Minden egyes szavadtól csak üresebb leszek

Van abban valami kellemesen gusztustalan, ahogy az ember egyik pillanatról a másikra, az eufóriából a teljes kiüresedettségbe tud esni, aztán oda-vissza, oda-vissza.

Az idei tél vehemenciájához képest mintha nem is lett volna a 2021-es év, meg kicsit már az azelőtti sem.

2020

CV-d stagnál

ne aggódj - az enyém is

Az ember körbe-körbe fut és rutinszerűen kiráz mindent magából... a fodrász meg két éve nem látott, mert identitás nélkül még arra is lusta vagyok, hogy a külvilág felé mutassak egyet.

Néha jól esik a csend. Hosszú hónapok a négy fal között, a szabad ég alatt, az úton az esőben, vagy a vonaton, ahol leperegnek előttem az elmúlt évek eseményei.

Élek, hogy dolgozhassak. Dolgozom, hogy élhessek. Elhitetem magammal, hogy a hasonmás, amit látni akarnak az emberek, Valójában én vagyok. Tavaly január óta már a fényképeken sem fintorgok, mint valami debil, és nem félek belenézni a saját szemembe.

Magamnak sem mertem bevallani, mit jelent igazából ez a felnőtt metamorfózis - megnyílni egy ember előtt és felvállalni minden lehetséges kockázatát, hogy egy olyan hiány lengje körül a mindennapjaimat, aminek a létezését korábban elképzelni sem tudtam; valami, amit inkább érzékelésnek neveznek, és csak súgva érzelemnek; aminek végső soron nincs köze hozzád, de még ahhoz a másikhoz se; egyedül ahhoz van köze, mennyire magunkra vagyunk hagyva és magunkra hagyjuk egymást ebben a világban, és hogy a sebezhetetlenség elvesztése mennyire kiszolgáltatottá tesz.

Élni akartam, érezni akartam, szenvedni akartam és átalakulni. És végre úgy érzem, előttem az élet, de már nem állok saját magam útjában.

Minőségi kezdés - minőségi továbblépés.

LEVIATHAN ERA BEGINS.

Bárányka (ötperces novella)

 - Már megint elfagyott a füge, a fene egye meg! - dohog Nala egykedvűen, miközben sáros bakancsa hegyét ütemesen megkocogtatja az előtte hányódó sörösüvegen.

- De hiszen ki nem állhatod a fügét - felelem szelíden, bár a nevetésem csak komoly erőfeszítések árán tudom elfojtani.

Villámló szemekkel néz rám, dühödten, én pedig egyből megadom magam - nincs túl sok kedvem hozzá, hogy századszorra is végighallgassam, miféle pokoli kínokat élt át, amiért az anyja képtelen volt szoptatni őt. - Ezért aztán egy ötvenhárom éves vén csoroszlya tején nőttem fel, nem csoda, hogy már a gimnáziumban hangsúlyossá váltak a nevetőráncaim.

Akik gyerekkorában ismerték, azt mondták, régen szeretett mosolyogni. Bár az is igaz, hogy a másoktól visszahallott történet szerint a nagynéni csak negyvenhat éves volt, mikor Nalát magához vette egy időre. Persze, sosem lehet tudni, lehet, hogy a lány visszamenőleg hozzáad minden szilveszterkor a tánti korához plusz egy évet. Az mindenesetre biztos, hogy Nala akkor látott női mellet először, és amióta az eszét tudja, nem hajlandó fügét enni.

- Na és, mi újság az egyetemen? - kérdezem tőle.

Rám néz, grimaszol.

- Miért nem hívod fel apádat, és kéred meg, hogy érdeklődjön a tanulmányaim felől? Neki talán még válaszolnék is.

- A gondviselődnek kutyakötelességed beszámolnod a jegyeidről, tekintve, hogy még nem vagy nagykorú.

Tétován a zsebembe nyúlok, mintha tárcsázni kezdeném a számot.

- Baszd meg, Doma! - rivall rám. Ki kell térnem az útjából, mielőtt belém fúrja a könyökét.

- Megint megvágtak, igaz?

Nagyot sóhajt.

- Nem tehetek róla, az a rohadék gazdpolon egyszerűen pikkel rám! Talán túl vonzó vagyok, vagy mit tudom én.

- Vagy csak nem illik ilyen rövid szoknyában emberek közé menni.

Röhögcsél.

- Ugyan, mi közöd hozzá? Lesz ez még rövidebb is, ha visszatér a jó idő, és garantálom, hogy tetszeni fog!

A lyukacsosra rágott nyalókát, amit eddig a nyelvével görgetett ide-oda, most kikapja a szájából. Jóízűen felkacag.

- Megjöttünk!

Felnézek a takaros, lapostetős házra, aminek ablakán rózsaszín macis üvegmatrica csillog. Felhúzom a szemöldököm.

- Ez lenne az? Itt lakik az a szemtelen nőcsábász?

Válaszra sem méltatva összekeni a levelesládát a pálcikán maradt ragaccsal. Lábbelijéről a piszkot a kerítés oldalán húzza le.

- Nem gondolod, hogy ez kissé túlzás? Lehet, hogy a srác örege ott ül a konyhában és már hívja a rendőrséget.

- Ne legyél ilyen beszari! - vihogja. - Egy árva lélek sincs itthon. Bemegyünk a házba, kihozzuk, amiért jöttünk, és már itt sem vagyunk.

Mielőtt szólhatnék, Nala előrébb lép. A kapuban megfordul a kulcs, majd visszavándorol a zsebbe, ahonnan előkerült. Egy pillanatba sem telik, és ő már bent áll az udvaron, várakozón tekintve rám. Utolsó elkeseredésemben úgy döntök, megpróbálok hatni a lelkiismeretére. Nekem kell az okos nagytestvérnek lennem.

- Arról ne is álmodj. Én nem megyek be oda - közlöm vele. "És neked sem tanácsolom", teszem hozzá gondolatban, de ehhez már nincs elég bátorságom.

Győztes vigyort látok az arcán.

- Akkor kellett volna gondolkodnod, amikor megdugtál tizenhárom éves koromban. Ha ez kiderül, tényleg szarban leszel!

Ez az egy kártyája van, ez az egyetlenegy! Ezért kell követnem mindenhová, és még érezzem is magam egy rakás szerencsétlenségnek, amiért autó híján nem tudom fuvarozni.

- Azt azért megtudhatnám, mi a terved? - élcelődöm vele, de ekkorra már a bejárati ajtó is kinyílik, Nala pedig úgy slisszol be rajta, mintha minden áldott nap ezt tenné. Belépek az előszobába.

- Lehetőség szerint maradj ott, és őrködj! - hallom az utasítást. Remek. Résnyire nyitom az ajtót, és úgy sasolok kifelé, mint amikor bunkerfoglalóst játszottunk a haverokkal második osztályban.

Két perc sem telik el, és a lépcsőfordulóban feltűnik Nala. Karjában pokrócot szorongat.

- Oké, mehetünk - lök félre. Mielőtt beolvashatnék neki, a takaró megrázkódik és a földre esik.

- Ez egy kutya?! - szakad ki belőlem teljesen fölöslegesen, mert nagyon is látom a nyilvánvalót; mégsem fér a fejembe, mihez fogunk kezdeni egy, ránézésre három hónapos Yorkshire terrierrel.

- Nem, ez a dalai láma személyesen. Megtennéd, hogy megfogod? Nekem tiszta a ruhám.

- Igazán hozhattál volna neki egy pórázt, vagy valamit.

Most először elgondolkodik.

- Ja, lehet, de arra az ocsmány Harry Potteres nyakörvre nem volt kedvem rácsatolni.

Mióta gyártanak Harry Potteres nyakörvet? A gondolat hamar elillan, mert Nala újból előkapja a kulcscsomót, ami egyet jelent azzal, hogy ideje indulni. Miután a kapu bezárul mögöttünk, megszaporázzuk a lépteinket.

- És most hogyan tovább, ötletgazda kisasszony? Irány az állatorvos?

- Inkább az elmeorvos, de remélem, odatalálsz nélkülem is.

Ez talált. Még csak nem is vitatkozhatom vele, hiszen évek óta úgy ugrálok ennek a csitrinek, mintha belém lenne programozva.

Megyünk tovább az utcán. Egyszercsak Nala arca falfehérre vált.

- Akadt egy kis dolgom - mondja, és sietősen befordul a következő utcán.

- De hát...

- Otthon találkozunk. Szia!

Fogalmam sincs, miért csinálja ezt, de az az érzésem, nem akarja, hogy utánamenjek. Kezemben a kutya vonyítani kezd.

- Jól van, semmi baj, kishaver - csitítgatom.

Az utca túlsó vége felől egy alak sétál felém. Ahogy közelebb ér, látom: csípőnadrágos, helyes lány. Legfeljebb húszéves.

- Szia! - köszön kedvesen. Elkerekedik a szeme. - Nahát, nekem is pont ugyanilyen kutyám van! Igaz, ő rendszerint jókedvű, és aranycikesz van a nyakára kötve.

Dermedten próbálom felidézni a J. K. Rowling regényeiből gyártott filmeket.

- Nincs kedved feljönni hozzám? Nem lakom messze. Összeismerkedhetnének a kutyáink.

- Nem fog menni, ne haragudj... időpontom van... a szervízbe - hazudom bénán. A kutya már hangosan csahol. - A faterom megöl, ha otthagyom a kocsit.

Egyértelmű, hogy átlát rajtam. Pedig milyen csinos lány, az ördögbe! Nalának ezt is sikerült elszúrnia.

- Tényleg nagyon sajnálom. De ha megadod a számod, megihatunk valamit...

- Édes vagy - nevet fel -, de tényleg csak a kutyák miatt kérdeztem.

Ahogy elsétál mellettem, még hallom távolodó hangját.

- Egyébként is, ma megpróbált egy elmebeteg csaj lesmárolni az egyetemen. Olyan rövid szoknyát hord, amilyet csak kurtizánokon lát az ember. A félresikerült randimeghívásokból mára épp elég volt.

Régészet és tévképzet, avagy így pazaroltam el 3,5 évet az életemből

Ezt az írást jóformán egy teátrális elköszönés helyett hoztam, mert nem tagadom, tervben volt, hogy felszámolom a La Petite Cultural Vagabond blogot. Akárhányszor nekiültem az elmúlt hónapokban, hogy helyzetjelentést adjak, realizáltam, hogy
1. igazából nincs miről,
2. fogalmam sem volt, lenne-e az egésznek bárminemű alapja.

Igazság szerint, tartozom egy vallomással:
a La Petite Cultural Vagabond mindvégig puszta öncsaláson alapult.
Na, nem a tartalmát tekintve, sokkal inkább az inspirációmat illetően, ami - így utólag végiggondolva - legalább ugyanolyan fontos lett volna, kiváltképp egy erősen érzelemmotivált ember esetében.

Tavaly ilyentájt sikerült beismernem, hogy bármennyi ellentmondást támaszt a szakmámmal szemben, úgy érzem, egyáltalán nincsenek gyökereim. Ez egyébként azóta érdemlegesen változott, ami talán pont egy a koronavírus kisszámú pozitív mellékhatásai közül. Vagy ki tudja, lehet én is öregszem.

Visszakanyarodva az eredeti témához: a régészet, mint olyan, sosem jelentett vakvágányt számomra, ebben én is biztos voltam (vagy ha nem, csak elhanyagolható ideig). Ahhoz viszont, hogy egészséges viszonyt alakítsak ki a szakmámmal, vissza kellett térnem a történet elejére, amikor még nem volt bennem ez az állandó görcsös megfelelési kényszer. Amikor azt számoltam, hány töltelék alapozó tárgyat kell még teljesítenem, amíg sor kerül a következő ásatásra;  amikor egy kisgyerek lelkesedésével küldözgettem az ismerőseimnek az első saját kezűleg kiásott állatcsontjaimat, mert Bartosiewicz tanár úr volt a példaképem; amikor nem kérdőjeleztem meg az elhatározásaimat, mert minden eltörpülni látszott egy hülyeség mellett... ami miatt aztán arcul ütött a felismerés, hogy nem állok készen arra, hogy régész legyek, és egyelőre nincs értelme nekivágnom a mesterszaknak. A megszerzett ismeretekkel és a befektetett energiával nem lett volna baj - a probléma egyszerűen az volt, hogy nem a megfelelő forrásból merítettem motivációt, ami hosszú távon az egész pályámat megmérgezte volna.

Ezért adtam fel az államvizsgát. Ezért múltam alul önmagam.

Bizonyos dolgokra rendszerint nem készít fel minket senki - azt legalábbis kevesen hangoztatják, hogy az átfogó tudás és a megfelelő fizikum mellett a pszichés alkalmasság is kulcsszereppel bír, bármit tegyen az ember. Az elhivatottsághoz - vagy a józan kitartáshoz, mert nem akarok patetikusnak tűnni - pedig stabil alapozásra van szükség.

Tehát két választásom van: átértékelem az eddigieket és saját elhatározásomból folytatom a régészetet, vagy - felvállalva, hogy másodév óta olyasmivel hitegettem magam, aminek Valójában létjogosultsága sem volt soha - pályát módosítok, mielőtt kifutok az időből. A langyosvizet opciónak tekinteni nem lehet.

Szembe kell néznem az érzéseimmel.
Szembe kell néznem a démonaimmal.
Szembe kell néznem az egyetemmel.

Szóval az van, hogy Sólyom Lilinek hívnak, 23 éves vagyok, és egyelőre tulajdonképpen egy senki. Ja, mellesleg igen, archeozoológus leszek. De most már marhára nem azért, hogy engem szeressenek a legjobban.

Envole-moi, a felhőkön túl...

Néha elengedem magam egy rövid időre, és belefeledkezem a pillanatba. Elfekszem a padon és vizslatom az eget - na nem a bárányfelhőket, hanem a világ egyedüli Valós állandóját, a végtelen változást.

Szándékosan nem írtam a koronavírusról a kezdeti vécépapír/élesztő/anyámtyúkja-felvásárolós időszakban, ahogy nem reagáltam a fokozatos megszorításokra, majd az azt követő nyári "ereszd el a hajamat" effektusra sem.

Most viszont kezd egyre nyilvánValóbbá válni, miként fejeződik ki a felelősségtudatos viselkedés és az emberi önkontroll; mennyit ér az összefogás, a biztonság; és mire merjünk hagyatkozni, amikor a világban mindenki sötétben tapogatózik - legalábbis szeretnénk ezt hinni, mert a sok vészterhes megoldás közül még mindig ez jár a legkevesebb fájdalommal.

A legidegtépőbb az egészben: várni. De vajon mire? Napjaink lassú felszámolására? A segítségre? Egy új időszámítás kezdetére, ami lehetővé teszi, hogy az emberek végre nem egymás ellen harcolva, hanem egymást támogatva haladjanak az úton egy magasabb rendű cél felé?

A napok lassabban telnek, mint valaha, és sokszor úgy érzem, jobb lenne elmenekülni.
Küszöbön a változás, minden tekintetben. Addig pedig egyetlen feladat vár ránk: tartsunk ki!

A második kamaszkor szépsége és buktatói

Nemrég elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen sosem voltam "teljes értékű" kamasz. Persze, ugyanúgy előfordultak kisebb-nagyobb kihágásaim, mint bárki másnak, de nem szöktem meg otthonról, nem jártam bulikba és nem vittem haza kéthetente másik pasit. Már betöltöttem a tizennyolcat, amikor először ittam alkoholt, és egyetemista voltam, mikor először maradtam ki szórakozni hajnalig. Az állandó maximalizmusomat leszámítva szerintem kimondottan könnyen kezelhető gyerek voltam, és az is maradtam egészen tinédzserkorom végéig.

Aztán húszévesen egyszer csak bekattant valami. Hazaköltöztem az albérletből, ahol korábban laktam, és azóta nagyobb az arcom, mint valaha.

Ezt azzal magyarázom, hogy jogilag nem vagyok gyerek, ezért elviekben képes vagyok az átgondolt, érett, felelősségteljes döntéshozatalra (na persze). A gyakorlatban viszont mindez annyit jelent, hogy marhára az én csődöm, hogy a magánéletemben nem jutok egyről a kettőre. Jelenleg ott tartok, hogy a meglévő pénzem a tanulmányaimra van félrerakva, és nem egyszer eljátszottam már a gondolattal, hogy fel kellene használni az egészet és nyitni kéne a világ felé. Mert mi van akkor, ha mindaz, ami visszafog, tulajdonképpen egy légbuborék? Elvégre jó ideje nem látok már semmit a karrierből, ami lebeg a szemem előtt. Mióta eljöttem az egyetemről, napi szinten eszembe jut, hogy ha annak idején, érettségi után elvégzek egy keresett szakmát és nekiállok dolgozni, talán már lenne egy saját lakásom. Persze, akkor nem lehetnék régész. De tulajdonképpen, ha az leszek, az sem fogja garantálni az önállóságom. Ha szerencsém van, talán mégis bekerülök a tudományos életbe, rosszabb esetben muszáj lesz megerőltetnem magam és felszedni egy pénzes pasit, vagy mi a pék. Vagy akár otthon is maradhatok negyvenéves koromig, és paradicsomfoltos Rebel without a cause feliratos pólóban moshatok fogat.

A rám (pontosabban inkább magamra) erőltetett gyerekimidzs nagyban hozzájárult az androgün kampányom kibontakozásához, meg ahhoz, hogy én nőként mennyire becsülöm magam, és mit mutatok a külvilág felé. Először mindez jó poén volt, de be kell vallanom, ahogy rohan az idő, minden egyre nehezebb. Csak hogy lássuk a medvét: jelenleg majdnem huszonhárom éves vagyok, a volt évfolyamtársaim gyereket szülnek, én meg az ágyamon rendezgetem a plüssnyulaimat, mialatt a laptopomon bömböl a Klónok háborúja.  Mindeközben azon röhögök, hogy mások szerint tizenhatnak nézek ki. Nagyszerű kilátások.

Persze, erre azt szokás mondani, hogy ha kényelmetlen a helyzet, ideje változtatni. De most őszintén: ahhoz, hogy kieszközöljem a változást, totális környezetváltozásra lenne szükségem. Csoda lenne, ha az ember olyan felállásban, amiben a gyerekszerepe be van betonozva, úgy viselkedik, mint egy nagyra nőtt óvodás?

Igazság szerint az a benyomásom, hogy a korosztályomra gyakran azt követően is jellemző e minta továbbélése, hogy kikerültek a családi fészekből és elviekben maguk irányítják az életüket. Így viszont mit akarunk egymástól? Jó esetben összeakad két tehetetlen félember, akik meglehetősen sérült önbecsüléssel rendelkeznek, és támogatóra lelnek a másikban - vagy ha rosszra fordul, nekiállják szívni egymás vérét. Meglehet, hogy bennem van a hiba, de nem érzem, hogy bármi hasonlóra igényt tartanék az életben.

Őszintén szólva, hiába lettem keményfejű lázadó, továbbra is szinte kizárólagosan a holnapnak élek. Mert mi értelme a mát kiélvezni, ha nem tehetem teljes értékű emberként, aki maga irányítja minden lépését? Lassan nem viselem el, ha összeakadok a családtagjaimmal a házban, hiszen rájuk nézve minduntalan szembesülök a saját fogyatékosságommal, hogy képtelen vagyok a privát mozgásteremet önerőből fenntartani. Megtahatném persze, hogy az egómra hallgatok, és az önállóság oltárán feláldozom a céljaim. Vagy kettétöröm a gerincem, és tövig benyalok egy egy sugardaddynek.

Fogalmam sincs, mások hogy élik meg a helyzetet, hogy lassan képtelenség fiatal felnőttként nem a szüleink nyakán élősködni, ha koncentrálni szeretnénk a jövőnkre. Az egyetlen dolog, amitől őszintén félek, hogy minél inkább kitolódik az autonómiám kezdete, annál inkább biztos vagyok benne, hogy amint bekövetkezik, vérszemet fogok kapni, és az elvesztegetett évek után kaparva, rövid úton kiégek.

Önostorozás helyett arat a Zen!

Ha most találkoznék azzal a Lilivel, aki tavaly nyár végén kiokádta a blogjára a "Tepsiképű lányról" elnevezett - egyébként a címet leszámítva egészen vállalható - hanglemez borítóját, nem sokkal ezután pedig a címadó verset is közzétette, nos... Megkérdezném tőle, mégis mit gondolt, mit ér el ezzel a hozzáállással.

Jó nagy szamár voltam, vagy inkább egy kifejlett vágómarha, amiért azt gondoltam, az önsajnálat majd megoldja a problémáimat.

Rendben, ha elnéző akarok lenni magammal, talán betudható a viselkedésem annak, hogy eléggé rám járt a rúd akkoriban.

• Hiába dolgoztam szét magam egész tanévben, az utolsó héten elengedtem a gyeplőt, aminek az lett a vége, hogy megvágtak (jobban mondva készakarva megvágattam magam) az államvizsgámon.
• Miután beismertem a kudarcom, az apámmal majdnem fél évig nem beszéltünk egymással.
• Mindenki előtt vállalnom kellett, hogy egy gyökér vagyok, és azoknak volt igazuk, akik egy lyukas garast sem tettek volna rá, hogy befejezem a szakot.
• Nyári munkát vállaltam az egyetlen helyen, ahol el tudtam volna képzelni, hogy régészként karriert építsek, és rájöttem, hogy ebből nagy Valószínűséggel soha az életben nem lesz semmi (és nem azért nem lesz, mert lusta vagy mert kishitű vagyok).
• Júliusban szembesülhettem a "jaj de jó, felvettek mesterire" jellegű posztokkal - hogy a diplomaosztót már ne is említsem. (Egyébként gratula mindenkinek! Nem irigykedtem, csak szomorú voltam, hogy nem állhattam ott veletek.)
• Tudathasadásos személyiségem volt.
• Ráadásul rájöttem, hogy rondának tartanak a barátaim.

Természetesen, ahogy lenni szokott, az utolsó csepp hatására kifolyt a pohár tartalma, és az egésznek az lett az eredménye, hogy "ha nem tetszik a lapos pofám, akkor kapjátok be a ferde f*******". :D

Tetőpontjára hágott a LaPetiteLilchen Androgün Mozgalom, miközben a szemem előtt ott cikáztak a #bodypositivity és a #mindenpasitökkelütött hashtagek, nem beszélve arról, hogy emiatt valami megmagyarázhatatlan boldogság öntötte el minden porcikámat.

Aztán november végén jött az áttörés: elkezdtem napi rendszerességgel jógázni, és úgy döntöttem, békét kötök a világgal. Elmélyülés terén ugyan kétségkívül van még hova fejlődnöm, abban viszont biztos vagyok, hogy elkezdtem elérni azokat a célokat, amik az út során lebegtek előttem.

Sikeresen leállamvizsgáztam, elengedtem a haragomat az egyetemmel, illetve a csalódottságomat az Akadémiával kapcsolatban, és elfogadtam, hogy Valószínűleg nem fog eljönni a pillanat, amikor odaállok az ismerőseim elé, és elfuserált kájlidzsenner fejjel közlöm velük, hogy most már én vagyok a legszebb a vidéken.

Annak idején megosztottam egy videót, kábé ilyen #beprepared stílusban, hogy készüljetek, mert jövök és felszántom az arcotokat - utólag viszont beláttam, hogy egy bemutatkozó audio lemeznek talán nem kellene a burkolt nárcizmus és a vehemens önutálat végletei között csapongania.

Sokkal inkább egy kiforrott és kellőképpen letisztult anyagra vágytam, amiben nem kell két kézzel kapkodnom a vágyott idill után.

Így született meg a LILCHEN 2020 borítóterve, ami korábbi zabitestvérkéjével ellentétben nem próbál többnek látszani, mint ami: egy visszafogott, mégis ötletes próbálkozás a változások évében, egy olyan lánytól, aki ha kell, meghúzza magát a háttérben, mégis van elég kitartása, hogy megküzdjön az álmaiért.

P.S.: Most már szándékosan nem mondok időpontot, mikor kerülnek fel a hanganyagok. Minden a helyén lesz, amint eljön az ideje.

Kár lenne veszni hagyni, de a maga döntése

A mai napon újabb évfolyam záróvizsgázott régészet szakon.

Ez azt jelenti, hogy immár egy évvel ezelőtt történt, hogy száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem - erre viszont csak az utóbbi időben jöttem rá.

Fél tenyeremen meg tudom számolni, hányszor jártam tavaly június óta a BTK campusán, és a csupasz öklömön, hányszor tettem mindezt emelt fővel. Féltem beismerni, de az az ember, aki egy évvel ezelőtt reggel belépett az egyetem kapuján, nem él többé. Megszűnt létezni.

Fogalmam sincs, mit vártam.

Valahol a második vizsganapon zajlott bűvös tételhúzás és a hazafelé tartó vonatút között sikerült elvesztenem Ariadné fonalát - de az is lehet, hogy önként hagytam, hogy eltűnjön előlem az éterben.

"Életem talán legjobb éve lesz az idei", írtam a legjobb barátomnak, mert hinni akartam benne, hogy így is lesz.

Nem tévedtem túl sokat.

Tulajdonképpen be kell valljam, hogy az elmúlt évem, melynek túlnyomó részét egy cirka 25 kilométeres körzetben éltem le, jobban kinyitotta a szemem, mint bármilyen mennyiségű lexikális tudás, amit ez idő alatt a fejembe tölthettem volna, és gyakorlatiasabbá tett, mint akármiféle távoli országban szerzett tapasztalat.

Sokat tanultam a munkáról. Sokat tanultam a belső értékekről. Sokat tanultam saját magamról.

Nehéz megfogalmazni, miért harcoltam sokáig azután is, hogy éreztem, a kocka el van vetve.

Visszatértem Visegrádra, hogy rendbe tegyem a dolgaimat, miközben a machiavellista énem sötét árnyéka minduntalan ott lebegett mögöttem, azt várva, mikor veheti át fölöttem az irányítást örökre.

Írtam egy ismerősnek, hogy küldje el a szakdolgozati anyagát, mert nekem ez kell, én a következő három évben ezzel fogok dolgozni...

Visszajöttem. Essünk túl rajta. Igazából már úgyis mindegy. Én soha többé nem leszek képes a szemetekbe nézni.

Az álom, amiben a mesterszakot az alapszak utolsó két évének miliőjében vázoltam fel, szertefoszlott.
Mi más történt volna?

Én már nem az a beleValó lány vagyok, aki a teherautó platóján utazott hazáig, és szarkasztikus megjegyzéseket tett vadidegenek felelőtlen gyerekvállalási szokásaira.

Nem vagyok más, mint egy ambivalens, rezignált bizakodó, aki végül belátta, hogy talán éppen a számtalan naiv elgondolása miatt sodródott a szakadék szélére.

Való igaz, az MTA volt az előre felépített "A" tervem, és nem létezett "B" verzió - helyette kialakult a patthelyzet, amit nyugtázva kénytelen voltam beismerni az igazat. Mert jól van, Lilike, hitegetheted magad még háromszor három meg harminchárom évig, de ha nem fedezed fel végre a saját utad a régészetben, örök időkig álomképeket fogsz kergetni. Ez pedig egy eleve halva született ötlet.

A legnagyobb hibám, hogy kiábrándítóan türelmetlen vagyok - leginkább önmagammal szemben.

Végtére is teljesen mindegy, hányszor írom a lap szélére, hogy továbbra is régész akarok lenni, és - a cudar életbe már -, az is leszek!. Mert ha nem így lenne végül, akkor sem változna semmi.

Kivéve persze a tényt, hogy tisztában vagyok vele: mostantól egyedül akkor léphetek erre az ösvényre, ha csak és kizárólag magamért teszem.

Alea iacta est.

Nem maradt több dobásom.