Megtámadott egy rusnya kan

Kicsit sokkos állapotban vagyok még mindig... Pedig figyelmeztettek - nem is egyszer -, hogy az élet az erdőben nem sétagalopp, de hát aki a tűzzel játszik... Meg az állatcsontokkal. Na, de mindent a maga idejében.

Második hetemet töltöm Visegrádon. Mögöttem van már öt nagy láda csont megmosása, a lábamba került pár kilométer (főleg a Wéber házba Való mindennapos feljárkálásnak köszönhetően), közben lopom itt a fáról a szilvát meg minden mást, amit lelek (na jó, csak a szilvát, mert abban nem találtam kukacot - egyelőre). Napjaim lassanként éjre váltanak, és kapkodva számolok minden percet, amit nem munkával töltök. Arra persze lesz időm, hogy ezen a hétvégén is elmenjek a táborba. A hétvége szent és sérthetetlen. Elvileg a Fellegvárba vezető út is az; gondoltam, majd meglátjuk.

Vasárnap éjjel értem vissza Vinyéről, és rögtön azzal szembesültem - illetve nem sültem szembe, mert koromsötét volt -, hogy nem tudok bemenni a múzeum kapuján. Füstjelek a portának: oké, letudva. Belépek, sötét. Elindulok az úton. Egyszer csak a portás felkapcsolja az éjjeli világítást, és mit látok?! Egy másfél méter marmagasságú szarvas áll előttem keresztben az úton! Azt hittem, otthagyom a fogamat. Portás rám kiabál: nem kell félni. Mondom, köszönöm szépen, nem előtted cövekelt le ez a szürke patás. Így álltunk egymással szemben kereken hat másodpercig, aztán a vad gondolt egyet, és elszökelt a Sibrik-domb irányába. Persze, ennek így kellett lennie - minden estére kell egy állat. Vinyén nem volt elég a róka. Világos, mint a lámpafény a Királyi Palota udvarán - már ha éppen felkapcsolják.

Innentől elkezdtem szedni a lábam, mondván, ki tudja, mit tartogat még az éjszaka (én nem tudtam és nem is különösebben vágytam rá, bár ez, mondanom sem kell, senkit nem érdekelt). Hipsz-hopsz, gyorsan be a Wéberbe, és magamra zártam az ajtót. Aztán egy jót röhögtem, mert a hűtőt kinyitva megláttam, hogy előző lakótársaim búcsúajándékként hagytak nekem egy csomag Norbi ápdét sajtot, a pulton meg két zacskó Chio csipszet. Na, ezt adjam össze! Sikerült: megfogtam a sajtos csipszet és felcsörtettem az emeletre. Biztos, hogy nem norbis sajt volt benne, de akit ez zavar, legközelebb fusson egy kört a szarvas elől a sötét udvaron.

Másnap jött az a pofátlan macska. Kimentem a tornácra kiönteni a saras vizet, az meg közben beszökött a múzeumba. Ingerülten berohantam az ajtón; megfogni persze nem mertem, mert egy hete fújt már rám folyamatosan, és a hátam közepére nem kívántam, hogy a fekete gyászhuszár kikaparja a szemem. Ekkor a nagy semmiből megjelent az egész titkárság, én meg mégsem égethettem magam: felkaptam a tetves macskát a hónom alá és kipenderítettem az ajtón. Na, ennek sem akarok többé a szeme elé kerülni!

Azt gondoltam, kedden már nem lehet semmi zűr - szép álom volt, amíg fel nem ébredtem. Már épp kezdtem beleőrülni a mosásba, ezért megkértem Istvánt, szóljon fel a Fellegvárba, hogy nemsokára felmegyek és tiszteletemet teszem a kiállításon. Az út több mint háromnegyed óra volt hegynek felfelé, a végére úgy lihegtem, mint a kivert kutya, de szét akartam végre nézni, tudva, hogy már több mint egy hete a városban vagyok. Felfelé szerencsére nem adódott semmilyen probléma, jóformán végig azzal voltam elfoglalva, hogy megtaláljam a legrövidebb utat és eljussak a várhoz anélkül, hogy kiköpném a tüdőmet. Az csak később esett le, hogy magát a várat le sem fényképeztem - az internetről meg most nem lopunk többet, úgyhogy eljött a random képek ideje.

Útban felfelé: falusi templom

Az emeleti ablakból

Várudvar

A vár kicsiben

Panoptikum: táncoló viaszbábuk

Modern Caroberto

Jó fejek voltak egyébként, mert ingyen beengedtek és - bár háromnegyed óra alatt bejártam az egész terepet - mikor tíz perccel zárás után kiléptem a kapun, még csak le sem szúrtak. Legyen ez példaértékű mindenkinek.

Elindultam visszafelé, közben telefonáltam (mert jobb, ha a dolgokat párhuzamosan végzi az ember), és észre sem vettem, hogy lefelé minden gyorsabban halad. Az út egyik felét már megtettem, mikor éles visításra lettem figyelmes. Felkaptam a fejem.

... aztán jött a pingvin

Két hat év körüli gyerek szaladt el mellettem, vadul fújkáltak egy sípot. Zavartan néztem utánuk, majd tovább indultam. Már éppen kezdtem megnyugodni, mikor a jobb oldalamon zörögni kezdett az avar, és egy szempillantás alatt ott termett előttem a disznó. A meglepetéstől azt se láttam hirtelen, van-e agyara vagy sem: hátraléptem kettőt és futásnak eredtem. A koszos állat meg döcögött utánam. Jött az emelkedő: gondoltam, itt lerázom, de az egyik kőben hirtelen megbotlottam és fenékre ültem a földön. A disznó jött felém. Csodálatos.

Lelki szemeim előtt felvillant Zrínyi Miklós és Imre herceg lassú és fájdalmas halála. Egy pillanatra összeszorítottam a szemhéjam és - semmi. Ez most valami vicc? Felnéztem, de üldözőm már az út túloldalán töfögött, én meg jobbnak láttam, ha nem megyek utána, hanem mielőbb hazaiszkolok.

*

Éjszaka lett már, mire befejeztem a munkát, így gyorsan bezártam a műhely bejáratát és elindultam kifelé. Ajtó, zár, főkapcsoló, pavilon, láncot fel... Mi a jó fene villog ott a sötétben?? Még szerencse, hogy a laptopom nem volt nálam: nyakamba kaptam a lábam és szaladni kezdtem a porta felé.

Nyávogás. Megfordultam. Ki más lett volna ott, ha nem az a fekete dög?