A komp elvileg nem borul fel, igaz? Meg gyakorlatban sem, de ezen kívül komolyan bármi megtörténhet! Mindig lesznek, akik kísértik a sorsot - kérdem én, miért? Miért van az, hogy egyszer az életben kompozni akarok, és egy nyolcperces utat nem lehet kibírni vandálkodás és mások lelki békéjének lefitymálása nélkül?
Ez még egy csütörtöki sztori. Előtte felmértem a terepet a révben, hogy nyugodtan átkelhessek a Dunán és körülnézhessek kicsit Nagymaros városában. Viszont az én dolgaim korántsem mennek egyszerűen, ehhez még mindig szoktatnom kell magam.
Alapvetően már az kész tortúrának számított, hogy lejussak a komphoz. Mikor indulás előtt három perccel odaestem a pénztárhoz (különleges ismertetőjegyem, hogy mindig rohanok valahová), az autók még mindig a leengedett sorompó előtt sorakoztak. Ezért száguldoztam. Na mindegy. Mire megvettem a jegyem, szép lassan elkezdtek felgurulni a gépkocsik, a kerékpárosok, majd nagysokára minket, gyalogosokat is nekiálltak a fedélzetre terelni. A hajó viszonylag hamar eltávolodott a parttól (ezen egyébként kissé meg is lepődtem), én meg sietve az orrához sasszéztam, hogy lássak is valamit. Már épp elővettem egy Magnumot, mikor hangos dudálás hasított a levegőbe.
Felkaptam a fejem. Mellettem egy kamion parkolt (jé, nem is gondoltam, hogy egy kompra felengednek ilyet), benne két magát macsónak tituláló, rommá tetovált karú pasi ült. Először azt hittem, nekem jeleznek, mondván, hogy fagyizni tilos, vagy csak feltűnően jól sikerült az előző napi hajmosás, de nem. A túlsó parton volt valami, ami felkeltette az érdeklődésüket.
Kezemmel a fényt kiszűrve erősen sasoltam, de csak egy szabadstrandot láttam, helyenként monokinis lányokkal. Az állam a földig esett. Ilyet lehet? Ha nem a víz tetején lettünk volna, Isten bizony lezavarom a kanos alakokat, de ez azért mégsem az én feladatom, nemde? Ekkor észrevettem, hogy a férfi, aki a fedélzetre vezette az utasokat, felénk sandít és elindul a kormányos fülke felé. Bólintottam: helyes. Aztán a következő pillanatban meghallottam a tülkölést, és nem tudtam eldönteni, kínomban sírjak-e vagy nevessek.
Bár mondhatnám, hogy vicc volt, de így is az én képemről sült már le a bőr: innentől fogva a kompvezető és a kamionos pasasok egymással párhuzamosan - vagy időnként felváltva - keltettek éles hanghatásokat, és mikor azt hittem, ennél már nincs lejjebb, az egyik tetkós fazon kihajolt az ablakon és elkezdett vadul integetni a part felé. Fenomenális, mikre nem képesek az emberek!
Ekkor jutottam el ahhoz a ponthoz, hogy én ehhez az egészhez ugyan nem fogom az arcomat adni, így hátrafordultam és meglódultam a komp belseje felé, hogy elbújjak a kocsik között. Szerencsétlenségemre egy, az unokáját pesztráló őszes nagymama éppen akkor hasonló döntést hozott, ami a gyerek tudatáig csak késve jutott el. Azt még elnéztem volna, ha szimplán annyi történik, hogy behatolnak a személyes szférámba, de a következő emlékem már az volt, ahogy a pólómon éktelenkedő hatalmas kókuszfoltot mustrálom. Gyerekkel és kajával együtt soha, sehová!
Közeledtünk a kikötő felé. Ekkor már eltökéltem, hogy szabadulok, amint tudok, pláne, hogy a komp és a kamion továbbra is heves szócsatát vívott egymással. Végtére is mondhatjuk, hogy ez lett a vesztem. A part közelében egyre többen felkapták a fejüket jöttünkre, és mire feleszméltem a korlát mellett, a jet ski már vészesen közeledett felénk. Remek, biztos arra kíváncsiak, mi ez a bolondokháza a fedélzeten. Azzal természetesen senki nem törődött, hogy a hullámverés más, ártatlan embereket is érzékenyen érinthet. Miért is nem maradtam belül, az autók rejtekében?! Késő bánat volt: azt ugyan még időben sikerült elkerülnöm, hogy csurom víz legyek, de a mellettem keletkezett pocsolyában akkorát zakóztam, hogy hirtelen azt is elfelejtettem, fiú vagyok-e vagy leány.
Már éppen fel akartam tápászkodni a földről, mikor észrevettem a felém nyúló kipingált kart: a kamionból vadul integető csávó volt az. Itt már véget ért a türelmem. Egy mozdulattal feltoltam magam a nedves földről, miközben legbelül ordídottam, hogy elmész te a ... . Mikor a hajó kikötött, és leengedtek minket a szárazföldre, a fájós fenekemmel hamarabb viharoztam a szabadba, mint ahogy a vonatra szoktam sprintelni, ha késésben vagyok.
Ez volt életem talán leghosszabb - és egyben legkínosabb - nyolc és fél perce, és bár a visszaúton semmi polgárpukkasztó nem történt, hatszor átgondoltam, hogy kerüljek-e Pest felé, vagy kockáztassam ismét az életem. A földet is megcsókoltam volna, de egy raklapnyi teátrális ömlengés után még engem néztek volna hülyének, akkor is, ha a történtek után én érdemeltem ezt meg a legkevésbé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése