Fókusz

A legutóbbi jelentkezésem óta más ember lettem. Gyökeresen megváltozott a hozzáállásom.

Megtanultam különbséget tenni a fontos, értékes dolgok és a múlandóság, a töltelék között. Kicsit beleláttam az események miértjébe, és elgondolkodóbb, csúnya szóval élve filozofikusabb lettem. Ez nem azt jelenti természetesen, hogy azon fogok elmélkedni, hogy kerül a fény a barlangba és a többi. A filozófiának alapjában véve nem sok értelmét látom, ugyanúgy elpocsékolod vele az időd, mintha a távirányítót vagy az instagramot nyomkodnád, csak ráadásul őrülten okosnak hiszed magad. Tulajdonképpen, nem is filozofálni szeretek, inkább abban hiszek, hogy néha a dolgok mélyére kell ásni, hogy megtudjuk, kik vagyunk, mit miért teszünk és egyenesen haladunk-e a célunk felé vagy fejjel rohanunk a falnak.

Lao-Ce sem véletlenül tartja úgy, hogy az ember által teljesíthető legnagyobb kihívás önmagunk megismerése és a saját egónk legyőzése - mindezt anélkül, hogy gyengén összezuhannánk és sírnánk mások vállain. Ahogy az utóbbi egy évemet visszanézem, azt kell mondjam, bőven voltak benne hullámhegyek és hullámvölgyek, dobbantók és bukkanók. Nem bánom. Tavaly ilyenkor álmomban sem hittem volna, hogy valaha itt fogok tartani. Talán kissé megkésett ez a számvetés, de újév környékén rendesen el voltam foglalva a nagy sztahanovizmusommal, és elismerem, életem során először most jutottam el odáig, hogy 1. felismertem a határaimat, 2. nem vágtam be a vérpistit, hogy csakazértismegmutatom és 3. nem éreztem ezért egy fene nagy rohadéknak magam. (Mellesleg soha nem tartottam értelmesnek, hogy december harmincegyedikén az ember mindent holtomiglan-holtodiglan jelleggel megfogad, két héttel később pedig már arra sem emlékszik, hány füle volt aznap este. Nem hiszek a képmutatásban.) Őszintén, meguntam, hogy folyamatosan kétfrontos háborút vívjak saját magam és az egész világ ellen. Belefásultam, belefáradtam, bár nagy szerencsémre még nem őrültem bele. Most pedig azon dolgozom, hogy az összekuszált szálakat lassan kibogozzam, és megvizsgáljam, hogy egy stabil, összeszedett ember mennyivel halad biztosabban az útján, mint egy stresszes idegbeteg.

Be kell valljam, nevetek kínomban, amikor eszembe jutnak a lehetetlen hülyeségek, amikhez görcsösen ragaszkodtam, miközben sosem voltak a részeim igazán. Nem beszélve arról, hogy néhány ideáért képes voltam mindent kockára tenni. Még csak nem is úgy, mint biztosat a bizonytalanért, hanem mint biztosat a nemlétezőért. Ez azért tényleg gáz, nem? Vicces, mennyi (elvileg) oktató jellegű filmet nézünk manapság, tévképzetekről, nagy emberek bukástörténetéről, és közben észre sem vesszük, hogy kicsiben ugyanezt reprodukáljuk, mert azt hisszük, mi vagyunk az istenek. Egy fenét. A "szomorú" igazság az, hogy a hosszú távú eredmények nem a külsőségek vagy a nyers erő, de még csak nem is a képességeink szülöttei. Mindig a stratégák győznek.

(Az erős szavak arra szolgálnak, hogy valósághűen szemléltessem egy ember eszmefuttatását. Nagyon jól tudom, mit tart a közvélemény erről stílusról, és a legkevésbé sem érdekel. Kívülállóként Valószínűleg engem is ugyanígy idegesítene, ha egy grafomán troll rendszeresen ilyen szösszeneteket tenne közzé. Tisztában vagyok vele, hogy mostanság mindenki cigibe/piába/szexuális örömök hajhászásába fojtja a bánatát, meg hogy népbetegség a depresszió, és emberek tucatjai kerülnek a sárga házba az idióta gondolataik miatt. Pontosan ezért a tizenharmadiknak a legnehezebb.)