Vannak dolgok, amikre nem számít az ember lánya

Egyelőre rejtély például az ő kiléte is.

Mit keres egy középkori lelőhelyen egy szokatlan módon oldalra fektetett gyerek, vastárggyal a szemében, bőven a járószint alatt?

Remélem, ezzel a kis update-tel sikerült felborzolnom a kedélyeket. :D

Jövök majd a fejleményekkel, addig is pace, wow... de ezt már amúgy is vágja mindenki. ;)

KOMPlett megBORULás

A komp elvileg nem borul fel, igaz? Meg gyakorlatban sem, de ezen kívül komolyan bármi megtörténhet! Mindig lesznek, akik kísértik a sorsot - kérdem én, miért? Miért van az, hogy egyszer az életben kompozni akarok, és egy nyolcperces utat nem lehet kibírni vandálkodás és mások lelki békéjének lefitymálása nélkül?

Ez még egy csütörtöki sztori. Előtte felmértem a terepet a révben, hogy nyugodtan átkelhessek  a Dunán és körülnézhessek kicsit Nagymaros városában. Viszont az én dolgaim korántsem mennek egyszerűen, ehhez még mindig szoktatnom kell magam.

Alapvetően már az kész tortúrának számított, hogy lejussak a komphoz. Mikor indulás előtt három perccel odaestem a pénztárhoz (különleges ismertetőjegyem, hogy mindig rohanok valahová), az autók még mindig a leengedett sorompó előtt sorakoztak. Ezért száguldoztam. Na mindegy. Mire megvettem a jegyem, szép lassan elkezdtek felgurulni a gépkocsik, a kerékpárosok, majd nagysokára minket, gyalogosokat is nekiálltak a fedélzetre terelni. A hajó  viszonylag hamar eltávolodott a parttól (ezen egyébként kissé meg is lepődtem), én meg sietve az orrához sasszéztam, hogy lássak is valamit. Már épp elővettem egy Magnumot, mikor hangos dudálás hasított a levegőbe.

Felkaptam a fejem. Mellettem egy kamion parkolt (jé, nem is gondoltam, hogy egy kompra felengednek ilyet), benne két magát macsónak tituláló, rommá tetovált karú pasi ült. Először azt hittem, nekem jeleznek, mondván, hogy fagyizni tilos, vagy csak feltűnően jól sikerült az előző napi hajmosás, de nem. A túlsó parton volt valami, ami felkeltette az érdeklődésüket.

Kezemmel a fényt kiszűrve erősen sasoltam, de csak egy szabadstrandot láttam, helyenként monokinis lányokkal. Az állam a földig esett. Ilyet lehet? Ha nem a víz tetején lettünk volna, Isten bizony lezavarom a kanos alakokat, de ez azért mégsem az én feladatom, nemde? Ekkor észrevettem, hogy a férfi, aki a fedélzetre vezette az utasokat, felénk sandít és elindul a kormányos fülke felé. Bólintottam: helyes. Aztán a következő pillanatban meghallottam a tülkölést, és nem tudtam eldönteni, kínomban sírjak-e vagy nevessek.

Bár mondhatnám, hogy vicc volt, de így is az én képemről sült már le a bőr: innentől fogva a kompvezető és a kamionos pasasok egymással párhuzamosan - vagy időnként felváltva - keltettek éles hanghatásokat, és mikor azt hittem, ennél már nincs lejjebb, az egyik tetkós fazon kihajolt az ablakon és elkezdett vadul integetni a part felé. Fenomenális, mikre nem képesek az emberek!

Ekkor jutottam el ahhoz a ponthoz, hogy én ehhez az egészhez ugyan nem fogom az arcomat adni, így hátrafordultam és meglódultam a komp belseje felé, hogy elbújjak a kocsik között. Szerencsétlenségemre egy, az unokáját pesztráló őszes nagymama éppen akkor hasonló döntést hozott, ami a gyerek tudatáig csak késve jutott el. Azt még elnéztem volna, ha szimplán annyi történik, hogy behatolnak a személyes szférámba, de a következő emlékem már az volt, ahogy a pólómon éktelenkedő hatalmas kókuszfoltot mustrálom. Gyerekkel és kajával együtt soha, sehová!

Közeledtünk a kikötő felé. Ekkor már eltökéltem, hogy szabadulok, amint tudok, pláne, hogy a komp és a kamion továbbra is heves szócsatát vívott egymással. Végtére is mondhatjuk, hogy ez lett a vesztem. A part közelében egyre többen felkapták a fejüket jöttünkre, és mire feleszméltem a korlát mellett, a jet ski már vészesen közeledett felénk. Remek, biztos arra kíváncsiak, mi ez a bolondokháza a fedélzeten. Azzal természetesen senki nem törődött, hogy a hullámverés más, ártatlan embereket is érzékenyen érinthet. Miért is nem maradtam belül, az autók rejtekében?! Késő bánat volt: azt ugyan még időben sikerült elkerülnöm, hogy csurom víz legyek, de a mellettem keletkezett pocsolyában akkorát zakóztam, hogy hirtelen azt is elfelejtettem, fiú vagyok-e vagy leány.

Már éppen fel akartam tápászkodni a földről, mikor észrevettem a felém nyúló kipingált kart: a kamionból vadul integető csávó volt az. Itt már véget ért a türelmem. Egy mozdulattal feltoltam magam a nedves földről, miközben legbelül ordídottam, hogy elmész te a ... . Mikor a hajó kikötött, és leengedtek minket a szárazföldre, a fájós fenekemmel hamarabb viharoztam a szabadba, mint ahogy a vonatra szoktam sprintelni, ha késésben vagyok.

Ez volt életem talán leghosszabb - és egyben legkínosabb - nyolc és fél perce, és bár a visszaúton semmi polgárpukkasztó nem történt, hatszor átgondoltam, hogy kerüljek-e Pest felé, vagy kockáztassam ismét az életem. A földet is megcsókoltam volna, de egy raklapnyi teátrális ömlengés után még engem néztek volna hülyének, akkor is, ha a történtek után én érdemeltem ezt meg a legkevésbé.

Source-osodj okosan!, avagy mit tegyen egy következetes nő, ha nem szeretné alfahímek hálójában végezni

Sokat gondolkodtam azon, miért vagyunk mi, nők így összerakva. Miért kell mindig rajongásig imádnunk valakit? Miért futunk mindig a nagy szerelem után, ha senki nincs az életünkben? Miért pánikolunk be huszonöt évesen, hogy lassan kiöregszünk, mert a pasik a nálunk fiatalabbakat kezdik el kajtatni? Miért van az, hogy a filmvásznon egy 55 éves fickó mellé a 37 éves színésznő túlkorosnak számít (ugye, Maggie Gyllenhaal?), miközben Brad Pitt a Szenvedélyek viharában c. filmben lazán feleségül vehet egy tizenkét éves indián kislányt?

Nem mintha a fuckability faktor megPuzsérkodása az én asztalom lenne. Leírtam már itt is korábban: nem vagyok feminista, sőt, szerintem a nők nagyobb része igenis megérdemli azt a pozíciót, amiben évszázadok/ezredek óta vonaglunk, mert a viselkedésükkel maguknak írják alá az alárendeltségi ítéletüket.

Én más utat választottam, és ezt is járom már jó ideje. Bár csak az utóbbi közel egy évben vált előttem teljesen világossá, mennyire helyesen teszem, hogy nem adom a szépet a szórakozóhelyeken (sem), gondoltam: miért ne oszthatnám meg mindenkivel, hogyan és miért történik mindez? Természetesen nem spanyolviasz-feltalálás történt, inkább úgy fogalmaznék: kicsit beleláttam a pasik agyába, és úgy döntöttem, meghekkelem ezt a függőségi történetet.

Nemrég kezdtem el olvasni Neil Strauss A játszma c. könyvét, viszont alig értem a második oldal aljára, felhúztam magam és kijelentettem, hogy többé egy betűt sem vagyok hajlandó látni ebből a mocsokból. Aztán lenyugodtam és a fejemhez kaptam: olyan emberként igyekszem működni, aki nem fél szembenézni az igazsággal; miért lenne ez kivételes eset? Szóval olvastam tovább. Bevallom, az író nálam kimeríti az antipatikusság fogalmat, bár nem tudom, hogy ezt a folyamatos szerencsétlenkedésével érdemelte-e ki, vagy inkább azzal, amilyen naturális fogalmaz arról, miféle eszközökkel készül felszedni egy nőt. De megfogadtam, hogy a realitás talaján maradok és nem beszélek haza.

Megjelent Mystery. Mystery az a típusú karakter, aki a szűzlányoktól a férjezett családanyákig mindenkit magába habarít, akár úgy is, hogy az áldozat (tökmindegy, milyen státuszú) partnere ott ül tőle három méterre! Ijesztő, nemde? Számomra az, a könyv lapjain keresztül legalábbis mindenképp. Aztán eszembe jutott, milyen kicseszett ególegyezgetés lehet ez azoknak a nőtársaimnak, akikre a domináns NVM (nővadász mester) kiveti a hálóját. Mindig a legbiztosabb pontot keressük, ezért  aztán képesek vagyunk a korábbi helyzetünket feladni és adott esetben két szék közül a pad alá esünk. De hát megéri, nem? Kinek a pap, kinek a papné - én mindenesetre elhatároztam, hogy gyökeresen forgatom át ezt a problémát vitathatatlan előnnyé.

Nem garantálom, hogy a módszerem mindenkinek beválik majd, az idő múlásával ugyanis tapasztaltam, hogy az individualizmus leghalványabb jelei is veszélybe sodorhatják a kölcsönös tisztelet meglétét. És most biztos sokan utálni fognak, de azt mondom: inkább legyen valaki átmenetileg önző bunkó, mint hogy élete végéig szolga maradjon.

Gyerekkorom óta azt hallgatom például, hogy egy nőnek tilos társaságban hangosan nevetnie. Meg hogy moderáljam a mozdulataimat, és tartsam meg magamnak a csípős megjegyzéseim. Freddie Mercuryt is hiába szerettem volna énekelni, mert "nem illik ellopni a férfiak szerepét". Hah! Hát köszönöm, ha ezen múlik, átigazolok queernek, mert áldozat nem leszek a saját életemben, az is biztos. A hasonló hülye vélemények vezettek egyébként odáig, hogy kamaszkorom után több évig kényszerszünetre szabadságoltam az önbecsülésem.

A lényegre térve: mire van szüksége az adott embernek (nőnek)? Önbizalom- és/vagy ihletforrásra, biztonságra, támaszra, időnként sofőrre, beépített beszélő ATM funkcióval. Ezek alapján egyértelmű, hogy az instabil belsőt kell megtámogatni és olyan megoldást találni, amit ugyanúgy hasznosítani tudunk hosszútávon, mint a férfiak. Magyarul: igen, tanulni kell a férfiaktól, és itt van a kutya elásva! A férfiak és a nők folymatosan ellenségként, vetélytársként, vadászként, prédaként, potenciális skalpként meg a Jóisten tudja még miként tekintenek egymásra. Közben pedig éppen az lenne a lényeg, hogy a veszekedések, játszmák, egymásra ujjal mutogatás helyett sajátítsuk el a másik erősségeit, és alkalmazzuk őket a gyakorlatban is.

Ha nagyon erősen akarok fogalmazni: mindenkinek meg kellene teremtenie a belső Mysteryjét - azt az önálló alteregót, akinek szabadon a lábai elé vetheti magát, így ha a külvilágból jön egy jobb másik, a "belső pasinkat" gondolkodás nélkül fölé fejleszthetjük. Elsőre talán bizarrnak tűnik ez a módszer, de hamar meg lehet szokni és emellett abszolút hatékony is.

Fontos! A legkevésbé sem arra akarok kilyukadni, hogy mindenki fütyüljön a kapcsolatokra és pusztuljon ki az emberiség. Éppen ellenkezőleg! A sok értéktelen érdekkapcsolatot próbálnám inkább megelőzni, megszüntetni. Ha nem behódolni vágyó félemberek járnának a világban, sokkal nagyobb esély lenne rá, hogy mindannyian képessé váljunk a harmonikus emberi kötelékek kialakítására.

Most pedig megyek, megsimogatom a belső Mysterym buksiját. Ügyes voltál ma is!

Megtámadott egy rusnya kan

Kicsit sokkos állapotban vagyok még mindig... Pedig figyelmeztettek - nem is egyszer -, hogy az élet az erdőben nem sétagalopp, de hát aki a tűzzel játszik... Meg az állatcsontokkal. Na, de mindent a maga idejében.

Második hetemet töltöm Visegrádon. Mögöttem van már öt nagy láda csont megmosása, a lábamba került pár kilométer (főleg a Wéber házba Való mindennapos feljárkálásnak köszönhetően), közben lopom itt a fáról a szilvát meg minden mást, amit lelek (na jó, csak a szilvát, mert abban nem találtam kukacot - egyelőre). Napjaim lassanként éjre váltanak, és kapkodva számolok minden percet, amit nem munkával töltök. Arra persze lesz időm, hogy ezen a hétvégén is elmenjek a táborba. A hétvége szent és sérthetetlen. Elvileg a Fellegvárba vezető út is az; gondoltam, majd meglátjuk.

Vasárnap éjjel értem vissza Vinyéről, és rögtön azzal szembesültem - illetve nem sültem szembe, mert koromsötét volt -, hogy nem tudok bemenni a múzeum kapuján. Füstjelek a portának: oké, letudva. Belépek, sötét. Elindulok az úton. Egyszer csak a portás felkapcsolja az éjjeli világítást, és mit látok?! Egy másfél méter marmagasságú szarvas áll előttem keresztben az úton! Azt hittem, otthagyom a fogamat. Portás rám kiabál: nem kell félni. Mondom, köszönöm szépen, nem előtted cövekelt le ez a szürke patás. Így álltunk egymással szemben kereken hat másodpercig, aztán a vad gondolt egyet, és elszökelt a Sibrik-domb irányába. Persze, ennek így kellett lennie - minden estére kell egy állat. Vinyén nem volt elég a róka. Világos, mint a lámpafény a Királyi Palota udvarán - már ha éppen felkapcsolják.

Innentől elkezdtem szedni a lábam, mondván, ki tudja, mit tartogat még az éjszaka (én nem tudtam és nem is különösebben vágytam rá, bár ez, mondanom sem kell, senkit nem érdekelt). Hipsz-hopsz, gyorsan be a Wéberbe, és magamra zártam az ajtót. Aztán egy jót röhögtem, mert a hűtőt kinyitva megláttam, hogy előző lakótársaim búcsúajándékként hagytak nekem egy csomag Norbi ápdét sajtot, a pulton meg két zacskó Chio csipszet. Na, ezt adjam össze! Sikerült: megfogtam a sajtos csipszet és felcsörtettem az emeletre. Biztos, hogy nem norbis sajt volt benne, de akit ez zavar, legközelebb fusson egy kört a szarvas elől a sötét udvaron.

Másnap jött az a pofátlan macska. Kimentem a tornácra kiönteni a saras vizet, az meg közben beszökött a múzeumba. Ingerülten berohantam az ajtón; megfogni persze nem mertem, mert egy hete fújt már rám folyamatosan, és a hátam közepére nem kívántam, hogy a fekete gyászhuszár kikaparja a szemem. Ekkor a nagy semmiből megjelent az egész titkárság, én meg mégsem égethettem magam: felkaptam a tetves macskát a hónom alá és kipenderítettem az ajtón. Na, ennek sem akarok többé a szeme elé kerülni!

Azt gondoltam, kedden már nem lehet semmi zűr - szép álom volt, amíg fel nem ébredtem. Már épp kezdtem beleőrülni a mosásba, ezért megkértem Istvánt, szóljon fel a Fellegvárba, hogy nemsokára felmegyek és tiszteletemet teszem a kiállításon. Az út több mint háromnegyed óra volt hegynek felfelé, a végére úgy lihegtem, mint a kivert kutya, de szét akartam végre nézni, tudva, hogy már több mint egy hete a városban vagyok. Felfelé szerencsére nem adódott semmilyen probléma, jóformán végig azzal voltam elfoglalva, hogy megtaláljam a legrövidebb utat és eljussak a várhoz anélkül, hogy kiköpném a tüdőmet. Az csak később esett le, hogy magát a várat le sem fényképeztem - az internetről meg most nem lopunk többet, úgyhogy eljött a random képek ideje.

Útban felfelé: falusi templom

Az emeleti ablakból

Várudvar

A vár kicsiben

Panoptikum: táncoló viaszbábuk

Modern Caroberto

Jó fejek voltak egyébként, mert ingyen beengedtek és - bár háromnegyed óra alatt bejártam az egész terepet - mikor tíz perccel zárás után kiléptem a kapun, még csak le sem szúrtak. Legyen ez példaértékű mindenkinek.

Elindultam visszafelé, közben telefonáltam (mert jobb, ha a dolgokat párhuzamosan végzi az ember), és észre sem vettem, hogy lefelé minden gyorsabban halad. Az út egyik felét már megtettem, mikor éles visításra lettem figyelmes. Felkaptam a fejem.

... aztán jött a pingvin

Két hat év körüli gyerek szaladt el mellettem, vadul fújkáltak egy sípot. Zavartan néztem utánuk, majd tovább indultam. Már éppen kezdtem megnyugodni, mikor a jobb oldalamon zörögni kezdett az avar, és egy szempillantás alatt ott termett előttem a disznó. A meglepetéstől azt se láttam hirtelen, van-e agyara vagy sem: hátraléptem kettőt és futásnak eredtem. A koszos állat meg döcögött utánam. Jött az emelkedő: gondoltam, itt lerázom, de az egyik kőben hirtelen megbotlottam és fenékre ültem a földön. A disznó jött felém. Csodálatos.

Lelki szemeim előtt felvillant Zrínyi Miklós és Imre herceg lassú és fájdalmas halála. Egy pillanatra összeszorítottam a szemhéjam és - semmi. Ez most valami vicc? Felnéztem, de üldözőm már az út túloldalán töfögött, én meg jobbnak láttam, ha nem megyek utána, hanem mielőbb hazaiszkolok.

*

Éjszaka lett már, mire befejeztem a munkát, így gyorsan bezártam a műhely bejáratát és elindultam kifelé. Ajtó, zár, főkapcsoló, pavilon, láncot fel... Mi a jó fene villog ott a sötétben?? Még szerencse, hogy a laptopom nem volt nálam: nyakamba kaptam a lábam és szaladni kezdtem a porta felé.

Nyávogás. Megfordultam. Ki más lett volna ott, ha nem az a fekete dög?