- Már megint elfagyott a füge, a fene egye meg! - dohog Nala egykedvűen, miközben sáros bakancsa hegyét ütemesen megkocogtatja az előtte hányódó sörösüvegen.
- De hiszen ki nem állhatod a fügét - felelem szelíden, bár a nevetésem csak komoly erőfeszítések árán tudom elfojtani.
Villámló szemekkel néz rám, dühödten, én pedig egyből megadom magam - nincs túl sok kedvem hozzá, hogy századszorra is végighallgassam, miféle pokoli kínokat élt át, amiért az anyja képtelen volt szoptatni őt. - Ezért aztán egy ötvenhárom éves vén csoroszlya tején nőttem fel, nem csoda, hogy már a gimnáziumban hangsúlyossá váltak a nevetőráncaim.
Akik gyerekkorában ismerték, azt mondták, régen szeretett mosolyogni. Bár az is igaz, hogy a másoktól visszahallott történet szerint a nagynéni csak negyvenhat éves volt, mikor Nalát magához vette egy időre. Persze, sosem lehet tudni, lehet, hogy a lány visszamenőleg hozzáad minden szilveszterkor a tánti korához plusz egy évet. Az mindenesetre biztos, hogy Nala akkor látott női mellet először, és amióta az eszét tudja, nem hajlandó fügét enni.
- Na és, mi újság az egyetemen? - kérdezem tőle.
Rám néz, grimaszol.
- Miért nem hívod fel apádat, és kéred meg, hogy érdeklődjön a tanulmányaim felől? Neki talán még válaszolnék is.
- A gondviselődnek kutyakötelességed beszámolnod a jegyeidről, tekintve, hogy még nem vagy nagykorú.
Tétován a zsebembe nyúlok, mintha tárcsázni kezdeném a számot.
- Baszd meg, Doma! - rivall rám. Ki kell térnem az útjából, mielőtt belém fúrja a könyökét.
- Megint megvágtak, igaz?
Nagyot sóhajt.
- Nem tehetek róla, az a rohadék gazdpolon egyszerűen pikkel rám! Talán túl vonzó vagyok, vagy mit tudom én.
- Vagy csak nem illik ilyen rövid szoknyában emberek közé menni.
Röhögcsél.
- Ugyan, mi közöd hozzá? Lesz ez még rövidebb is, ha visszatér a jó idő, és garantálom, hogy tetszeni fog!
A lyukacsosra rágott nyalókát, amit eddig a nyelvével görgetett ide-oda, most kikapja a szájából. Jóízűen felkacag.
- Megjöttünk!
Felnézek a takaros, lapostetős házra, aminek ablakán rózsaszín macis üvegmatrica csillog. Felhúzom a szemöldököm.
- Ez lenne az? Itt lakik az a szemtelen nőcsábász?
Válaszra sem méltatva összekeni a levelesládát a pálcikán maradt ragaccsal. Lábbelijéről a piszkot a kerítés oldalán húzza le.
- Nem gondolod, hogy ez kissé túlzás? Lehet, hogy a srác örege ott ül a konyhában és már hívja a rendőrséget.
- Ne legyél ilyen beszari! - vihogja. - Egy árva lélek sincs itthon. Bemegyünk a házba, kihozzuk, amiért jöttünk, és már itt sem vagyunk.
Mielőtt szólhatnék, Nala előrébb lép. A kapuban megfordul a kulcs, majd visszavándorol a zsebbe, ahonnan előkerült. Egy pillanatba sem telik, és ő már bent áll az udvaron, várakozón tekintve rám. Utolsó elkeseredésemben úgy döntök, megpróbálok hatni a lelkiismeretére. Nekem kell az okos nagytestvérnek lennem.
- Arról ne is álmodj. Én nem megyek be oda - közlöm vele. "És neked sem tanácsolom", teszem hozzá gondolatban, de ehhez már nincs elég bátorságom.
Győztes vigyort látok az arcán.
- Akkor kellett volna gondolkodnod, amikor megdugtál tizenhárom éves koromban. Ha ez kiderül, tényleg szarban leszel!
Ez az egy kártyája van, ez az egyetlenegy! Ezért kell követnem mindenhová, és még érezzem is magam egy rakás szerencsétlenségnek, amiért autó híján nem tudom fuvarozni.
- Azt azért megtudhatnám, mi a terved? - élcelődöm vele, de ekkorra már a bejárati ajtó is kinyílik, Nala pedig úgy slisszol be rajta, mintha minden áldott nap ezt tenné. Belépek az előszobába.
- Lehetőség szerint maradj ott, és őrködj! - hallom az utasítást. Remek. Résnyire nyitom az ajtót, és úgy sasolok kifelé, mint amikor bunkerfoglalóst játszottunk a haverokkal második osztályban.
Két perc sem telik el, és a lépcsőfordulóban feltűnik Nala. Karjában pokrócot szorongat.
- Oké, mehetünk - lök félre. Mielőtt beolvashatnék neki, a takaró megrázkódik és a földre esik.
- Ez egy kutya?! - szakad ki belőlem teljesen fölöslegesen, mert nagyon is látom a nyilvánvalót; mégsem fér a fejembe, mihez fogunk kezdeni egy, ránézésre három hónapos Yorkshire terrierrel.
- Nem, ez a dalai láma személyesen. Megtennéd, hogy megfogod? Nekem tiszta a ruhám.
- Igazán hozhattál volna neki egy pórázt, vagy valamit.
Most először elgondolkodik.
- Ja, lehet, de arra az ocsmány Harry Potteres nyakörvre nem volt kedvem rácsatolni.
Mióta gyártanak Harry Potteres nyakörvet? A gondolat hamar elillan, mert Nala újból előkapja a kulcscsomót, ami egyet jelent azzal, hogy ideje indulni. Miután a kapu bezárul mögöttünk, megszaporázzuk a lépteinket.
- És most hogyan tovább, ötletgazda kisasszony? Irány az állatorvos?
- Inkább az elmeorvos, de remélem, odatalálsz nélkülem is.
Ez talált. Még csak nem is vitatkozhatom vele, hiszen évek óta úgy ugrálok ennek a csitrinek, mintha belém lenne programozva.
Megyünk tovább az utcán. Egyszercsak Nala arca falfehérre vált.
- Akadt egy kis dolgom - mondja, és sietősen befordul a következő utcán.
- De hát...
- Otthon találkozunk. Szia!
Fogalmam sincs, miért csinálja ezt, de az az érzésem, nem akarja, hogy utánamenjek. Kezemben a kutya vonyítani kezd.
- Jól van, semmi baj, kishaver - csitítgatom.
Az utca túlsó vége felől egy alak sétál felém. Ahogy közelebb ér, látom: csípőnadrágos, helyes lány. Legfeljebb húszéves.
- Szia! - köszön kedvesen. Elkerekedik a szeme. - Nahát, nekem is pont ugyanilyen kutyám van! Igaz, ő rendszerint jókedvű, és aranycikesz van a nyakára kötve.
Dermedten próbálom felidézni a J. K. Rowling regényeiből gyártott filmeket.
- Nincs kedved feljönni hozzám? Nem lakom messze. Összeismerkedhetnének a kutyáink.
- Nem fog menni, ne haragudj... időpontom van... a szervízbe - hazudom bénán. A kutya már hangosan csahol. - A faterom megöl, ha otthagyom a kocsit.
Egyértelmű, hogy átlát rajtam. Pedig milyen csinos lány, az ördögbe! Nalának ezt is sikerült elszúrnia.
- Tényleg nagyon sajnálom. De ha megadod a számod, megihatunk valamit...
- Édes vagy - nevet fel -, de tényleg csak a kutyák miatt kérdeztem.
Ahogy elsétál mellettem, még hallom távolodó hangját.
- Egyébként is, ma megpróbált egy elmebeteg csaj lesmárolni az egyetemen. Olyan rövid szoknyát hord, amilyet csak kurtizánokon lát az ember. A félresikerült randimeghívásokból mára épp elég volt.
