáival szakavatott valamit. Muszáj lesz leszoknom erről, és azt hiszem, meg is találtam a megoldást: a legközelebbi konferencián/workshopon én is előadok majd (azt hiszem, már tudom is, miből), hátha akkor úgy fogom érezni, elég "különleges" vagyok ahhoz, hogy beszélgetni merészeljek egy olyan emberrel, akit nagyra tartok (tudom, az önbizalomnak nem itt kellene kezdődnie, de ezek a direkt doppingszerek nekem mindig beválnak, és van egy olyan érzésem, hogy ez most sem lesz másként). Akkor írok majd egy új bejegyzést arról, hogy zajlott az első tényleges találkozásom a példaképemmel.

Nemsokára lesz egy hasonló jelentőségű, bár kissé más jellegű lehetőségem, amiről érzem, hogy sikerülni fog. Körülbelül két hét múlva itt fogok örömködni (vagy szidni magam, hogy balek módjára viselkedtem megint).

*

u.i.: Archeozoológia update: Mekkora már, hogy a tudomány hivatalos nyelve a francia. Ezek után már komolyan biztos vagyok benne, hogy nekem találták ki. :)

A legrosszabb dolog, amit csontkovácsolás után tehetsz

Szombaton - életemben először - csontkovácsnál jártam. Igen, volt annyi eszem, hogy két éven át oldaltáskában hordtam az üzleti laptopomat, és ennek sajnos meglett a böjtje. Most viszont úgy döntöttem, megosztom az eddigi tapasztalataimat, hogy ha valaki nem tett hasonlót korábban, kellően fel tudjon készülni az alkalomra.

Kezdjük azzal, hogy mindenkinél változó, mennyi idő alatt sikerül helyre tenni a testét, ahogy az is, hogy ez kinek milyen fájdalommal jár. Nem kell a dolgot túldramatizálni, az ember roppan egyet-kettőt és jó esetben viszonylag hamar rendbe jön. Az érzés nem túl kellemetlen, sokkal inkább bizsergetőnek mondanám, az ellazítóbb fajtából. Amire számítani kell - kisebb súlyú embereknél legalábbis -, hogy megeshet, hogy a szakember ide-oda fog dobálni. Így, ahogy mondom. Néha olyan vicces érzés volt, hogy legszívesebben hangosan felröhögtem volna. Csak ugye, úrinőnek neveltek itthon.

Eltérő lehet, kinél milyen szervek kerültek nyomás alá korábban. Nekem a vesém volt elég strapás állapotban, ami együtt járt azzal, hogy a nap hátralevő részében - úgy nyolc óra alatt - megittam kb. öt liter vizet, ennek a felét húsz percen belül. Kellemetlen mellékhatás lehet a szédülés is, de ez fél óra elteltével általában elmúlik. Arról is kaptam figyelmeztetést, hogy aznap már ne próbáljam megváltani a világot, mert Valószínűleg egész délután piszok fáradt leszek. Ehhez képest hazafelé a vonaton, ahogy szoktam, teljesen kialudtam magam.

Fáradtságról és fájdalomról szólva, később rájöttem, hogy talán nem a legrelevánsabb időre szólt a figyelmeztetés. Mert bár igaz, hogy szombaton elkerültek a panaszok, másnap a hátam problémás részére az előírt módon mézes pakolást tettem. A továbbiakról szerintem elég annyit elárulni, hogy bár kilenckor keltem fel és egyáltalán nem aludtam keveset, a nap második feléből hat óra totálisan kiesett, este pedig arra ébredtem, hogy valami rettenetes nyilallást éreztem a jobb lapockám alatt. Ez volt minden, ami hiányzott az életemből.

És mit csinált ez az ügyes lány a két nappal azelőtt helyreállított új hátával, mit??? Csupa olyan dolgot, amit ilyenkor ajánlanak. Tehát

• ásott
• kapált
• gereblyézett
• teli ládákat emelt és
• huszonöt kilós óvodásokat pörgetett több órán keresztül.

Gratulálok, Lili! Ha legközelebb szóba kerül, hogy nem bírsz el egy gyereket, egyből kezdhetsz kézzel-lábbal tiltakozni, hogy neked alkalmi ringlispílként komoly referenciáid vannak. Megáll az eszem.

Szóval, kíméltem magam, mint másnapos embert az időszakos rosszullét, aminek az lett az eredménye, hogy két napja olyan rettenetes izomláz van mindkét karomban, hogy alig bírom a fejem fölé emelni őket. De ami a legfontosabb, a hátammal minden a legnagyobb rendben. Így legalább nem lesz bűntudatom amiatt, hogy fölöslegesen dobtam ki az ablakon kilencezer forintot.

A pénz boldogít?

Mindenkinek van egy keresztje, vagy inkább egy méretes puttonya, amit élete során, bárhová menjen, magával visz. Az enyémbe már réges-régen belekerült, hogy hiába vannak jó ötleteim, jórészt nincs miből megValósítsam őket. Azt persze nem mondom, hogy a hátrányból nem lehet előnyt kovácsolni, de meglehetősen megnehezíti az életünket, hogy mire ki tudunk alakítani egy biztos egzisztenciát, kvázi elszállnak a fiatal éveink, és rájövünk, hogy nem is éltünk igazán (a másik véglet, amikor fiatalon kiéljük magunkat, aztán csodálkozunk, miért nincs előttünk normális jövőkép).

Az a probléma, hogy a tizenéveseket senki nem tanítja meg, hogyan tudnak gazdaságosan élni. Oké, a szülők kicsi gyereke kap otthon x összegű zsebpénzt, amivel azt csinál, amit akar, aztán kifújt. Mindenkire rá van bízva, mit kezd vele: elszórja, ami szép lassan megszokássá válik, vagy félrerakja, miközben azon agyal, egy tízes skálán mennyire számít ez nyugger húzásnak a haverok szemében. Egyszer csak felnő a gyerek, és legtöbbször azon kapja magát, hogy vagy elbulizta az összes pénzét, vagy évek óta mániákusan a garasokat számolja. Az egyik így, a másik úgy találja meg a boldogságot a saját szenvedélyében.

Visszatérve az eredeti témára: mire az emberben kialakul egy egészséges kép arról, hogyan is kellene bánni a pénzzel, addigra odáig is eljut, hogy felmérje, milyen tetemes kiadással jár gyakorlatilag az is, ha csak él és nem csinál semmit - aminek önmagában nincs sok értelme. Szóval, kéne a pénz. Ezért dolgozni kell. Ha dolgozom, kevesebb az időm, és előbb-utóbb rájövök, hogyha valami értelmeset akarok kihozni abból, amit kerestem, körülbelül annyi szünetet engedhetek meg magamnak a munkában, ameddig elköltöm és kiélvezem a fizetésem gyümölcsét. És eddig az egyén fejlesztéséről egy szó sem esett.

Alapvetően pozitívum, hogy piacgazdaságban élünk, de az olyan szintű versenyhelyzet, ami a 21. században a globalizáció hatására kialakult, az átlagember számára teljesen szükségtelen, sőt, gyakran inkább hátráltató tényező. Mert mi van: ha valaki szerez egy jó állást, sokszor automatikusan először kifelé akarja kommunikálni, milyen jól fut a szekere. Meg is érkeztünk egy árkategóriával feljebb. Amíg az életszínvonal fenntartható, nem várhatók negatív változások, de sajnos a másik jellemző manapság az egyszer fent/egyszer lent jelenség, és ugye tudjuk (vagy el tudjuk képzelni), hogy aki megszokta a körülményeit, milyen nehezen ad lejjebb belőlük.

Kezdődik azzal, hogy mindenkinek a legmárkásabb cipő kell (ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy a legjobb minőségű), aztán anyuci-apuci kapja a flashback-et, hogy azért dolgozza magát halálra, mert a kisfiának eredeti ronaldós labda, a kislányának meg kájli rúzsok kellenek. A középréteg pedig idővel nekiáll a luxust majmolni. Nyilván mindenki azt csinál, amit akar, amikor viszont beüt a krach, vigaszdíjként egy hangtompítót szerelhetnének ezekre az emberekre.

Normális megközelítés mellett teljesen elfogadható, hogy a pénz is motiváló erőként működik. Az viszont megkérdőjelezhető, hogy sokaknak két diploma után miért kell a megélhetésért hónapokig, évekig normális munkahelyre vadászni, és olyan színvonalon élni, ami ahhoz semmiképp nem elegendő, hogy hosszú távon elégedettséget biztosítson vegetáció helyett. Ilyenkor sajnálom egy kicsit, hogy nem értek a mechatronikához. Akkor talán derűsebben látnám a dolgokat.

Nincs leállás: Tervek nyárra

Rövid áttekintés arról, mit tervezek idén nyárra (dolgozom rajta, hogy ezek közül minden megValósuljon):

• Kínával együtt négy ásatásra terveztem elmenni, ebből kettő nyárra esik. Ha összesítve nézzük, ez tíz hét munkát jelent. Augusztusban indulnak be a dolgok, addig is lesz másik munkahelyem, szóval unatkozni nem fogok, az tuti.
• Két családi nyaralás, az egyik júliusban, a másik szeptember elején.
• A korábban említett két projektem, ezekről szintén részletes beszámoló lesz.
• Szakmai kapcsolatépítés, többek között részt venni az első archaeozoológus konferenciámon, és az egyik nagy példaképemmel találkozni.
• Elmenni csontkovácshoz és helyretenni a hetvenéves ízületeimet.
• Folyamatosan frissíteni ezt az oldalt és a poetet.
• Elmélyíteni a spirituális tudásom.
• Illetve lesz még egy-két esemény, ami elég konkrét, így csak utalást teszek rá. Nem biztos, hogy még a nyáron meg fognak történni, de ha igen, arról biztosan írni fogok.

Tehát, egyelőre ennyi. Ha eszembe jut még valami, bővítem a listám, bár ezt is épp elég lesz betartani.

Szép nyarat kívánok mindenkinek!

Itt, vagy bárhol másutt

Hit, Valóság, természetfeletti

Mostanában gyakran elgondolkodom azon, mi alapján dönti el az ember, miben hisz és miben nem. Talán mondanom sem kell, ebben az a legnehezebb, hogy eléggé behatárolt ismereti síkon mozgunk és szinte lehetetlen, hogy akár egyetlen globális jelentőségű témában teljesen kiismerjük magunkat. Amikor én eldöntöttem, milyen rituális elemek köré építem a hitemet, kétségkívül nagy hatást gyakorolt rám a rokonságom, a felmenőim és a környezetem kultúrája, valamint a szellemiség, amiben neveltek kisgyerek korom óta.

Számomra a bensőséges áhítattal átszőtt környezet mindig többet jelentett, mint a modern gondolkodású emberek többségének, hiszen rendszerint segített abban, hogy közelebb érezhessem magamhoz azokat az személyeket, akikre emberként felnézek és már nincsenek közöttünk. Gyerekként nagyon fiatalon elkezdtem hittanra járni, és emlékszem, az első verseim is ilyen indíttatással születtek: hetente minden foglalkozásra írtam egy adott témában. Az itt tanult dalokat is imádtam, és kvázi késztetést éreztem, hogy megtanuljam hangszeren is játszani őket. Imádtam szerepelni, a templomban énekelni, szavalni, ezek az élmények váltak később számomra meghatározóvá, ami nem csoda, hiszen tizennyolc éves koromig egyetlen közösségben sem éreztem ennyire, hogy része vagyok az egésznek.

Ezt úgy írom, hogy nem vagyok sem szélsőséges, sem túlontúl elszánt ember, aki napi rendszerességgel templomba jár. Volt persze több korszak életem során, amikor úgy éreztem, ez sokat segít, idővel viszont szembekerültem a kérdéssel: ki vagyok Valójában, és mire bízom rá az életem? Miben hiszek én egyáltalán? Annak ellenére, hogy keresztény embernek tartom magam, sosem okozott gondot, hogy gondolatban átjárjak a dimenziók között. Amikor például előkerül egy másik vallás, vagy akár a többistenhit, egyáltalán nem idegenkedem tőle, sőt, konkrétan fűt a vágy, hogy többet megtudhassak róla - anélkül, hogy hozzám tartozónak érezném azt. Oké, ez még rendben van. De mivel magyarázom azt, hogy keresztényként közel állnak hozzám a buddhista tanok, hiszek a reikiben és alapvetően mégis tudományos szemléletmód alapján élem az életem? Ha bárki kész tények elé állít, kész vagyok megkérdőjelezni azt. Istent miért nem?

Nos, ezek talán a legjelentősebb kérdések, melyekre nem tudtam - és egy részükre ma sem igazán tudok - választ adni. A legegyszerűbben talán azzal magyarázhatom az álláspontom, hogy a bizonytalan embernek szüksége van valamiféle fogódzkodóra, és mivel nem bízom meg akárkiben, úgy láttam a legjobbnak, ha a hitemre alapozom a biztonságom. Sokáig működőképes is volt a tervezet, viszont ahogy egyre magabiztosabb lettem, egyre több ponton kerestem logikus válaszokat mindarra, ami elém került, és egyre többet akartam látni más felfogásokból is. Kezembe vettem a sorsomat és rájöttem, hogy bár nem vagyok képes bármire, nagyon sok dologra igen. Most ezért legyek szemtelen, és tiszteljem kevésbé azokat, akiket kellene?

Az a legviccesebb, hogy hosszú távon mégsem Isten húzta a rövidebbet. A vallás iránti jó érzésem a természetes nyitottsággal ötvözve a mai napig megmaradt, olyan független viszonyban, ahogy mindenhez hozzáállok. Ami sokkal inkább sérült, végül felborult a nézeteimben, az a társadalmi hierarchia. Tulajdonképpen úgy néz ki a gondolkodásom a mai tudásom szerint, hogy van a tudomány, a hitvilág és minden más, a valláson kívül eső megmagyarázhatatlan esemény, ezeket pedig az egyén fogja össze. Az alkotóelemek esetenként más mértékben aránylanak egymáshoz, a személyek között azonban mindig független, mellérendelő viszony áll. Lehet, hogy ezt mások nem gondolják helyénValónak, de az, hogy mindig vannak egyenlőek és egyenlőbbek, nálam nem pálya.

Tehát, mindennek megvan a maga jól elrendezett kis helye az univerzumomban. Más kérdés, hogy Isten vagy a természet törvényei az ember fölé rendelhetők-e, és ha igen, ez meddig egészséges. Nos, erről viszont a legkevésbé sem egy individualistát kellene megkérdezni.

Aki az életét lájkokban méri

Bevallom őszintén, nekem is vannak rossz napjaim. Heteim. Komplett időszakaim.

Néha úgy érzem, nem érdemes felkelni, nincs kedvem semmihez, úgysem én fogom megváltani a világot. Aztán eszembe jut, milyen kicsik vagyunk. A világot Valószínűleg nem külön-külön, hanem együttes erővel fogjuk átformálni, mondjuk mindenki megmenti saját magát és inspirál még két-három embert. Ez így teljesen reális. Az én esetemben legalábbis biztosan, tekintve, hogy a társasági életem jórészét mostanában a magamban törpölésre cseréltem fel, ami egyébként egyáltalán nem probléma. Gyakrabban kellene számvetést tartanunk, ahogyan az sem árt, ha az ember biztos önmagában, és nem kell máshova nyúlni lelkisegélyért.

Maradjunk annyiban, hogy nem mostanában kezdtem el hallgatni, hogy érettebb vagyok a koromnál. Én ezt soha nem tartottam teljesen igaznak, inkább csak máshogy gondolkodom, mint a többiek (azért majdnem mindenkinek akadnak gyerekes dolgai). Amikor nagylányosan eldöntöttem, hogy kinövöm a bölcsőt és elvágom a köldökzsinórom, az magában hordozta olyan dolgok elfogadását is, amik fölött nem volt és soha nem is lesz hatalmam. Példának okáért, a személyiségemet nem tudom és nem is túlzottan akarnám megfiatalítani. Való igaz, hogy jó pár dologban nem volt részem, amiben a korosztályomnak egyébkébként igen (pia, fű, undorító szeretszvagynemszeretsz játszmák, buli kifulladásig), azonban azt vettem észre, hogy ennek ellenére - vagy talán épp ezért - gyorsabban és nagyobb sikerrel túljutottam a korosztályos akadályokon, mint "a legtöbb ember".

Tehát, ezeket a hiányosságokat összességében pozitív dolgokként éltem meg, és mindig csak ideig óráig zavart, ha mások beszólogatását kellett hallgatnom emiatt. Ezzel szemben viszont volt egy tényező, ami világéletemben, mint olyan, érzékenyen érintett, ez pedig a közösségi média által nyújtott keserédes műValóság.

Körülbelül másfél éve egy hónapra teljesen kioffoltam magam Facebookról, ami meglepően jól esett. Tulajdonképpen, két oka van, hogy egyáltalán használom még a platformot: a gyors és hatékony információszerzés, valamint a tény, hogy globális értelemben nagyságrendekkel könnyebb így az emberekhez eljutnom. Mind a hatszáz ismerősöm közül egy töredékes réteghez. Ebben az a fájdalmasan vicces, hogy sokáig ezt rendkívül kínosnak tartottam. Mi az, hogy csak hatszáz ismerősöm van, amikor általános iskolás gyerekek közül néhánynak már kétezer fölött fut a számlálója? Hogyan??? Hogy képesek ennyi embert "ismerni"? Felnőtteknél még azt mondom, hagyján - főleg azok között, akiknek változatos, mozgalmas a munkája -, de tizenhárom évesen hogy a túróba lehet valakinek ezerötszáz ismerőse, amikor még az én hatszázam is enyhén irreális? Az enyéim közül nagyjából száz főt tudnék kapásból felsorolni, de a legjobb esetben sem többet százötvennél. Úgyhogy nekem ne mondja senki, hogy egy eltartott, kiskorú gyerek ekkora ismeretségi körrel rendelkezik és kell hogy rendelkezzen. De persze az a lényeg, ha egy vadidegent lefejelnek a diszkóban, azért kérdezik meg a nevét, hogy megbökhessék Facebookon.

"Egyszer láttam ezt az illetőt, de kvázi papírom van róla, hogy ismerősök vagyunk. És ha már itt tartunk, bejelölöm a az Instagramon feszítő majomgyereket meg az unokatesóm musical.ly-s követőit is. Hadd lássák a haverjaim, hogy én vagyok a legnépszerűbb Jani a hegyen! Mert törvényszerű, hogy látatlanban is vissza fognak jelölni, hiszen ugyanúgy vadásszák a kirakatkapcsolatokat, mint én."

A klaviatúra mögött pironkodva ugyan, de bevallom, sokáig én is frusztráltam magam a siralmas népszerűségi rátám miatt. Nincs ezzel semmi baj, a tinédzsereknél teljesen normális, hogy folyamatosan be akarnak vágódni valakinél - néha az egész világnál, ha úgy tetszik. Persze, könnyű annak, akinek a koholt spanhálózata, már-már rajongótábora az oldalára feldobált pózolós képeit folyamatosan nyomon követi, és három órán belül meg is érkezik az ötszáz lájk. Hazai közszereplők nem kapnak ennyit, mint random emberek egy-egy hajszálra ugyanolyan képre, amilyet már feltöltöttek két nappal azelőtt is. Most jön az a rész, hogy biztosan irigykedem. Nem, egyáltalán nem sajnálom senkitől a két kattintást a képei sarkára, csak néha elszomorít, hogy a nagy médiaprostitúció más, tartalmas dolgok terjedésének a rovására megy. Már fel sem merül bennem, hogy "hú gyerekek, nem vagyok elég jó csaj" meg hogy "biztos nem raktam ki eléggé a mellemet". A kanos kiscsávókat, akiknek erre csillog a szemük, a nyílt utcán minden nő azonnal lekoptatná, ahogyan a jó pasik is a nyálcsorgató kislányokat. Az oldalukat persze követhetik, azzal nem ártanak senkinek sem.

Szóval, lényegében nincs értelme azon filozofálni, kinek hány szívecskét kap a virtuális profilja. Ami sokkal többet nyom a latban, az az, mit tennének ezek az emberek, ha csak huszonnégy órára kiragadnánk őket a világukból, és szembe kellene nézniük a hús-vér kapcsolataikkal. Ez fogja eldönteni, ki milyen ember igazán.

Most már nem fogom kitépni a hajamat

Pontosan tudom, mit ígértem, de utólag nem lep meg, hogy egész délután ki voltam kapcsolva. Ha az ember hónapokig négy órát alszik, ne csodálkozzon, hogy egy idő után teljesen kipurcan. Nem ismerős az érzés valakinek?

Az az érdekes, hogy napokig készültem az epic comeback-re, aztán amikor eljött a pillanat, az ötletek helyét átvette a sivár töprengés. Márpedig ki az, aki szeret tanácstalan lenni? Az egyetlen pozitívumot abban, ha leenged az elme, pontosan ez a mélységes nyugalom adja. Elszállt a stressz, végre nincs min betegre aggódnom... - kezdte optimistán, majd kidőlt, mielőtt befejezte volna a mondatot. Természetesen mindent, így az idő előtti kiégést is meg lehet (és meg is kell) előzni, csak ugye, könnyű azt mondani. Alapvetően szeretünk mindent halogatni és félvállról venni (tisztelet a kivételnek), utána pedig csodálkozunk, miért nem tart semerre az életünk.

Tulajdonképpen, krízishelyzetben én egy kifejezetten idegbeteg lény tudok lenni, ezért nagyon jól tudom, miről beszélek. Nem mindig volt így, és bár egy kezemen meg tudom számolni az okokat, miért jó dolog gyereknek lenni, az aggodalom teljes hiánya pont ezek közé tartozik. Gyerekkorban az ember ösztönös, gátlástalan, nem foglalkozik azzal, mit vár el tőle környezete, vagy a társadalom úgy általánosságban. Ez miért változik meg? Miért nem tudunk békében élni egymás mellett anélkül, hogy generálnánk a feszültséget?

Szó ami szó, a feszültség előbb vagy utóbb generálódni fog, ha máshogy nem, megoldjuk magunknak, arról pedig mindenki saját maga dönt, szembe kíván-e nézni vele, és ha igen, milyen formában. Mivel az utóbbi időben programszerűen azon dolgoztam, hogy ezt a technikát elsajátítsam (és az esetek többségében sikerrel jártam), felsorolok pár tippet, ami nagy Valószínűséggel másnak is beválhat az idegbeteg mindennapokban.

Szóval akkor: hogyan is érdemes kezelni a stresszt?

Vol. 1: Közhelyek (igen, muszáj ezeket is megemlíteni, mert sosem puffogtathatjuk őket eleget):

• Hagyj időt magadnak. Folyamatában akkor lehetünk a leghatékonyabbak, ha tervszerűen éljük az életünket. Ne az utolsó pillanatban akarj elkezdeni mindent, mert sosem a várt eredményt fogod megkapni. Ebből következik az is, hogy tarts ki hosszú távon. A cél is fontos, de az odavezető út nélkül semmi nem ér ugyanannyit.
• Készíts listát. Bármiről, ami segít.
• Relaxálj. Jóga, meditáció, reiki, kinek mi az, ami beválik. Vagy ha úgy tetszik, körbe is lehet sprintelni a várost.
• Keresd a motivációd, ami átlendít a nehéz helyzeteken. Már az is elég lehet, hogy túl sokan vannak, akik nem tudnak kilépni az állóvízből, és te nem akarsz ilyen lenni. Illetve lehetsz, de egy árnyékembernek árnyékélet jár, győzelem soha.
• Legyen egy megszokott életritmusod, ami kisebb kilengésekkel rendszeresen fenntartható. Ebbe beletartozik többek között az is, hogy ne aludjon négy órákat senki. Ezt természetesen félig-meddig viccből jegyzem meg, én leszek az utolsó, aki másokra veti azt a bizonyos követ.

Vol. 2: Most pedig jöjjenek az ötletek, amik személy szerint nekem beváltak:

• Határidőnapló, csak úgy poénból. És mégis teljesen komolyan. Talán lesz, aki ezzel nem ért egyet, de nem is kell folyamatosan vezetni. Elég kattant dolog, viszont már a gondolat, hogy van nálam egy ilyen, tudat alatt azt sugározza, hogy strukturáljam a gondolataim (talán más is van ezzel így). Ez azért elég menő, arról nem is beszélve, mennyire hatékony.
• Szép dolog a más példája, de csak óvatosan vele. Példaképei lehetnek mindenkinek, mert ennek hatására lényeges plusz löketet kaphatunk, de azt ne felejtse el senki, hogy nincs két ugyanolyan ember, és ha valami a másiknak (akár kevesebb befektetett energiával) jobban sikerül, mint nekünk, azon fölösleges idegeskedni. Az életben sikereink 1%-a múlik a tehetségünkön, a maradék arányosan oszlik meg a teljesítmény és a lutri között. A gép pedig soha nem egyformán adagolja a lehetőségeket.
• Laza nap. Egy olyan nap, amikor nem csinálunk semmit, kizárólag azt, amit szeretnénk. Ez nyilván nem túl szokatlan, más is szokott ilyet alkalmazni, csak az a lényeg, hogy az egy nap egy nap, az egy hétvége egy hétvége maradjon. Normális esetben a szünet után ismét igényünk lesz a jól bevált kerékvágás folytatására, és a teljesítőképességünk is nőni fog, vagy ha nem, akkor a mindennapokban csinálunk rosszul valamit.
• Üvöltözés, hörgés, rohangálás a lakásban, etc. Előfordul, hogy annyira forr bennem az indulat, hogy legszívesebben lefutnék egy félmaratont, közben meg tudom, hogy az adott helyzetben ötven guggolásig sem fogok eljutni. Ennek ellenére a feszültséget muszáj levezetni valahogy, és ezt ugyanúgy fel lehet vállalni, mintha elmentünk volna horgászni. Sajnos néha a hangoskodás sem opció, ilyenkor marad az, hogy járkálunk körbe-körbe, mint a ketrecbe zárt oroszlán.
• Keress valakit, akivel lehet trollkodni. Tipikus emberi tulajdonság, hogy szeretjük a jó humort, a vicces szituációkat, ahogyan azt is, ha jól ki lehet röhögni valakit (az mondjuk vitatott, hogy utóbbi mennyire humánus megoldás). Ha ezt az egész világ szeme láttára csináljuk, nem a legszerencsésebb (szakavatott médiazsenikhez képest elbújhatok egy pincsikutya mögött még az internet mindent látó szeme előtt is), egy közeli baráttal, hozzátartozóval viszont néha a hagyományos pletykadélutánoknál is jobban eshet egy szellemi csetepaté.
• A káros mellékhatásokat is el lehet kerülni. Nem pont arra gondolok, hogyan kell a karikás szemet alapozóval eltüntetni. Az viszont biztos, hogy ha az ember körme be van kenve valamivel, az idegességét nem annak rágcsálásával próbálja majd levezetni.
• A nyugtató hülyeség. Komolyan, egyszer vettem be eddig, de doppingszernek is beillett volna. Mondjuk ez személyes tapasztalat. A NeoCitran viszont nálam 9/10-szer beválik, ahogy a citromfű tea is.
• Végezetül: hallgassatok Kövi Szabolcsot. :)

Tündér idézés

Kék tenger meditáció

Dimenziókapu

És most fújok egyet. Aztán még kettőt. Megrázom magam. Ez hihetetlenül jól esett.