A mai rohanó világban egyre kevesebb időnk jut egymásra, a szórakozásra, a társadalomra és önmagunkra is. Igazság szerint hónapok óta nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, miszerint az emberek iszonyú letargikusak, és ez kimondhatatlanul zavar. Az is, hogy nem bírom elfelejteni, a kiváltó ok meg aztán pláne. Most komolyan, aki Budapestre kerül (bár sokszor sajnos vidéken sem más a helyzet), biztosan észrevette már, hogy hiába jár egyenes háttal, egyszerűen nem tud szemkontaktust teremteni. Mindenki kóvályog, mint a rezignált kísértetek, akik átnéznek és áthaladnak egymáson (jó, utóbbinak egyelőre vannak fizikai korlátai). Furcsa belegondolni, hogy amíg az ember egy közülük, ugyanebben a zombi üzemmódban él, leledzik, vegetál nap mint nap, aztán egy szép napon hopp - felébred! Jó esetben.
Miért vagyunk élőhalottak? Erre a kérdésre meglehetősen egyszerű választ adni: a lelkünk nem boldog - nincs, ami azzá tenné -, ilyenkor pedig hajlamos arra, hogy leszázalékolja magát és lelépjen nyaralni, hidegen hátrahagyva a kamuéletet, amit tulajdonosa él.
Ha felismerjük a savanyúságunkat, az már nagy előrelépés! Ilyenkor persze mindenki kapkod, változtatni akar. Ú, a fenébe, tényleg nem nevettem semmin hónapok óta. Nem is tudom, mikor tettem utoljára azt, amit szeretnék. Mindig csak ez az átkozott mókuskerék! Hát kérem szépen, hogy a túróba lehetnék végre boldog? De tényleg, hogyan?
A helyes válasz természetesen deprimáltságunk kiváltó okainak megszüntetése. Ezekből az okokból hoztam most egy kis válogatást. Enjoy!
1. Túl sokat pörögsz másokon. Igen, ezt mindenféleképp elsőként akartam kiemelni. Gyakran gyenge pontunk az öntrkitika pontatlansága vagy teljes hiánya. Létezik ugye az önámítás, meg annak a másik oldala, a bólogatójánosok viselkedése. Utóbbival csak az a baj, hogy az önbizalomhiányos személyiség rendszeresen beleköp a saját levesébe, és azt várja, hogy majd a többi okos ember megmondja, mit tegyen. Az ilyen tényleg nem érdemel mást, mint hogy sárba tapossák, aztán jól meg is tologassák benne.
Mit tehetsz? Mindenkinél van egy bizonyos tűréshatár, amit túllépve világossá válik, hogy jé, kutyába sem vesznek! De mit várjak másoktól, mikor én sem tisztelem saját magam? Ilyenkor az egyetlen kiút, hogy megtanulunk konfrontálódni. Szépen, fokozatosan. Megtanulunk kiállni magunkért, megtanulunk nemet mondani. Ez talán a legnehezebb, mert "mit gondolnak majd azok az okos emberek". Nos, legfeljebb találnak valaki mást, akit lehet bábuként rángatni.
2. Túl negatív vagy. Ezt nem úgy értem, hogy depresszív, emós, született pesszimista, hanem úgy, hogy nem tudod értékelni, amid van. Hű, tegnap buszoznod kellett, vagy neadjisten gyalogolni hatszáz métert, másnak meg még egy meleg cipője sincs a hidek évszakra. Ide tartoznak a tipikus "bunkó az anyósom/sógorom/unokafélnagybátyám" sémák is. És ha közben megfőz, meg vigyáz a gyerekeidre, azt miért nem tudod értékelni? Olyan sok hálátlan ember van, hogy az hihetetlen! És amíg ezt nem veszik észre, nem is lesznek boldogok soha.
Mit tehetsz? Alázatot kell tanulnod. Igen, tényleg ez van odaírva: a-lá-zat. Meg szerénység. És néha nézz magadba, alkalmazz lelki tükröt, tanulj meg a másik szemével látni, az ő agyával gondolkodni (akkor is, ha ez a képesség, csak bőven a felnőttkorban fejlődik ki teljesen). Ez is a felelősség egy megnyilvánulási formája.
3. Nem hallgatsz a megérzéseidre. Rossz társaságban vagy, rossz irányba haladsz, egyszóval nem a saját utadat járod. Ezzel az a probléma, hogy idővel az ilyen kerülőutak, kényszerösvények rögzülnek a tudatalattidban, és automatikusan rossz mintát fogsz továbbvinni a későbbi életedbe (és erre neveled majd a gyerekeidet is).
Mit tehetsz? Merülj el az önismeretben (jógázz, meditálj, olvass önfejlesztő könyveket), és élesítsd az ösztöneid! Keresd azokat a helyzeteket, amik hirtelen döntés elé állítanak, és ilyenkor figyelj oda a belső hangodra!
4. Túlhajszolod magad. Hogy is kezdtem... a rohanó világ, ugye? Rendszertelenül élsz, alig alszol, miközben a főnököd megint rád bízott minden sz.rt, nem mersz - és talán nem is akarsz - lépni. Való igaz, hogy a reggeli hat kávé/három energiaital is okozhatja, hogy járkál csak a halálraítélt, de könyörgöm, nem kéne ilyennek kitenni a szervezeted, ha kicsit odafigyelnél magadra!
Mit tehetsz? Amennyiben tényleg vagy olyan szerencsés, hogy a lelki légypapírod vonzza a keresetlen ajánlatokat, ugorj az egyes pontra és tanulj meg nemet mondani! Ha pedig jellemző, hogy saját magadnak állítasz fel átugorhatatlan akadályokat, fuss neki még egyszer! Megéri a sikertelenség, a rengeteg kudarcélmény, vagy jobban járnál, ha készítenél egy pontos ütemtervet (#stratégia), amit nagy eséllyel végre tudnál hajtani? És igen, ebben az esetben is nemet kell mondanod - saját magadnak!
5. Irreálisak a céljaid. Részben összefügg az előbbi ponttal, akár annak miértje is lehetne, ha eltekintünk attól az apró csavartól, hogy ez a megállapítás önmagában feltételezi az önismeret hiányát. Kicsit tehát olyan, mintha két kiváltó okot összeturmixoltunk volna, és a segítségükkel elkezdenénk felelőtlenebbnél felelőtlenebb hadjáratokat indítani, amikből nem kerülhetünk ki győztesen.
Mit tehetsz? Ahogy a fentiek is mutatják: felelősséget kell tanulnod. Annyival kiegészítendő a történet, hogy itt nemcsak a tervvel (végrehajtás), hanem magával a végkifejlettel is gondok vannak. Szóval meg kell tanulnod megValósítható célokat kitűzni, ebbe pedig beletartozik az is, hogy némely dolgok teljességgel lehetetlenek (sosem fogsz lila űrtehénként a Holdon Horalkyt legelni).
 |
| Lusta voltam szerkeszteni, bocsika |
Amint látható, ezek a pontok bizony kiegészítik egymást, tehát, a boldogság alapfeltételei ugyanúgy összefüggnek, mint az emberi szervezet: ha valamit tönkreteszel, borul minden más is. Szóval remélem, mindenki átértékelte a lelkiállapotát - ha innentől csak egy ember kihúzott háttal fog az utcán menni, már megérte. Egyébként meg nőtök tőle három centit, úgyhogy csináljátok bátran! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése