Minden energiámmal készülök Visegrádra. Ősszel már volt szerencsém találkozni Kováts Istvánnal, a visegrádi Mátyás király Múzeum vezető régészével, aki amellett, hogy középkor a szakterülete, archaeozoológiával is foglalkozik. Éppen valamelyik agancsokat vizsgáló publikációját tanulmányoztam, amikor a bibliográfiában felkeltette valami az érdeklődésem.
"Bornemisza Anna* szakácskönyve 1680-ból"
Mondom, hűha, mi ez az újkori mizéria? Szerencsém volt, hiszen amint beírtam a szóban forgó nevet az internet keresőjébe, egyből megtaláltam a néhány oldalas letölthető pdf-et.
Természetesen az első pár mondat után rájöttem, hogy ez bizony nem Stahl Judit, de még csak nem is Fördős Zé remekműve - nem mai viszonyokat tükröz legalábbis, hogy 60 deka sáfrány váltóára egy ökör, vagy hogy vajban készítik a rántott ételeket.
Ennél furcsábbnak, ugyanakkor mulatságosnak találtam a fantázianeveket, amikkel a különböző ételeket illették. A levek és sásák (levesek, szószok) még a könnyen megfejthető kategóriába tartoztak, ahogy azt sem volt nehéz kitalálni, mit neveztek "földi almának" (a burgonyát - a szerk.). Jó, még az is lehet, hogy ha valakinek van egy kis sütniValója, hamar rájön, mi fán terem a tyúkhaszon és a vaskalán, vagyis a tojás és a serpenyő. Amikor azonban először szembesültem a szömörcsöggel, újra neki kellett futnom, hogy ha nem a hörcsög, akkor mégis mi szörcsög. Ja, hogy ez a galuska. Hát, oké.
Akadt néhány metódus is, amivel nem kimondottan értettem egyet. Kérem szépen, miért van az, hogy édesmindegy, hogy borjúból, bárányból vagy sertésből dolgozunk, arra tehénhús-zsírt vagy -levet kell önteni? Ezen a ponton elgondolkodtam, mi a csoda lehet az a tehénhúslé. Valami ódivatú húsleves? Persze, miután megtudtam, hogy ecetben főzött magokkal, fahéjjal hintve tálalják, "mert a magyar és a német urak úgy szeretik", úgy döntöttem, nem teszek fel több kérdést. Akkor már inkább a VegaCity.
Azok után mondjuk még lehet meggondolom magam, hogy a királyok és a császárok asztalán ökör hátszínpecsenyéjét szolgálták fel hántolt mandulával (úgy látszik, csak úrnak lenni szívás - nagyon helyes). Egyébként minél többet olvas az ember, annál inkább megbizonyosodhat afelől, hogy fogalma sincs a régi szokásokról. Eddig legalábbis eszembe nem jutott volna bemetszett borjúláb darabokat cipóba tömködni, aztán megszórni szerecsendióval. A következő, carbonátás receptnél pedig ismét jót derültem azon, hogy ha feladod a nyárssal Való küzdelmet, öntsd le az egészet tehénhús-lével, és levan a gond. Micsoda univerzális megoldás. :D
A disznó felhasználásáról kevesebb feljegyzés készült, abból is a legérdemibb, hogy
Most jutottam el odáig, hogy a csirkét elevenen meg kell a parázsló szén fölött fonnyasztani, aztán a mellét felszakítani, és teletömni... megnéztem még egyszer, de nem, ez nem a spanyol inkvizíció kiemelt mappája. Kár érte. Ezt a szakácskönyvet tényleg valami vérmes húsevő írhatta, vagy egy kereskedelmi szektorban érdekelt gazda, mert itt tényleg húst hússal, zsírt tepertővel főztek, ettek, leszámítva a süteményeket.
Nem semmi, már ekkor ismerték a tejbegrízt, a baracklekvárt, a szilvás pitét, a fánkot... és használtak mandulatejet is! Eszem megáll. Hiába gondoljuk olyan okosnak magunkat - a jól bevált módszereket már évszázadokkal ezelőtt ismerték és alkalmazták. Azt hiszem, egy az egyben megbocsátom a boros tésztát meg a reszelt kenyeres, parmezános spenóttortát (és kihúzom a címből, hogy így rókázott a középkor embere).
Ja és, amíg el nem felejtem: itt található a kis szakácskönyv, vagy inkább szakácsfüzet:
Bornemisza Anna szakácskönyve
Akinek tetszett, olvasson utána.
*Bornemisza Anna fejedelemasszony volt, Apafi Mihály felesége.
Ennél furcsábbnak, ugyanakkor mulatságosnak találtam a fantázianeveket, amikkel a különböző ételeket illették. A levek és sásák (levesek, szószok) még a könnyen megfejthető kategóriába tartoztak, ahogy azt sem volt nehéz kitalálni, mit neveztek "földi almának" (a burgonyát - a szerk.). Jó, még az is lehet, hogy ha valakinek van egy kis sütniValója, hamar rájön, mi fán terem a tyúkhaszon és a vaskalán, vagyis a tojás és a serpenyő. Amikor azonban először szembesültem a szömörcsöggel, újra neki kellett futnom, hogy ha nem a hörcsög, akkor mégis mi szörcsög. Ja, hogy ez a galuska. Hát, oké.
 |
| És akkor a tengeri-szőlőt (a ribiszkét) még nem is említettem |
Akadt néhány metódus is, amivel nem kimondottan értettem egyet. Kérem szépen, miért van az, hogy édesmindegy, hogy borjúból, bárányból vagy sertésből dolgozunk, arra tehénhús-zsírt vagy -levet kell önteni? Ezen a ponton elgondolkodtam, mi a csoda lehet az a tehénhúslé. Valami ódivatú húsleves? Persze, miután megtudtam, hogy ecetben főzött magokkal, fahéjjal hintve tálalják, "mert a magyar és a német urak úgy szeretik", úgy döntöttem, nem teszek fel több kérdést. Akkor már inkább a VegaCity.
 |
| (Szponzorált tartalom) |
Azok után mondjuk még lehet meggondolom magam, hogy a királyok és a császárok asztalán ökör hátszínpecsenyéjét szolgálták fel hántolt mandulával (úgy látszik, csak úrnak lenni szívás - nagyon helyes). Egyébként minél többet olvas az ember, annál inkább megbizonyosodhat afelől, hogy fogalma sincs a régi szokásokról. Eddig legalábbis eszembe nem jutott volna bemetszett borjúláb darabokat cipóba tömködni, aztán megszórni szerecsendióval. A következő, carbonátás receptnél pedig ismét jót derültem azon, hogy ha feladod a nyárssal Való küzdelmet, öntsd le az egészet tehénhús-lével, és levan a gond. Micsoda univerzális megoldás. :D
A disznó felhasználásáról kevesebb feljegyzés készült, abból is a legérdemibb, hogy
"Érdemes olyan pástétomocskát csinálni, amit az ember egyszerre béfalhat."
 |
| Menekülj! |
Most jutottam el odáig, hogy a csirkét elevenen meg kell a parázsló szén fölött fonnyasztani, aztán a mellét felszakítani, és teletömni... megnéztem még egyszer, de nem, ez nem a spanyol inkvizíció kiemelt mappája. Kár érte. Ezt a szakácskönyvet tényleg valami vérmes húsevő írhatta, vagy egy kereskedelmi szektorban érdekelt gazda, mert itt tényleg húst hússal, zsírt tepertővel főztek, ettek, leszámítva a süteményeket.
Nem semmi, már ekkor ismerték a tejbegrízt, a baracklekvárt, a szilvás pitét, a fánkot... és használtak mandulatejet is! Eszem megáll. Hiába gondoljuk olyan okosnak magunkat - a jól bevált módszereket már évszázadokkal ezelőtt ismerték és alkalmazták. Azt hiszem, egy az egyben megbocsátom a boros tésztát meg a reszelt kenyeres, parmezános spenóttortát (és kihúzom a címből, hogy így rókázott a középkor embere).
Ja és, amíg el nem felejtem: itt található a kis szakácskönyv, vagy inkább szakácsfüzet:
Bornemisza Anna szakácskönyve
Akinek tetszett, olvasson utána.
*Bornemisza Anna fejedelemasszony volt, Apafi Mihály felesége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése