Nemrég elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen sosem voltam "teljes értékű" kamasz. Persze, ugyanúgy előfordultak kisebb-nagyobb kihágásaim, mint bárki másnak, de nem szöktem meg otthonról, nem jártam bulikba és nem vittem haza kéthetente másik pasit. Már betöltöttem a tizennyolcat, amikor először ittam alkoholt, és egyetemista voltam, mikor először maradtam ki szórakozni hajnalig. Az állandó maximalizmusomat leszámítva szerintem kimondottan könnyen kezelhető gyerek voltam, és az is maradtam egészen tinédzserkorom végéig.
Aztán húszévesen egyszer csak bekattant valami. Hazaköltöztem az albérletből, ahol korábban laktam, és azóta nagyobb az arcom, mint valaha.
Ezt azzal magyarázom, hogy jogilag nem vagyok gyerek, ezért elviekben képes vagyok az átgondolt, érett, felelősségteljes döntéshozatalra (na persze). A gyakorlatban viszont mindez annyit jelent, hogy marhára az én csődöm, hogy a magánéletemben nem jutok egyről a kettőre. Jelenleg ott tartok, hogy a meglévő pénzem a tanulmányaimra van félrerakva, és nem egyszer eljátszottam már a gondolattal, hogy fel kellene használni az egészet és nyitni kéne a világ felé. Mert mi van akkor, ha mindaz, ami visszafog, tulajdonképpen egy légbuborék? Elvégre jó ideje nem látok már semmit a karrierből, ami lebeg a szemem előtt. Mióta eljöttem az egyetemről, napi szinten eszembe jut, hogy ha annak idején, érettségi után elvégzek egy keresett szakmát és nekiállok dolgozni, talán már lenne egy saját lakásom. Persze, akkor nem lehetnék régész. De tulajdonképpen, ha az leszek, az sem fogja garantálni az önállóságom. Ha szerencsém van, talán mégis bekerülök a tudományos életbe, rosszabb esetben muszáj lesz megerőltetnem magam és felszedni egy pénzes pasit, vagy mi a pék. Vagy akár otthon is maradhatok negyvenéves koromig, és paradicsomfoltos Rebel without a cause feliratos pólóban moshatok fogat.
A rám (pontosabban inkább magamra) erőltetett gyerekimidzs nagyban hozzájárult az androgün kampányom kibontakozásához, meg ahhoz, hogy én nőként mennyire becsülöm magam, és mit mutatok a külvilág felé. Először mindez jó poén volt, de be kell vallanom, ahogy rohan az idő, minden egyre nehezebb. Csak hogy lássuk a medvét: jelenleg majdnem huszonhárom éves vagyok, a volt évfolyamtársaim gyereket szülnek, én meg az ágyamon rendezgetem a plüssnyulaimat, mialatt a laptopomon bömböl a Klónok háborúja. Mindeközben azon röhögök, hogy mások szerint tizenhatnak nézek ki. Nagyszerű kilátások.
Persze, erre azt szokás mondani, hogy ha kényelmetlen a helyzet, ideje változtatni. De most őszintén: ahhoz, hogy kieszközöljem a változást, totális környezetváltozásra lenne szükségem. Csoda lenne, ha az ember olyan felállásban, amiben a gyerekszerepe be van betonozva, úgy viselkedik, mint egy nagyra nőtt óvodás?
Igazság szerint az a benyomásom, hogy a korosztályomra gyakran azt követően is jellemző e minta továbbélése, hogy kikerültek a családi fészekből és elviekben maguk irányítják az életüket. Így viszont mit akarunk egymástól? Jó esetben összeakad két tehetetlen félember, akik meglehetősen sérült önbecsüléssel rendelkeznek, és támogatóra lelnek a másikban - vagy ha rosszra fordul, nekiállják szívni egymás vérét. Meglehet, hogy bennem van a hiba, de nem érzem, hogy bármi hasonlóra igényt tartanék az életben.
Őszintén szólva, hiába lettem keményfejű lázadó, továbbra is szinte kizárólagosan a holnapnak élek. Mert mi értelme a mát kiélvezni, ha nem tehetem teljes értékű emberként, aki maga irányítja minden lépését? Lassan nem viselem el, ha összeakadok a családtagjaimmal a házban, hiszen rájuk nézve minduntalan szembesülök a saját fogyatékosságommal, hogy képtelen vagyok a privát mozgásteremet önerőből fenntartani. Megtahatném persze, hogy az egómra hallgatok, és az önállóság oltárán feláldozom a céljaim. Vagy kettétöröm a gerincem, és tövig benyalok egy egy sugardaddynek.
Fogalmam sincs, mások hogy élik meg a helyzetet, hogy lassan képtelenség fiatal felnőttként nem a szüleink nyakán élősködni, ha koncentrálni szeretnénk a jövőnkre. Az egyetlen dolog, amitől őszintén félek, hogy minél inkább kitolódik az autonómiám kezdete, annál inkább biztos vagyok benne, hogy amint bekövetkezik, vérszemet fogok kapni, és az elvesztegetett évek után kaparva, rövid úton kiégek.
