Bornemisza Anna, avagy a "Mit eszem egy nap?" középkori kiadása

Minden energiámmal készülök Visegrádra. Ősszel már volt szerencsém találkozni Kováts Istvánnal, a visegrádi Mátyás király Múzeum vezető régészével, aki amellett, hogy középkor a szakterülete, archaeozoológiával is foglalkozik. Éppen valamelyik agancsokat vizsgáló publikációját tanulmányoztam, amikor a bibliográfiában felkeltette valami az érdeklődésem.

"Bornemisza Anna* szakácskönyve 1680-ból"

Mondom, hűha, mi ez az újkori mizéria? Szerencsém volt, hiszen amint beírtam a szóban forgó nevet az internet keresőjébe, egyből megtaláltam a néhány oldalas letölthető pdf-et.

Természetesen az első pár mondat után rájöttem, hogy ez bizony nem Stahl Judit, de még csak nem is Fördős Zé remekműve - nem mai viszonyokat tükröz legalábbis, hogy 60 deka sáfrány váltóára egy ökör, vagy hogy vajban készítik a rántott ételeket.

Ennél furcsábbnak, ugyanakkor mulatságosnak találtam a fantázianeveket, amikkel a különböző ételeket illették. A levek és sásák (levesek, szószok) még a könnyen megfejthető kategóriába tartoztak, ahogy azt sem volt nehéz kitalálni, mit neveztek "földi almának" (a burgonyát - a szerk.). Jó, még az is lehet, hogy ha valakinek van egy kis sütniValója, hamar rájön, mi fán terem a tyúkhaszon és a vaskalán, vagyis a tojás és a serpenyő. Amikor azonban először szembesültem a szömörcsöggel, újra neki kellett futnom, hogy ha nem a hörcsög, akkor mégis mi szörcsög. Ja, hogy ez a galuska. Hát, oké.

És akkor a tengeri-szőlőt (a ribiszkét) még nem is említettem

Akadt néhány metódus is, amivel nem kimondottan értettem egyet. Kérem szépen, miért van az, hogy édesmindegy, hogy borjúból, bárányból vagy sertésből dolgozunk, arra tehénhús-zsírt vagy -levet kell önteni? Ezen a ponton elgondolkodtam, mi a csoda lehet az a tehénhúslé. Valami ódivatú húsleves? Persze, miután megtudtam, hogy ecetben főzött magokkal, fahéjjal hintve tálalják, "mert a magyar és a német urak úgy szeretik", úgy döntöttem, nem teszek fel több kérdést. Akkor már inkább a VegaCity.

(Szponzorált tartalom)

Azok után mondjuk még lehet meggondolom magam, hogy a királyok és a császárok asztalán  ökör hátszínpecsenyéjét szolgálták fel hántolt mandulával (úgy látszik, csak úrnak lenni szívás - nagyon helyes). Egyébként minél többet olvas az ember, annál inkább megbizonyosodhat afelől, hogy fogalma sincs a régi szokásokról. Eddig legalábbis eszembe nem jutott volna bemetszett borjúláb darabokat cipóba tömködni, aztán megszórni szerecsendióval. A következő, carbonátás receptnél pedig ismét jót derültem azon, hogy ha feladod a nyárssal Való küzdelmet, öntsd le az egészet tehénhús-lével, és levan a gond. Micsoda univerzális megoldás. :D
A disznó felhasználásáról kevesebb feljegyzés készült, abból is a legérdemibb, hogy

"Érdemes olyan pástétomocskát csinálni, amit az ember egyszerre béfalhat."

Menekülj!

Most jutottam el odáig, hogy a csirkét elevenen meg kell a parázsló szén fölött fonnyasztani, aztán a mellét felszakítani, és teletömni... megnéztem még egyszer, de nem, ez nem a spanyol inkvizíció kiemelt mappája. Kár érte. Ezt a szakácskönyvet tényleg valami vérmes húsevő írhatta, vagy egy kereskedelmi szektorban érdekelt gazda, mert itt tényleg húst hússal, zsírt tepertővel főztek, ettek, leszámítva a süteményeket.

Nem semmi, már ekkor ismerték a tejbegrízt, a baracklekvárt, a szilvás pitét, a fánkot... és használtak mandulatejet is! Eszem megáll. Hiába gondoljuk olyan okosnak magunkat - a jól bevált módszereket már évszázadokkal ezelőtt ismerték és alkalmazták. Azt hiszem, egy az egyben megbocsátom a boros tésztát meg a reszelt kenyeres, parmezános spenóttortát (és kihúzom a címből, hogy így rókázott a középkor embere).

Ja és, amíg el nem felejtem: itt található a kis szakácskönyv, vagy inkább szakácsfüzet:

Bornemisza Anna szakácskönyve

Akinek tetszett, olvasson utána.

*Bornemisza Anna fejedelemasszony volt, Apafi Mihály felesége.

Áldozat és hős a saját életedben

Egy kis inspiráció tágabb értelemben véve azoknak, akik eddig nem mertek kilépni a komfortzónájukból - szűkebb értelemben (és elsősorban) pedig azoknak, akiknek rosszul esik a környezetük nyomása, amit csak disznóetető hadműveletnek nevezek (mert ugye, aki a korpa közé keveredik...). Nektek üzenem: tartsátok meg a személyiségeteket!

Az élet a kényelmen túl kezdődik, a vég(telen)nek pedig csak a képzelet szab határt. Sokat emlegetett példám, hogy ha nem hallgatok a megérzéseimre, most Valószínűleg a jogi egyetemen csücsülnék (kvázi ugyanezen az egyetemen, csak más szakon), illetve mégsem, mert két év alatt már biztosan beleőrültem és/vagy otthagytam volna (nem a képességeim, hanem az önmegValósítás hiánya miatt). Más megközelítésben: lehetnék színpadon billegő, tucatzsargont skandáló műcsajszi, ha nem döntök másként. Erről szeretnék most beszélni.

Leszögezem, hogy a mondaniValómban semmiféle bántó szándék nincs. Egyszerűen arról van szó, hogy az ember felnő, és idővel máshogy látja a korábbi tetteit. Kifejezetten örülök például annak, hogy mostanra jóformán megszűntek a felém irányuló, miértnemvagyegyüttajózsivalvagyapistával?? típusú személyeskedő kérdések, és mivel páran kérdezgetik, namivanazenével??, nyíltan elmagyarázom, miért változott meg gyökeresen az ehhez kapcsolódó véleményem.

Szép emlékek Zsolnai Hédi után szabadon

Mióta egyetemista lettem, nagyon sok tényező átalakult az életemben, még bizonyos jellemvonásaim is megváltoztak. A tavalyi évem túlnyomó részét jóformán egyedül töltöttem, így meg kellett tanulnom önállósodni és vállalni a felelősséget a döntéseimért. Ideig-óráig még működött, hogy a gyerekkoromból átmentett világ (rózsaszín ruhák, cuki szóhasználat, hétvégi próbák a musicalszínpadnál) a mindennapjaim szerves része legyen, és néhány hónapig sikerült is mindent - az iskolát, a munkát, a próbákat, a külön énektanárt, a "jócsajakaroklenni" tévképzetem táplálta, mindennapos edzést és a társasági életemet - összeegyeztetni, mígnem az első vizsgaidőszakom környékén beütött a krach, és elkezdtek kicsúszni a kezem közül a dolgok. Akkor még fájó szívvel mondtam búcsút Adélnak, akinek tinédzser éveim legszebb időszakát köszönhetem, ami kissé rövid volt ugyan, de annál meghatározóbb. Aki ebben az időben már ismert, egyébként tudhatja, hogy az akkori imidzsemnek ez a hangvétel jól is állt.

Belle és a Szörnyetege <3

Később, más közegben megpróbáltam újra átélni az élményeket, siralmas eredménnyel. Nyárra teljesen feladtam. Szembe kellett néznem azzal, hogy kívül és belül egyaránt sokat változtam, és hogy el kell engednem a gyerekkort. Ez pedig iszonyatosan fájt. Fájt a felelősség, az érettség, a nagybetűs felnőtt élet. Hazaszaladtam, és szégyelltem magam ezért. Komoly huzavona után elkezdtem a létező összes értelemben rehabilitálni magam, és mikor újabb fél év elteltével ismét megfordult a fejemben, hogy komolyabban kellene hasonló stílusban énekelni, már nem volt meg ugyanaz a flow. Nem voltam ugyanaz az ember.

Fél év alatt sikerült megérlelnem, megszépítenem, megszeretnem azt, aki legbelül vagyok, és már nem hiányzott a színjáték, nem hiányzott a színészet. Hogy imponált-e régebben? Hát persze! Hiszen minden addigi időmet azzal töltöttem, hogy valaki más akartam lenni. Onnantól kezdve pedig, hogy nekiálltam a saját stílusomban írni, publikálni, megtaláltak a saját dallamaim, már nem hiányoztak ezek a levedlett bőrök, az elém kerülő szerepek. Rájöttem, hogy egyetlen szerep van csupán, amit a legjobban kell eljátszanom, és az már az enyém.

Először a Petőfiben :)

Őszintén szólva, sosem voltam hagyományos nő. Senki ne értsen félre, kevés dolgot imádok úgy, mint nőnek lenni. Bolondulok az ötletes ékszerekért, hét napból hétszer szoknyát hordok, és szerencsére lehetek érzelmileg közvetlen anélkül, hogy bárki megkérdőjelezné a nemi identitásom. Viszont nagyon sok ránk ragadt női szerepkör van, amivel én nem tudok és nem is akarok mit kezdeni. Nézzük mondjuk Júliát. Az ő korában, ahogy mindenki más, én is odavoltam érte. Ma már visszakézből lekevernék egy-egy pofont neki, a férjének és végül a kedves szüleinek is. Kilátástalan, naiv kislány. Igen, kislány, mert bárhogy is tartják az irodalomkritikusok, akinek mindene megvan és képes öngyilkosságot elkövetni egy pasi miatt, az nem komplett, és a legkevésbé sem felnőtt ember.

A kendőzetlen igazság az, hogy amikor engem átjár a nagy alkotó vagy előadó energia, nem ilyen személyeket képzelek magam elé. Ilyen vagyok. Számomra egy Herkulessel, Jézussal, Maxim de Winterrel, de még Koppány vezér karakterével is könnyebben megy az átszellemülés, mint egy személyiség nélküli senkivel. Kivételek persze akadnak, akiket érdemesnek tartok a megformálásra, mint Elizabeth és Evita Perón (előbbi is csak akkor, ha a Halált metaforikus képként értelmezzük), de a Rudolf karjaiba kapaszkodó Mary Vetserával vagy a Hair-ből a terhes csajjal (volt egyáltalán neve?) a legkevésbé sem tudok azonosulni. Utóbbival végképp nem, mert a töltelékszerepeknél jóval mélyebb mondaniValóm van. És nem tudom, mit szívhattam, mert állítólag az ilyen karakterek állnak nekem jól. Szóval, nagyon örülök neki, hogy a modern fantasy remekeiben olyan nőalakok, mint Arya Stark, Katniss Everdeen és Ahsoka Tano szájkosár nélkül szaladgálhatnak, de ezen a téren a musicaleknek igenis van még hova fejlődniük.

Ó Rómeóóó...
Felejtsd el, nincs helyünk a Lilchen magasröptű gondolatai között :P

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a műfaj és én örök időkre végeztünk egymással, nem. Pozitívan gondolkodom, és a kialakult helyzetre egyfajta kihívásként tekintek. Ha valaki színész, annak az a feladata, hogy más embereket megjelenítsen, életre keltsen. Én viszont nem vagyok színész, és soha nem is leszek az (mert megvetem a nagy maszkabált meg blabla). Az én feladatom, hogy utat törjek a saját elképzeléseimnek, amiket majd egyszer, remélem, életre keltenek mások. És nem, nem fogok vérszemmel feminista tartalmat gyártani, de ha a tervem célba ér, sütni fog róla a realizmus. Mert őszinte leszek akkor is, ha a világon ezt díjazzák a legkevesebben.

Én megteszem

ATOMKIrályság Debrecen edition

Most jöjjön megint egy kis régész szösszenet.

Két hete összehoztunk egy tetszetős kis tanszéki kirándulást: Debrecenben van ugye az ATOMKI, oda rándultunk ki.

Kicsit becsapós a dolog egyébként, nekem legalábbis végig az volt az érzésem, hogy az atomoknak atombiztos rejtekhelyre van szükségük. Megmagyarázom: indulás előtt pár nappal rágugliztam az intézetre, és a kereső konkrétan egy vadászházat dobott ki.

Milyen kár, hogy nem vettük ki hétvégére :)

Na, mondom, ez nem normális, de mivel annak idején gimnazistaként imádtam Paksot (és a BME reaktorával is szemeztem rendesen), kérdés nélkül jelentkeztem a küldetésre. Maroknyi csapatunkat a későbbiekben a majd' háromnegyed órás vonatkésés és a szibériai viszonyok (most nem releváns, hogy én még a szobában is fázom) sem tudták megállítani, így megkésve bár, de törve nem, megérkeztünk lazán. (Az már csak Debrecenben jutott el a tudatomig, hogy itt előadás is lesz, nálam meg még egy törött ceruza sincs.)

A csinos kis jármű egyenesen a célállomásra repített minket

Az óránk tulajdonképpen amolyan radiokarbon-használati gyorstalpalónak számított, így mindannyiunkban hamar körvonalazódott, mi zajlik a kutatóközpont falain belül. Az 1960-ban Nobel-díjjal jutalmazott kormeghatározási eljárás (melynek atyja Willard F. Libby amerikai kutató volt) hazánk vonatkozásában is áttörő eredményeket hozott: felfedezték például a Kárpátok legfiatalabb vulkánját, Csomádot is.

Hargitai látkép a Borvíz Múzeumból, háttérben a tűzhányóval
Forrás: http://tuzhanyo.blogspot.hu

Megrögzött állatmániásként* az én tetszésemet leginkább a csigahőmérő nyerte el. A módszer alapját különböző hőmérsékleti igényű fajok képezik, melyek előfordulási arányából a földtörténeti glaciális és interglaciális időszakok klímájára következtethetünk. Párhuzamos példával élve ugyanaz a történet, mint amikor általános iskolában megtanulja mindenki, hogy a tölgyes fölött bükkerdő van, ami után fenyőerdő következik. (Internetes kutatásra persze ez a téma is csak erős idegzetűeknek ajánlott, nálam ugyanis mindjárt a második találat valami leárazott Jar Jar csiga volt.)

Napi kiégés letudva :D

Természetesen nem maradhatott el látogatásunk gyakorlati része sem: az előadóteremből egyenesen átmentünk a kutatóépületbe, ahol egyből elmerültünk a részecskefizikában, mely művelet zárásaként szuvenír gyanánt kaptunk pár (khm) grafitcéltárgyat, melyeket gyorsítós tömegspektrometriás radiokarbon mérések során használnak (egészségemre).

Neeem, tényleg nem töltények :)

A látogatás során itt jött el az a pont, hogy piszkosul megijedtem. Tulajdonképpen az egész laborban két atomkutatásra használt szerkezetet láttunk, melyek mellett hatalmas betűkkel hirdette az uniós tábla:

"NEM AKKREDITÁLT TERÜLET."

Én kérek elnézést. 

Szerencsére mégsem hagytuk annyiban a művelődést, és a továbbiakban felkerestük a központ oszteológus és botanikus részlegeit is, melyek számomra kifejezetten témába vágónak bizonyultak. Ennek megfelelően mostantól a csontok, a radiokarbon és én szétszakíthatatlan, örök szentháromságot fogunk képezni - legalábbis olyat, ami a szemeszter végéig kitart. És hogy hány évesek azok a fragmentumok, amelyek a visegrádi üvegműves mesterek szemeteséből kerültek elő?

Erről majd egy másik bejegyzésben.

A radiokarbon-feltáró rendszer velünk van ;)

*Itt nem arra kell gondolni, hogy halálra dögönyözök minden szőrös jószágot, hanem arra, hogy a halottak maradványait simogatom önelégült fejjel a raktárban. Mert az élet úgy szép, ha csontig hatol.