Egy kis inspiráció tágabb értelemben véve azoknak, akik eddig nem mertek kilépni a komfortzónájukból - szűkebb értelemben (és elsősorban) pedig azoknak, akiknek rosszul esik a környezetük nyomása, amit csak disznóetető hadműveletnek nevezek (mert ugye, aki a korpa közé keveredik...). Nektek üzenem: tartsátok meg a személyiségeteket!
Az élet a kényelmen túl kezdődik, a vég(telen)nek pedig csak a képzelet szab határt. Sokat emlegetett példám, hogy ha nem hallgatok a megérzéseimre, most Valószínűleg a jogi egyetemen csücsülnék (kvázi ugyanezen az egyetemen, csak más szakon), illetve mégsem, mert két év alatt már biztosan beleőrültem és/vagy otthagytam volna (nem a képességeim, hanem az önmegValósítás hiánya miatt). Más megközelítésben: lehetnék színpadon billegő, tucatzsargont skandáló műcsajszi, ha nem döntök másként. Erről szeretnék most beszélni.
Leszögezem, hogy a mondaniValómban semmiféle bántó szándék nincs. Egyszerűen arról van szó, hogy az ember felnő, és idővel máshogy látja a korábbi tetteit. Kifejezetten örülök például annak, hogy mostanra jóformán megszűntek a felém irányuló, miértnemvagyegyüttajózsivalvagyapistával?? típusú személyeskedő kérdések, és mivel páran kérdezgetik, namivanazenével??, nyíltan elmagyarázom, miért változott meg gyökeresen az ehhez kapcsolódó véleményem.
 |
| Szép emlékek Zsolnai Hédi után szabadon |
Mióta egyetemista lettem, nagyon sok tényező átalakult az életemben, még bizonyos jellemvonásaim is megváltoztak. A tavalyi évem túlnyomó részét jóformán egyedül töltöttem, így meg kellett tanulnom önállósodni és vállalni a felelősséget a döntéseimért. Ideig-óráig még működött, hogy a gyerekkoromból átmentett világ (rózsaszín ruhák, cuki szóhasználat, hétvégi próbák a musicalszínpadnál) a mindennapjaim szerves része legyen, és néhány hónapig sikerült is mindent - az iskolát, a munkát, a próbákat, a külön énektanárt, a "jócsajakaroklenni" tévképzetem táplálta, mindennapos edzést és a társasági életemet - összeegyeztetni, mígnem az első vizsgaidőszakom környékén beütött a krach, és elkezdtek kicsúszni a kezem közül a dolgok. Akkor még fájó szívvel mondtam búcsút Adélnak, akinek tinédzser éveim legszebb időszakát köszönhetem, ami kissé rövid volt ugyan, de annál meghatározóbb. Aki ebben az időben már ismert, egyébként tudhatja, hogy az akkori imidzsemnek ez a hangvétel jól is állt.
 |
| Belle és a Szörnyetege <3 |
Később, más közegben megpróbáltam újra átélni az élményeket, siralmas eredménnyel. Nyárra teljesen feladtam. Szembe kellett néznem azzal, hogy kívül és belül egyaránt sokat változtam, és hogy el kell engednem a gyerekkort. Ez pedig iszonyatosan fájt. Fájt a felelősség, az érettség, a nagybetűs felnőtt élet. Hazaszaladtam, és szégyelltem magam ezért. Komoly huzavona után elkezdtem a létező összes értelemben rehabilitálni magam, és mikor újabb fél év elteltével ismét megfordult a fejemben, hogy komolyabban kellene hasonló stílusban énekelni, már nem volt meg ugyanaz a flow. Nem voltam ugyanaz az ember.
Fél év alatt sikerült megérlelnem, megszépítenem, megszeretnem azt, aki legbelül vagyok, és már nem hiányzott a színjáték, nem hiányzott a színészet. Hogy imponált-e régebben? Hát persze! Hiszen minden addigi időmet azzal töltöttem, hogy valaki más akartam lenni. Onnantól kezdve pedig, hogy nekiálltam a saját stílusomban írni, publikálni, megtaláltak a saját dallamaim, már nem hiányoztak ezek a levedlett bőrök, az elém kerülő szerepek. Rájöttem, hogy egyetlen szerep van csupán, amit a legjobban kell eljátszanom, és az már az enyém.
 |
| Először a Petőfiben :) |
Őszintén szólva, sosem voltam hagyományos nő. Senki ne értsen félre, kevés dolgot imádok úgy, mint nőnek lenni. Bolondulok az ötletes ékszerekért, hét napból hétszer szoknyát hordok, és szerencsére lehetek érzelmileg közvetlen anélkül, hogy bárki megkérdőjelezné a nemi identitásom. Viszont nagyon sok ránk ragadt női szerepkör van, amivel én nem tudok és nem is akarok mit kezdeni. Nézzük mondjuk Júliát. Az ő korában, ahogy mindenki más, én is odavoltam érte. Ma már visszakézből lekevernék egy-egy pofont neki, a férjének és végül a kedves szüleinek is. Kilátástalan, naiv kislány. Igen, kislány, mert bárhogy is tartják az irodalomkritikusok, akinek mindene megvan és képes öngyilkosságot elkövetni egy pasi miatt, az nem komplett, és a legkevésbé sem felnőtt ember.
A kendőzetlen igazság az, hogy amikor engem átjár a nagy alkotó vagy előadó energia, nem ilyen személyeket képzelek magam elé. Ilyen vagyok. Számomra egy Herkulessel, Jézussal, Maxim de Winterrel, de még Koppány vezér karakterével is könnyebben megy az átszellemülés, mint egy személyiség nélküli senkivel. Kivételek persze akadnak, akiket érdemesnek tartok a megformálásra, mint Elizabeth és Evita Perón (előbbi is csak akkor, ha a Halált metaforikus képként értelmezzük), de a Rudolf karjaiba kapaszkodó Mary Vetserával vagy a Hair-ből a terhes csajjal (volt egyáltalán neve?) a legkevésbé sem tudok azonosulni. Utóbbival végképp nem, mert a töltelékszerepeknél jóval mélyebb mondaniValóm van. És nem tudom, mit szívhattam, mert állítólag az ilyen karakterek állnak nekem jól. Szóval, nagyon örülök neki, hogy a modern fantasy remekeiben olyan nőalakok, mint Arya Stark, Katniss Everdeen és Ahsoka Tano szájkosár nélkül szaladgálhatnak, de ezen a téren a musicaleknek igenis van még hova fejlődniük.
 |
| Ó Rómeóóó... Felejtsd el, nincs helyünk a Lilchen magasröptű gondolatai között :P |
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a műfaj és én örök időkre végeztünk egymással, nem. Pozitívan gondolkodom, és a kialakult helyzetre egyfajta kihívásként tekintek. Ha valaki színész, annak az a feladata, hogy más embereket megjelenítsen, életre keltsen. Én viszont nem vagyok színész, és soha nem is leszek az (mert megvetem a nagy maszkabált meg blabla). Az én feladatom, hogy utat törjek a saját elképzeléseimnek, amiket majd egyszer, remélem, életre keltenek mások. És nem, nem fogok vérszemmel feminista tartalmat gyártani, de ha a tervem célba ér, sütni fog róla a realizmus. Mert őszinte leszek akkor is, ha a világon ezt díjazzák a legkevesebben.
 |
| Én megteszem |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése