Önostorozás helyett arat a Zen!

Ha most találkoznék azzal a Lilivel, aki tavaly nyár végén kiokádta a blogjára a "Tepsiképű lányról" elnevezett - egyébként a címet leszámítva egészen vállalható - hanglemez borítóját, nem sokkal ezután pedig a címadó verset is közzétette, nos... Megkérdezném tőle, mégis mit gondolt, mit ér el ezzel a hozzáállással.

Jó nagy szamár voltam, vagy inkább egy kifejlett vágómarha, amiért azt gondoltam, az önsajnálat majd megoldja a problémáimat.

Rendben, ha elnéző akarok lenni magammal, talán betudható a viselkedésem annak, hogy eléggé rám járt a rúd akkoriban.

• Hiába dolgoztam szét magam egész tanévben, az utolsó héten elengedtem a gyeplőt, aminek az lett a vége, hogy megvágtak (jobban mondva készakarva megvágattam magam) az államvizsgámon.
• Miután beismertem a kudarcom, az apámmal majdnem fél évig nem beszéltünk egymással.
• Mindenki előtt vállalnom kellett, hogy egy gyökér vagyok, és azoknak volt igazuk, akik egy lyukas garast sem tettek volna rá, hogy befejezem a szakot.
• Nyári munkát vállaltam az egyetlen helyen, ahol el tudtam volna képzelni, hogy régészként karriert építsek, és rájöttem, hogy ebből nagy Valószínűséggel soha az életben nem lesz semmi (és nem azért nem lesz, mert lusta vagy mert kishitű vagyok).
• Júliusban szembesülhettem a "jaj de jó, felvettek mesterire" jellegű posztokkal - hogy a diplomaosztót már ne is említsem. (Egyébként gratula mindenkinek! Nem irigykedtem, csak szomorú voltam, hogy nem állhattam ott veletek.)
• Tudathasadásos személyiségem volt.
• Ráadásul rájöttem, hogy rondának tartanak a barátaim.

Természetesen, ahogy lenni szokott, az utolsó csepp hatására kifolyt a pohár tartalma, és az egésznek az lett az eredménye, hogy "ha nem tetszik a lapos pofám, akkor kapjátok be a ferde f*******". :D

Tetőpontjára hágott a LaPetiteLilchen Androgün Mozgalom, miközben a szemem előtt ott cikáztak a #bodypositivity és a #mindenpasitökkelütött hashtagek, nem beszélve arról, hogy emiatt valami megmagyarázhatatlan boldogság öntötte el minden porcikámat.

Aztán november végén jött az áttörés: elkezdtem napi rendszerességgel jógázni, és úgy döntöttem, békét kötök a világgal. Elmélyülés terén ugyan kétségkívül van még hova fejlődnöm, abban viszont biztos vagyok, hogy elkezdtem elérni azokat a célokat, amik az út során lebegtek előttem.

Sikeresen leállamvizsgáztam, elengedtem a haragomat az egyetemmel, illetve a csalódottságomat az Akadémiával kapcsolatban, és elfogadtam, hogy Valószínűleg nem fog eljönni a pillanat, amikor odaállok az ismerőseim elé, és elfuserált kájlidzsenner fejjel közlöm velük, hogy most már én vagyok a legszebb a vidéken.

Annak idején megosztottam egy videót, kábé ilyen #beprepared stílusban, hogy készüljetek, mert jövök és felszántom az arcotokat - utólag viszont beláttam, hogy egy bemutatkozó audio lemeznek talán nem kellene a burkolt nárcizmus és a vehemens önutálat végletei között csapongania.

Sokkal inkább egy kiforrott és kellőképpen letisztult anyagra vágytam, amiben nem kell két kézzel kapkodnom a vágyott idill után.

Így született meg a LILCHEN 2020 borítóterve, ami korábbi zabitestvérkéjével ellentétben nem próbál többnek látszani, mint ami: egy visszafogott, mégis ötletes próbálkozás a változások évében, egy olyan lánytól, aki ha kell, meghúzza magát a háttérben, mégis van elég kitartása, hogy megküzdjön az álmaiért.

P.S.: Most már szándékosan nem mondok időpontot, mikor kerülnek fel a hanganyagok. Minden a helyén lesz, amint eljön az ideje.

Kár lenne veszni hagyni, de a maga döntése

A mai napon újabb évfolyam záróvizsgázott régészet szakon.

Ez azt jelenti, hogy immár egy évvel ezelőtt történt, hogy száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem - erre viszont csak az utóbbi időben jöttem rá.

Fél tenyeremen meg tudom számolni, hányszor jártam tavaly június óta a BTK campusán, és a csupasz öklömön, hányszor tettem mindezt emelt fővel. Féltem beismerni, de az az ember, aki egy évvel ezelőtt reggel belépett az egyetem kapuján, nem él többé. Megszűnt létezni.

Fogalmam sincs, mit vártam.

Valahol a második vizsganapon zajlott bűvös tételhúzás és a hazafelé tartó vonatút között sikerült elvesztenem Ariadné fonalát - de az is lehet, hogy önként hagytam, hogy eltűnjön előlem az éterben.

"Életem talán legjobb éve lesz az idei", írtam a legjobb barátomnak, mert hinni akartam benne, hogy így is lesz.

Nem tévedtem túl sokat.

Tulajdonképpen be kell valljam, hogy az elmúlt évem, melynek túlnyomó részét egy cirka 25 kilométeres körzetben éltem le, jobban kinyitotta a szemem, mint bármilyen mennyiségű lexikális tudás, amit ez idő alatt a fejembe tölthettem volna, és gyakorlatiasabbá tett, mint akármiféle távoli országban szerzett tapasztalat.

Sokat tanultam a munkáról. Sokat tanultam a belső értékekről. Sokat tanultam saját magamról.

Nehéz megfogalmazni, miért harcoltam sokáig azután is, hogy éreztem, a kocka el van vetve.

Visszatértem Visegrádra, hogy rendbe tegyem a dolgaimat, miközben a machiavellista énem sötét árnyéka minduntalan ott lebegett mögöttem, azt várva, mikor veheti át fölöttem az irányítást örökre.

Írtam egy ismerősnek, hogy küldje el a szakdolgozati anyagát, mert nekem ez kell, én a következő három évben ezzel fogok dolgozni...

Visszajöttem. Essünk túl rajta. Igazából már úgyis mindegy. Én soha többé nem leszek képes a szemetekbe nézni.

Az álom, amiben a mesterszakot az alapszak utolsó két évének miliőjében vázoltam fel, szertefoszlott.
Mi más történt volna?

Én már nem az a beleValó lány vagyok, aki a teherautó platóján utazott hazáig, és szarkasztikus megjegyzéseket tett vadidegenek felelőtlen gyerekvállalási szokásaira.

Nem vagyok más, mint egy ambivalens, rezignált bizakodó, aki végül belátta, hogy talán éppen a számtalan naiv elgondolása miatt sodródott a szakadék szélére.

Való igaz, az MTA volt az előre felépített "A" tervem, és nem létezett "B" verzió - helyette kialakult a patthelyzet, amit nyugtázva kénytelen voltam beismerni az igazat. Mert jól van, Lilike, hitegetheted magad még háromszor három meg harminchárom évig, de ha nem fedezed fel végre a saját utad a régészetben, örök időkig álomképeket fogsz kergetni. Ez pedig egy eleve halva született ötlet.

A legnagyobb hibám, hogy kiábrándítóan türelmetlen vagyok - leginkább önmagammal szemben.

Végtére is teljesen mindegy, hányszor írom a lap szélére, hogy továbbra is régész akarok lenni, és - a cudar életbe már -, az is leszek!. Mert ha nem így lenne végül, akkor sem változna semmi.

Kivéve persze a tényt, hogy tisztában vagyok vele: mostantól egyedül akkor léphetek erre az ösvényre, ha csak és kizárólag magamért teszem.

Alea iacta est.

Nem maradt több dobásom.