Hogyan legyek régész, ha nincsenek gyökereim?

Bárki bármit mond, a munka és a magánélet tartós szétválasztása alapvető fontosságú. Elviekben tehát azt a tényt, hogy nem érdekel a saját múltam, a felmenőim kutatása és a nosztalgiázás, hogy "jajj, mi volt azokban a régi szép időkben", teljesen független attól, mi a foglalkozásom.
Vagy mégsem?

Maradjunk annyiban, hogy a sztereotípiákat igyekszem a lehető legnagyobb ívben kerülni.
Amikor az emberek megtudják, hogy végzettségemet tekintve régésztechnikus vagyok (még ha egyelőre nem is helyezkedtem el ebben a munkakörben), gondolatban belesuvasztanak egy több évszázados - vagy évezredes - időkapszulába, amiből ezt követően rendszerint állati nehéz kikecmeregni.

"Ja, igen, te olyan izé vagy, tudod, aki kiállításokat szervez a Szépművészetiben, és egyiptomi szövegeket fordít magyarra, ugye?"

Először is: a hieroglifákhoz éppen hogy annyit értek, hogy ha lefirkálok egy oroszlánt, egy fésűt, majd mindezt megismétlem, az a nevemet jelenti. Másodszor: jártam a Szépművészetiben, és a maga nemében bámulatos, de hogy én ott napi rendszerességgel vezessem körbe a bámészkodó turistákat és a zsivajgó diákcsoportokat, nem az én világom.

Tulajdonképpen, mióta három évvel ezelőtt létrehoztam ezt az oldalt, sorozatosan visszakanyarodom ahhoz a kérdéshez, mit jelent számomra a régészettudomány, és mi a szerepe az életemben.

Az első nyári ásatásom óta, ha nem is emelkedett misztikus szintekre a szakértelmem - mert a jó pap holtig tanul, főként, mert a megszerzett tudás egy része passzívvá alakul -, meghatározó élményekkel gazdagodtam: elvégeztem első önálló kutatásomat, diplomát szereztem, előadtam egy kisebb konferencián, eljutottam Kínába, szűk egy évet dolgoztam restaurátor segédként és egy ideig az MTA BTK Régészeti Intézetét is napi rendszerességgel látogattam.

A régészet olyan távlati célokat tett világossá előttem, amik után korábban csak sötétben tapogatóztam, csúnya szóval tehát a létező összes szempontból értelmet adott a szánalmas kis életemnek. Rengeteg örömöt okozott, és időnként úgy éreztem, visszafordíthatatlanul feldúlja a mindennapjaim.

Mindahányszor előkerült a blogomon ez a téma, igyekeztem tisztázni legalább két alapvető kérdést: egyrészt, hogy - egyelőre - nem vagyok régész; másrészt pedig, hogy valószínűleg miután az leszek, sem fogok úgy gondolkodni, mint a régészek többsége. Engem nem zavar, ha az Erzsike nagyanyja talál egy borostyán brosstűt, és inkább az unokájának adná, mint hogy beszolgáltassa a múzeumnak. Együttérzek a Pistiék családjával, akiknek a telkét műemlékvédelmi területté nyilvánították, és azokat az embereket is megértem, akik helytelenítik, hogy megbolygatjuk a halottakat. Ugyanakkor nem árt hozzátenni, hogy ez utóbbival könnyen megbirkózik a lelkiismeretem... még a saját felmenőim maradványait is feláldoznám a tudomány oltárán, olyannyira nem jelent semmit a vérség, meg hogy mit kellene követnem - egyedül az számít, amivé válni szeretnék. És ez a jövőcentrikus buzgalom a régészek körében... nos, talán nem kimondottan szokványos.

Ha valaki azzal macerálná a fluid személyiségemet, hogy legyen képes végre hivatásszerűen elkötelezni magát valami mellett, kétségkívül a régészet lenne az első dolog, ami mellett letenném a voksomat. Mindez persze szigorúan elméleti feltevés, merthogy nincsenek gyökereim. És idővel eljön az a pont, amikor az elvem, miszerint az emberiség érdekei mindenben az egyén fölött állnak, már nem lesz elég magyarázatnak.

Az utóbbi három évben folyamatosan azért küzdöttem, hogy befogadjam magamba a régészetet. De vajon a régészet is be tud fogadni engem?